László Nagy (* 1957)

Interjúadó: Nagy László

Születési év: 1957

Az interjúkészítés helye és ideje: Sopron, 2013. december 8.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra, 45 perc 55 oldal

 

Interjú Nagy Lászlóval a prágai Post Bellum és a budapesti 1956-os Intézet Alapítvány Vasfüggöny projektje számára

 

 

K.: Azt szeretném kérni, hogy mutassa be magát. Honnan jött? Milyen családba született?

V.: Én ’57-ben születtem Szombathelyen. Édesapám erdőmérnök volt, földmérő mérnökként dolgozott aztán. Ő itt, Sopronban végzett, és azért vagyunk mi most Sopronban, mert őneki az volt az álma, hogy egyszer valamikor visszaköltözik Sopronba. De hát ugye őt ide-oda helyezték, az erdészeknek ilyen az élete. Ő ’44-ben végzett, a háború után az ecsedi lápon dolgozott, meg Kelet-Magyarországon főleg. Aztán ’56-ban Szombathelyre került az Erdőrendezőséghez, én már ott születtem Szombathelyen, de 1960-tól már Sopronban élünk, mert ez volt neki az álma, hogy ő előbb-utóbb Sopronba költözik, mert annyira megszerette ezt a várost. Tehát ezért élünk mi Sopronban ’60 óta.

Édesanyám, mivel akkor nehéz idők voltak, és két nővérem van, hárman voltunk gyerekek, ő inkább a mi nevelésünket vállalta. Ezt úgy hívták akkor, hogy háztartásbeli, bár dolgozott is aztán, amikor nagyobbak lettünk.

Hát én itt, Sopronban kezdtem már általános iskolába járni. Tizenhárom éves koromig voltunk itt, mert akkor az édesapámat 1970-ben kiküldetésbe elküldték Nigériába. Ott nőttem én fel. Ő földmérő mérnök volt, és kerestek egy embert – az volt a szerencsénk végül is, hogy ő volt az egyetlen a cégnél, aki a hármas követelménynek megfelelt. Az volt a három követelmény, hogy jó szakember legyen, jó szervezőkészségű ember legyen, és tudjon angolul, mert ugye az egy angol nyelvterület volt. Egy közös magyar–nigériai vegyes vállalat volt ez, egy térképészeti vállalat, aminek a műszaki igazgatója lett. Tehát 1970-ben kikerültünk.

Hát ez egy nagyon érdekes dolog volt: ugye tizenhárom évesen elkerülni Afrikába, pláne Magyarországról, ahonnét még itt a szomszédos, 5 kilométerre lévő Ausztriába sem tudtunk elmenni, mert nem volt útlevelünk ugye – hát ez ismert tény.

K.: Még mielőtt Afrikát mesélné, ami biztos, hogy nagyon érdekes, az első tizenhárom évéből is nyilván vannak emlékei.

V.: Igen, vannak emlékeim. Hát ugye meghatározó emlékek voltak politikai értelemben is – mert nyilván a politikáról lesz később szó. Hát ugye édesapám, az pártonkívüli volt, úgy lehet mondani, hogy egy ilyen háború előtti középosztályhoz tartozó családból származom, konzervatív gondolkodású, vallásos családból. Hát ugye nem nagyon illettünk mi bele akkor abba a rendszerbe, gyakorlatilag ilyen deklasszált elemek voltunk, meg kitelepítés is volt a családon belül sajnos. A mi családunk, a közvetlen környezetünk ezeket megúszta. Persze, államosítások voltak. Ugye a nagyapámnak üzlete volt Szombathelyen, a Fő téren, könyvkereskedése, azt persze elvették. Hát ugye nem voltunk mi a rendszer hívei soha. Minden este a Szabad Európát meghallgatta édesapám, én meg természetesen mellette ültem, és hallgattam. Tehát otthonról elindítottak rendesen politikai szempontból fiatalkoromban. Igaz, hogy megmondták, hogy aztán erről máshol ne. Apám mindent elmesélt, hogy verték szét a Kisgazdapártot, hogy volt ’56, tehát a valódi történetet.

K.: Már olyan kiskorában?

V.: Igen. Mert engem nagyon érdekelt a történelem – ugye én igazából régész szerettem volna lenni, már kiskorom óta régi pénzeket gyűjtöttem nyolcévesen, tehát még amikor itt voltam Magyarországon. És bújtam a könyveket, főleg az Árpádház és az őstörténet érdekelt nagyon. Tehát fogékony voltam a történelem iránt, a politika meg, hát ugye a politikából lesz a történelem idővel, és ezért én nagyon érdeklődtem, és hát édesapámat is nagyon érdekelte a történelem, és sokat mesélt. De azt a lelkemre kötötte, hogy máshol ne mondjam el, mert ez ugye akkor veszélyes lehetett.

