Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Ilona Péterfalviné, Staller (* 1928)

Történelem tanárként a kommunista diktatúrában

  • 1928-ban született

  • 1944-ben több zsidó osztálytársát is deportálták

  • Féltek az orosz katonák erőszakoskodásától, hírből tudták, hogy sok ezer nőt erőszakoltak meg országszerte

  • egyik iskolatársát, egy lányt, német hangzású neve miatt vittek kényszermunkára. Évek múltán emberi roncsként tért vissza

  • Az ötvenes években Sztálin vagy Rákosi neve elhangzásakor felállva kellett tapsolni

Péterfalvi Lajosné, Staller Ilona, 1928. május, Szekszárd

Középiskolai pedagógus volt. 4 éves koráig Pesten laktak, ’32-ben költöztek Szekszárdra (a nagyszülei itt éltek és nekik kellett segíteni). Anyai nagyapja földműves volt, apai részről iparos volt a család.

Édesapja felvidéki cipészmester volt – Zólyom megyében éltek, az 1. vh-ban részt vett, megsebesült és orosz fogságba esett. Ezután került Magyarországra. Édesapja egyik barátja az édesanyja unokatestvérét vette feleségül. Szekszárdon műhelyt nyitott az édesapja egy inassal, ami ’46-ig megvolt, akkor a cipész szövetkezet tagja lett és egészen nyugdíjig itt dolgozott.

A pesti évekről is vannak emlékei – az óvodára emlékszik és a betlehemesek megjelenése a vonaton, amikor a nagyszüleihez mentek. A 4 elemit már Szekszárdon végezte, ezután 4 éves polgáriba került (lány gimnázium igazából nem is volt), majd különbözeti vizsgával 5. osztálytól gimnáziumba került. Itt 5en voltak lányok, a fiú osztálytársakat magázniuk kellett és szünetekben nem is maradhattak együtt a fiukkal. Ez az 1943-4-es tanévben volt – ebben az évben a gimnázium épületét hadikórházzá alakították és az iskolát a polgári leányiskolába helyezték át.

A Horthy-korszak időszaka meghatározó volt a szemléletének a kialakulásában – óriási hazaszeretetet tanultak az iskolában, úgy, hogy szinte észre sem vették. Óra előtt imádkozni kellett a magyar hiszekegyet, stb.

Emlékszik a német bevonulásra – a leányiskolát foglalták el maguknak. A német katonák magatartását hivalkodónak és visszatetszőnek találta. Egyébként nem emlékszik semmilyen tevékenységükre. A gimnazista fiúk között volt, aki már elég jól tudott németül és tolmácsoltak a német tiszteknek. Egyébként udvaroltak a lányoknak, stb. de nem tud különösebb negatív tevékenységről. Természetesnek vették, hogy ők itt vannak és nagyon magabiztosan mozogtak, ami visszataszító volt. Amikor később először ment ki Berlinbe és az ismeretlen katona sírjánál voltak összeszorult a gyomra, mert eszébe jutott az a régi magabiztosságuk és Hitler üvöltő német hangja a rádióból. A nyilas mozgalom pedig velük együtt erősödött tovább és őt igazából ez zavarja.

’38-ban amikor visszakapták a felvidéket, akkor az iskolában a folyosóra kitették a rádiót és ott hallgatták a bevonulást, 2 évvel később pedig Erdély esetében is ugyanígy volt – ez nagyon szép emléke ma is. Arra is emlékszik, hogy amikor jöttek haza a katonák Erdélyből, akkor beszaladt a kertjükbe, hogy virágot szedjen nekik és ezzel nem volt egyedül.

Voltak vidéki zsidók, akiket először munkára osztottak be és házaknál helyezték el őket; 1944-ben pedig több zsidó iskolatársát is deportálták. Még polgáriban is voltak zsidó osztálytársai, velük az után nem nagyon találkozott. A gimnáziumban az egyik fiú osztálytársa, aki az osztály legjobb tanulója volt, szintén zsidó volt – az apja és a nagyapja is pék volt, akiket megbecsült a közösség – ő soha nem tért vissza és a családja sem. Ma is emlékszik, ahogy feltették őket a szekérre egy kicsi batyuval, amiben az élelmük volt.  Az is szörnyű volt, amikor elrendelték a sárga csillag viselését. Volt egy néhány évvel fiatalabb kislány, akinek az édesanyja volt zsidó és törvénytelen gyerek volt, de az édesapja keresztény volt, de a kislánynak viselnie kellett a csillagot. Volt egy fiatal női boltos, akit szintén deportáltak, de visszatért. Ő mesélte el, hogy mik történtek velük – injekciózták őket, hogy tudjanak dolgozni, és olyan beavatkozást is végrehajtottak rajta, hogy a menstruáció alatt ne essen ki 2-3 napra a munkából a fájdalom miatt. Már tanár volt,a mikor az egyik diákja nyáron kiment Auschwitzba és ő hozott haza füzeteket, amiben képek is voltak – ő akkor látta ezt először.

’41 áprilisában, amikor megtámadták Jugoszláviát, akkor volt itt egy légi csata. ’44 nyarán Szekszárdon még nem voltak harcok, a szovjet csapatok csak decemberben érték el a várost. Kétszer volt bombázás – az egyik nem okozott halálesetet vagy nagyobb anyagi kárt, másodszorra az ő a házuk előtt robbant fel egy bomba, de szerencsére akkor sem sérült meg senki. Különösebb harc náluk nem volt.

A szovjet csapatok valóban úgy vonultak át Szekszárdon, mint a felszabadítók – élelmiszert dobva a lakóknak. Azután jött a második hullám, akik már a megszállók voltak. Ők levetették édesapjáról és a többi férfiról, aki eléjük ment, a csizmájukat, órájukat, stb. Féltek az orosz katonák erőszakoskodásától, mert hírből már tudták, hogy sok ezer nőt erőszakoltak meg országszerte. Többször volt, hogy félelmükben elmenekültek – nem várták meg, hogy elkezdjenek velük erőszakoskodni. Sokszor menekült le az édesanyjával a pincébe, amit az édesapja az asztalukkal rejtett el. Orosz tisztek költöztek be a házukba, akik egyébként barátságosak voltak. Ő 16 éves volt akkor, de ezek a tisztek sosem közeledtek felé úgy, hogy bántsák. Ő akkor tanulta meg a cirill betűk írását, de beszélni nem tudott. Édesapja mivel tudott szlovákul tudott velük beszélni. De sok olyan esetről hallottak, amikor a nők nem tudtak elmenekülni az oroszok elől.

1-2 héttel az után, hogy bejöttek vittek már el kényszermunkára nőket is - az egyik iskolatársát, egy 16 éves lányt, német hangzású neve miatt vitték ki kényszermunkára. A lány bátyja a férje osztálytársa volt, tőle tudják, hogy ez a lány évek múltán emberi roncsként tért vissza. Az ő családjukból szerencsére senkit nem vittek el. 14 vagy 15 éves kortól lehetett elvinni valakit munkára – őt el is vitték egyszer kórházba takarítani egyszer pedig egy repülőtérre. Apját egyszer elvitték egy orosz parancsnokságra, ahová őt is elvitték a konyhára. Őrrel mentek a munkába reggel is és este is.

Január végén indult újra az oktatás, egy-egy osztály egy-egy lakóházban volt.

A nagyapjának nagyon kis birtoka volt, és amikor a tsz-esítés volt, akkor naponta jártak az édesanyjáék nyakára, amit idegileg nem bírtak már, ezért végül felajánlották. A svábokat is kitelepítették náluk is. ’92-ben amikor volt a kárpótlás ő az édesanyja miatt kért kárpótlási jegyet, mert az édesanyja sosem tudta túl tenni magát a föld elveszítésén. A jegyből életjáradékot kért és abból egy festőművésszel kis képeket csináltatott a régi földjükről.

Ő kisgyerek kora óta tanárnőnek készült 2 barátnőjével együtt. Ők ketten egyetemre készültek, ahová ő is szívesen ment volna, de az is felmerült, hogy inkább tanítóképzőbe jár, mert az gyorsabb. De a férje akkor kezdett el udvarolni neki és ő akkor került fel a TF-re, meg a 2 barátnője is felment Pestre, ezért döntött úgy, hogy ő is felmegy egyetemre. Akkor nem kellett felvételizni, csak be kellett iratkozni – ő magyar-olasz szakra iratkozott be (akkor még Pázmány Péter Tudományegyetem volt a neve, másod éves volt, amikor ELTE lett). Az olasz viszont lekerült a „világnyelvek listájáról”, ezért másik szakot kellett keresnie, és ez lett a történelem. Aki a 2. év utáni vizsgát elvégezte, az taníthatott általános iskolában, aki a 4. év utánit is megcsinálta, az gimnáziumban is.