K.: És ezt maga gyerekként fölfogta?

V.: Én azt hiszem, hogy egy kicsit koraérett gyerek voltam. Tehát például én öt napot nem voltam óvodában, mert nem szerettem óvodába járni. A mamám nyakán voltam otthon, mert nem tudom, hát voltak ezek a játékok, de ezek engem nem kötöttek le. Én már akkor olvastam ugye, hát volt is ebből baj az iskolában, mert ugye két nővérem van, nagyon kedves testvérek voltunk, vagyunk a mai napig, és hát ugye van egy kis öcsi, mit lehet vele csinálni? Állandóan tanítottak. Iskolást játszottunk. Na most én ötéves koromra hibátlanul írtam, olvastam. Ebből problémám volt az első osztályban, mert nem voltam hajlandó szótagolva olvasni. De azért, mert én már azon túl voltam. Különben ez veszélyes is lehetett volna, csak szerencsére a nővéreim jól tanítottak, mert a helyesírással semmi problémám nem volt, pedig ezt el is lehetett volna szúrni. És hát persze a tanárnő ideges volt, hogy én nem szótagolok, hát ugye a magyarban az elválasztási szabály miatt aki nem tud szótagolni, az nem tud elválasztani. Persze én tudtam, csak nem voltam hajlandó. Ebből rengeteg probléma volt, és nagyon rossz jegyeket kaptam ezért. És az első szülői értekezletnél édesanyám teljesen ki volt borulva, hogy miért kapok én négyest olvasásból. És mondta a tanárnő, mert nem vagyok hajlandó szótagolva olvasni. Hát pedig a gyerek tud! Hát azt mondja, nem látja. És akkor anyám végül bedobta, hogy de hát már kiolvasta az Egri csillagokat ötévesen! Hát én tényleg kiolvastam az Egri csillagokat ötévesen. És úgy teljesen kikészült a tanárnő! És aztán ez később persze, amikor ugye a nővéreim már a fiúkkal foglalkoztak, és nem tanították meg nekem azt, amit ők tanulnak, akkor már körülbelül olyan ötödik osztálytól nagyon elkezdett érdekelni az iskola. Akkor kitűnő tanuló is lettem, főleg a történelem érdekelt, ugye akkor jött be, mint új tantárgy.

Azt hiszem, hogy én egy kicsit… lehet, hogy olyan típus vagyok, meg hogy a nővéreim már mindent megtanítottak ötéves koromban, hát négyéves koromban írtam, nem tudom, mikor kezdték, lehet, hogy egy kicsit olyan koravén voltam, tehát a többi társamhoz képest, és talán komolyabban is vettem dolgokat. Mert tényleg én úgy betartottam ezt, hogy én, amit otthon hallottam, nem nagyon beszéltem máshol. Éreztem a veszélyt, tudtam. Meg azt is elmagyarázta apám, hogy ez milyen rendszer, hogy működik, meg az ÁVH, bár akkor már nem volt, vagyis volt, csak más néven. Tehát ezeket én eléggé fel tudtam fogni, úgy érzem. És hát, amikor tizenhárom évesen kikerültünk a… nem is az Afrika.

Afrika, az azért volt érdekes, mert hát ugye egy teljesen külön világ, egy más kultúra, egy más földrész meg egzotikum. De a legérdekesebb az volt… Ott először angol iskolába jártam, aztán német iskolába jártam. Volt ott egy kiváló német iskola. Akkor volt az olajválság, és Nigériáról tudni kell, hogy rendkívül meggazdagodott az olajválságban. ’73-ban volt az olajválság, mi ’70-től ’77-ig voltunk kint. És hát, mint tudjuk, Nigériában van a legjobb olaj, az az igazság. Majdnem kénmentes az olaj, és a kéntelenítés kerül sok pénzbe az olaj raffinálásánál, tisztításánál, és ezért drágábban tudják eladni, az egy nagyon drága olaj. És akkor ugrott meg a világpiaci ára az olajnak, és mindenki odajött. Nigéria nagyon gazdag volt akkor – most már más a helyzet –, és rengeteg német érdekeltségű vállalat jött ott létre. És annyi gyerek volt, hogy egy iskolát is létrehoztak. Tehát háromszázötven tanuló volt, német tanuló az iskolában, és hát egy-két külföldi, köztük én. Én ott tanultam meg németül.