Az ő évfolyamukban még nem nagyon voltak népi kollégisták, de az alattuk levő évfolyamban már sok parasztgyerek volt, akik közül sokakból kiemelkedő tanár, költő, akadémiai tag, stb. lett. Az egyetem alatt a férjével megszűnt a kapcsolat, de egyetem után újra felmerült a dolog, ezért szeretett volna valahogy Pesten maradni. Végül úgy tudott itt maradni, hogy a bizottság elé egy barátnője jegygyűrűjével ment és azt hazudta, hogy ő már a későbbi férje jegyese.

Arra emlékszik, hogy a ’47-es választások előtt a kisgazdák nagyon aktívak voltak, házról házra mentek. Az egyetemi évei alatt egyébként a politika erősen behatolt az egyetemre. 10-12 fős tanulócsoportok voltak, még úgy is agitáltak, hogy azért kezdtek pl. udvarolni egy lánynak, stb.

Az ötvenes években Sztálin vagy Rákosi neve elhangzásakor felállva kellett tapsolni - az emberek egymást figyelték, hogy ki nem tapsol vagy ki meri előbb abbahagyni. Ő ezt is erőszaknak tartotta és nagyon gyűlölte. Ő az 1. évben egyébként apácakollégiumban lakott, ezért különösen rászálltak. Ő egyébként azt is soknak találta, hogy ott meg hetente kellett misére menni, havonta gyónni, stb. Azért ment ki magán házhoz, mert sokat kellett fizetni, de nagyon sajnálta amikor később felszámolták a kollégiumot és elvitték az apácákat. Kommunista szempontból ápr. 4. és máj. 1. megint csak ilyen kulcs momentumok voltak. A ’48-as forradalom 100 éves évfordulóját szépen ünnepelték meg, ami megható volt.

Arra is emlékszik, hogy a kommunisták felrobbantottak egy templomot. Mindszenty perbe fogására is emlékszik – akkor volt olyan évfolyamtársa, aki részt vett a Mindszenty melletti tüntetésen és ezért kicsapták az egyetemről. Az ELTE-n egyébként nem volt olyan szoros egyetemi élet, mint a TF-en vagy a műszakin.

Egyetem után végül Vácra helyezték tanárnak, és egy év után kellett letennie az államvizsgát. Itt magyart és történelmet is tanított, majd az államvizsga után (1952-ben) kérte az áthelyezését Pestre, mert közben hozzáment az egyik ottani kollegájához, akit akkor felhelyeztek ide.  Végül a Veres Pálnéban kapott történelem tanári állást, ami nyugdíjazásáig megmaradt neki. Szerinte jók voltak a tankönyvek, nem volt bennük direkt politika és nagyon jó segédkönyvek (történelmi olvasókönyvek) voltak hozzájuk.

A Veres Pálnéba négyen kerültek akkor újonnan oda, és nagy szerencséjük volt, mert nagyon jó volt a tanári testület olyan emberekkel, akik hivatásuknak tekintették a tanítást és a nevelést. A felfogás konzervatív volt, de a munkát nagyon megbecsülték. Egyébként Hadik Béláné is ott tanított latint. Tudták, hogy mit lehet csinálni, mit engedhetnek meg maguknak. Akkoriban az iskola benne volt az ország 10 legjobb iskolájában és sok miniszter gyereke is oda járt, ezért nem csak a színvonalra kellett nagyon vigyázni.

’56-ban már a forradalom előtt is jártak a Kossuth-klubba, stb. A forradalomból ő kimaradt, mert veszélyeztetett terhes volt, ezért 23-a előtt 3 nappal vitték őt haza a kórházból. Az egyik kolléganője mesélte el neki, hogy ’57 ápr. 4-én a szovjet himnuszt játszották és ő nem állt föl, ezért kiették az iskolából. Arra is nagyon kellett vigyázni, hogy mit tanított - járt hozzájuk pl. Podmaniczky leszármazott is, de sok más kitelepített, vagyonát veszített, stb., de erről nem beszéltek, ezért a tanárokban kialakult az a módszer, hogy nem előadott, hanem megpróbált beszélgetni.