Akkor édesapámnak félelmei voltak, mert ugye én jól tanultam, meg szerettem volna egyetemre kerülni, de volt akkor egy olyan íratlan szabály, hogy öt évnél tovább nem engedtek senkit külföldön dolgozni. És az öt év pont akkor járt volna le, amikor én érettségiztem volna, és őt ez idegesítette, mert azért én hiába voltam jó tanuló, teljesen más volt a német meg az angol iskolarendszer, mint a magyar, tehát az egyetemre kerülés másképp megy. Emiatt ő nagyon ideges volt, és hogy időt nyerjek, keresni akart egy iskolát Németországban, ahol gimnáziumban el lehet végezni két évet egy év alatt. Hát én már az ötletre is rosszul lettem! Hát mondom ez, idegen nyelven, meg… De gondoltam, ilyet úgyse talál! Hát dehogynem talált!

Ugyanis volt, Németországban most is megvan, egy internátus, most volt százéves, ahol akkor mint a bolognai rendszer most az egyetemeken, kreditrendszer volt. Tehát nekem volt mit tudom én, 48 órám vagy 45 órám egy héten, míg másoknak 25, és így tényleg elvégeztem a két év tananyagát egy év alatt! Egyedül eddig! Még egy német nem csinálta meg!

K.: És akkor maga Németországba költözött?

V.: Németországba. Ez egy bentlakásos iskola. Én egyedül, igen, igen. A szüleim Nigériában…

K.: Hány évesen?

V.: Tizenhét. És ez volt a legérdekesebb ugye. Így önállóan saját lábára kell állni az embernek – mondjuk ez is egy nagy váltás volt – egy idegen országban. Jó, hogy a kultúráját ismertem, mert én német iskolába jártam, és hát a német nyelvvel se volt probléma. De igazából az érdekes az dolog volt, és az egy meghatározó év volt, és az egész életemet befolyásolta. Egyrészt az iskola fantasztikus volt, egy szuper iskola volt!

K.: Ez hol volt, ez az iskola?

V.: Ez Frankfurttól délre. Nem is merem mondani a nevét, mert három éve volt ez a pedofil-botrány. Odenwaldschule-nek hívják. Ez az az iskola. És én abban az évben voltam ott, amikor ezek történtek. Mi nem tudtunk róla. De viszont ott fantasztikus iskola volt! Hát olyan jó tanárok voltak! Ott is háromszáz diák volt, és nyolcvan tanár. Mert nem lehetett egy kurzusra tizenöt diáknak többnek jelentkezni, ezért hihetetlen intenzív volt az oktatás. Tehát ilyen kiscsoportos foglalkozások voltak – ezért is volt drága nagyon az iskola, hát az elit járt oda. Hát az osztálytársam volt az Andreas von Weizsecker, az államfő fia például, meg ilyenek, meg akik írók lettek, meg a tévében szerepelnek, meg nagyon komoly…, a Henkel fia is odajárt, a Persiles mosóporos, a szappanos Henkelnek a fia, az is osztálytársam volt.

K.: De honnan volt erre pénzük? Annyira jól keresett egy magyar kiküldött mérnök?

V.: Hát magyarul… mondhatom, hogy a gatyája ráment az apámnak arra az egy évre. Szóval ő mindent beleinvesztált abba, hogy én ne bukjam el ezt a dolgot, és végül is ez is sokat számított, hogy én ott ugrottam egy évet. Bár aztán utólag hét év után tudta magát hazakönyörögni apám, mert nem tudták lecserélni. Tehát végül is az öt év nem jött be, tehát nyugodtan lehetett volna folytatni Nigériában az iskolát. Mert már mindent csináltunk! Én megcsináltam a GCE-t, a General Certificate of Educationt, a London Universitynek, mert van ott E-Level, meg O-Level. Tehát ott úgy megy a felvételi, hogy mit tudom én, ha az ember vegyészmérnök akar lenni, akkor mondják, hogy az Ordinaly Levelből kell csinálni három tárgyból, az E-levelből kettőt, és akkor fölveszik automatikusan. Németországban numerus clausus volt, ott az azt jelenti, hogy kellett elérni egy eredményt. Én vegyészmérnök szerettem volna lenni, én emlékszem, hogy 2,3 volt a határ akkor, hogy aki azt eléri – ott tudja, az 1-es a legjobb, 2,3-at kell elérni az iskolában, én azt pont elértem, meg ráadásul külföldinek 0,5-öt hozzátesznek, tehát én 2,8-cal is bekerültem volna az egyetemre. De akkor jött egy törvény, hogy külföldön élő, tehát kiküldetésben lévő magyaroknak a gyereke csak ott tanulhat, abban az országban és abban a városban, ahol a szülők is vannak. Hát ugye mit tudom én, ilyen logikus, hogy mi volt ennek az oka.

És akkor nekem valójában haza kellett jönnöm, pedig ott fölvettek volna egyetemre. Mert ugye a cél az volt, hogy én elmenjek… Én a heidelgbergi egyetemen akartam kezdeni, és akkor, ha egy évet elvégzek, akkor automatikusan átvesznek Budapestre, és felvételi nélkül. És akkor velem nem tudtak mit csinálni, egy ilyen joghézag voltam. Apám írt egy kérvényt, és akkor a Polinszky Károly volt az oktatásügyi miniszter. Lehet, hogy talán az is belejátszott, hogy ő vegyészmérnök volt, ő a veszprémi egyetem rektora volt, és akkor ő a saját kerete terhére felvett, és kaptam egy határozatot, hogy elkezdhetem a tanulmányaimat a Műszaki Egyetemen feltételesen. Tehát ha az első félévet megcsinálom, akkor véglegessé válik a felvétel. És hát persze megcsináltam, el is végeztem.

K.: Budapesten.

V.: Budapesten. Na, és akkor hazajöttem természetesen. Most képzelje el: négy év Nigéria, egy év a Német Szövetségi Köztársaság elit iskolájából ott, Kiskunfélegyházára, a Magyar Néphadseregbe katonának! Ez is egy nagy váltás volt!

K.: Bocsánat! Hogy lett az őstörténetből vegyészmérnök?

V.: Hát ez úgy volt, hogy nyelvi okok miatt, mert ugye, amikor kikerültem Nigériába, édesapám egy angol iskolába betett, ott a közelünkben volt egy angol iskola, de ír apácák vezették. Hát én meg nem tudtam egy szót se angolul, és azt mondta: „Hát tizenhárom évesen, ebben a korban nagyon könnyen tanul minden gyerek!” És tényleg így van, három hónap után elkezdtem pötyögni. Mert ugye az ember hall, ismétlik a szavakat, figyel… szótáraztam, meg mit tudom én, mi, három hónap után már pötyögtem, évvégére meg már folyékonyan beszéltem, úgyhogy le is tudtam vizsgázni. Mert az angol rendszer, az úgy működik, hogy az januárban kezdődik, nem szeptemberben, az év, és akkor évvégén minden tárgyból van írásbeli vizsga. És akkor már nyelvi problémám nem volt.

Na de ugye mindig mi történik ilyenkor? Hát egy érdekes osztály volt ez: negyvenöten voltunk, de ebből negyvenkét bennszülött, és volt egy indiai kislány, meg egy japán fiú, meg én, egy magyar. Ilyen osztály volt. Na most hát ugye a matekpéldát fölírták a táblára, kimentem és megcsináltam probléma nélkül. Minden tárgyból jó voltam, és az ember ugye, hát ahol sikerélménye van ugye, mert most ott irodalom meg történelemórán én még alig értettem valamit. De a matek, fizika, meg ezek, amik voltak, hát ott meg brillíroztam. És hát ugye a sikerélmény ugye egyrészt ezekből a tárgyakból volt meg, meg skatulyázzák is az embert.

Aztán eltelt egy év, akkor édesapám mondta, hogy… mert gyenge volt az iskola. Tehát arra jó volt, hogy én meg tudtam tanulni angolul, de amúgy a tananyag, meg az egész színvonal elég gyenge volt. Volt ott egy fantasztikus német iskola – tényleg az rengeteget adott nekem! –, és oda átkerültem. Hát én persze kiborultam! Hát, most végre megtanultam angolul, örültem, hogy tudok angolul, most akkor tanuljak meg németül? Hát mondtam is édesapámnak, „hát van itt arab iskola, van itt francia iskola, van görög iskola! Most akkor minden évben megyek, és minden évben új nyelv? – Nem! – Azt mondja. – Ez lesz a végleges!” És tényleg ott voltam három évig, egy fantasztikus erős iskola volt, ráadásul… Hát akkor persze mi nagyon nem örültünk, mert háromszázötven diák volt körülbelül, gyakorlatilag majdnem mind németek, vagy németajkúak, svájci, osztrák, ilyenek, és hát egy pár külföldi. De nekünk pechünk volt, a mi évfolyamunknak! Nem tudom, miért, valahogy úgy jött ki, hogy mi öten voltunk egy osztályban. Na most, ott hát nem lehetett sunnyogni! Hát ott az, hogy egy leckét megírni… mert egy ilyen harminc-negyvenfős osztályban még el lehetett sunnyogni, hogy az ember nem írt leckét, de hát ahol öten vannak! Mi mindennap feleltünk, mind az öten mindenből! Hát hihetetlen strapa volt! De utólag persze én ennek nagy hasznát vettem!