’56-ban az eseményekről ő a férje révén értesült, másrészt hallgatták a rádiót, hallották a puskaropogást, stb. Telefon, vasúti közlekedés nem volt, a szekszárdiak nem is tudták, hogy mi van velük, ezért egy nap az apósa beállított hozzájuk – egy élelmet szállító teherautóval jött fel Budapestre és hajóval ment haza a nagyobbik fiú társaságában. Arra az egy éjszakára az iskolában szálltak meg, ide elkísérte őket Ilona is – iszonyatos érzés volt a számára, hogy nem tudta, hogy fogja-e látni még a fiát. A város is borzasztó állapotban volt, minden romos volt – ő később levetítette az osztályokban az erről készült filmet is.

Nehezen értették meg, hogy hiába kért segítséget Nagy Imre, mégis egyedül hagyták az országot. A 32-esek terén és a Horváth Mihály téren keresztek voltak azokért a gyerekekért, akik meghaltak.

Kádár Jánosnak nem vált dicsőségére, ami akkor történt. Szerinte az ország ’56-ban olyan kiszolgáltatott volt, mint ’20-ban és ’45-ben. Ugyanakkor Kádár végigszenvedte a börtönt, stb., de nyilván megalkudott, hiszen kikerült a börtönből és miniszter is lehetett. Nagy Imrét és mártír társait pedig tiszteli és becsüli az ember. Azt, hogy a gulyáskommunizmus mennyire volt Kádár érdeme azt nem tudja.

Az ő családját érintően nem volt semmilyen megtorlás ’56 után, de a diákjain keresztül hallott dolgokat. A rádióból is hallottak dolgokat, és ezt nehéz volt feldolgozni. Tóth Ilonáról is hallott és tudta, hogy mártírrá vált, nem hitte el a hazugságokat. Az egyik kolléganőjének a férje a legfőbb ügyészségen dolgozott (erre már nem emlékszik pontosan) és neki kellett engedélyezni, hogy feltárásokat végezzenek a 301-es parcellában. Volt olyan tanítványa, akinek az öccsét kivégezték – ez a tanítványa ’54-ben érettségizett ezért erről csak később szerzett tudomást. Nagy Imre újratemetésekor amikor felolvasták a mártírok nevét akkor hallotta az egyik volt tanítványa apjának a nevét, stb. - A ’70-es évek elejétől szakszervezeti titkár volt, ezért csak beugró osztályfőnök lett. AZ egyik osztályból eltávolították az osztályfőnököt és ő vette át – ’56-ot is kellett tanítania és volt néhány fiú, akiben érezte az ellenállást, és ezt csak Nagy Imre újratemetésekor értette meg.

’56 után leváltották az igazgatót, káderek jöttek, akik szakemberként jók voltak, csak vigyázni kellett, hogy mit mond az ember. A régi tanárok helyére fiatalok kerültek és más lett a testület légköre – nem volt már meg az az összefogás, ami régen, a tanárok leálltak a gyerekekkel a másik tanár ellen megbeszélni dolgokat, stb.

A fellazulás ott volt érezhető, hogy megkönnyítették a ki-és beutazást – ez inkább a ’70-es évektől érződött. A morál is fellazult, szabadabbak lettek a gyerekek is. A könyvtárban szervezkedtek a tanárok a vezetéssel szemben és a gyerekekkel is beszéltek. A lazulás nem is annyira az öltözködésben volt tehát érezhető, hanem abban, hogy visszabeszéltek, mindig meg kellett magyarázni nekik, hogy mit miért akarnak csinálni, stb.

’69 és ’72 között elvégezte a marxista egyetemet is, hogy taníthassa a történelem mellett a világnézetünk alapjai c. órát is. Ezeken az órákon beszélgetni lehetett és voltak olyan osztályok, amik őt már közellenségnek tekintették. ’83-ban nyugdíjba ment, de addigra már sok kiábrándultság is volt benne.

A rendszerváltozás reményt keltett bennük, de szerinte tudomásul kell venni, hogy a változások nem mennek olyan gyorsan, mint szeretnénk. A rendszerváltással nagymértékű morális fellazulás is történt – hogy ennek mi volt az oka, azt nem tudja, de ez lassítja a rendszerváltásnak az igazi kibontakozását. Szerinte amíg az emberek saját maguk nem érzik azt, hogy tenni kell az országért, addig hiába minden erőlködés. Becsületes munka kéne szerinte. 2001-ben a fiát megválasztották ombudsmannak; Polt Péter egyik kedves tanítványa volt.

 

 

 

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Collection of the House of Terror Museum

  • Příbeh pamětníka v rámci projektu Collection of the House of Terror Museum (Áron Máthé)