De aztán jött ez, hogy nem volt meg minden osztály, meg aztán a németek általában a legfelsőbb osztályban, már így érettségi előtt a gyerekeket hazavitték. Ezért nem lehetett ott érettségizni, és így kerültem ki Németországba, amiről már meséltem. És hát gyakorlatilag így nekem van angol érettségim, német érettségim, és magyar érettségim, mert ugye különbözeti érettségi vizsgát kellett tennem, de csak két tárgyból. A katonaság alatt csináltam meg, mert ez volt még a feltétele a felvételemnek az egyetemre, ami jogos volt, mert magyar irodalomból és magyar történelemből nem volt. Hát a sors iróniája, hogy irodalomból Hemingwayt húztam, tehát magyar irodalomból én „nagyon magyar” tételt húztam! De azt is megcsináltam, és hát elvégeztem az öt évet. Na most itt már elkezdődött, ami a Piknikhez vezet, ugyanis…

K.: Na most melyik öt évet végezte el? Az egyetemi öt évet?

V.: Az egyetemet.

K.: De előtt még katona volt, azt kezdte el mesélni.

V.: Kiskunfélegyházán voltam a Magyar Néphadseregben katona a többiekkel együtt. Hát ott voltak édes sztorik, a politikával kapcsolatos sztorik, mert hát engem akkor nagyon érdekelt a politika, meg hát újságot olvastam. Nekünk járt a Newsweek meg a Times, Nigériában azt olvastam. Meg apám megrendelte a Népszabadságot, az volt az egyetlen újság ugye szinte, azt hiszem, akkor, vagy a Magyar Nemzetet, nem is tudom, hogy az itteni dolgokat is tudjuk követni. Én természetesen ezeket mind elolvastam, tehát tudtam, hogy a világban mi folyik, meg érdekelt is.

Na most már a katonaságnál az első héten összebarátkoztam Diczházi Bertalan barátommal. Ő szegény már nem él, nincs köztünk, sajnos meghalt. Ő Antall József személyes tanácsadója volt, gazdaság szakember, a Matolcsyt váltotta annak idején, és öt évig a Vagyonügynökség igazgatótanácsának az elnökhelyettese volt. Hát komoly rendszerváltó ember – rá is ment szegény –, és hát gyakorlatilag a Fidesz alapítását ő hozta létre, ő volt az atyja a Fidesznek. Ez egy érdekes történet! Ugye gyakorlatilag én… nekem jó barátom volt a Stumpf Pisti, ő egyidős velem, ő jogra járt, én meg ugye vegyészmérnökire, és én hoztam őket össze végül is, rajtam keresztül ismerték meg egymást. De akkor én ’82-ben végeztem, visszajöttem Sopronba, és ők rengeteg dolgot szerveztek. Ugye akkor már a Ménesi úti kollégiumban volt a Stumpf a kollégiumigazgató, a Bibó István Szakkollégiumban, a Berci meg a mi kollégiumunkban, és hát ilyen… a szarvasi találkozót nagyban szervezték, és hát végül ’88 márciusában a Berci kezdeményezésére jött létre március 30-án ez az alakulás. Ugyanis ő…

Ez egy érdekes történet! Kiskunfélegyházán én úgy ismerkedtem meg vele, hogy az első héten árkot ástunk, és ő ásott velem szemben, és elkezdtünk beszélgetni. És kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk, nagyon érdekli a politika, és már ott mondta nekem az árokban, hogy ő amíg él, ő egy… Mert a KISZ-t szidtuk, hogy ez milyen egy hülyeség, hogy egy ifjúsági szervezet van, és miért kell kommunistának lenni, meg satöbbi. Azt mondta, ő egy nem kommunista ifjúsági szervezetet egyszer létre fog hozni, hogyha lesz rá lehetősége, ezen fog ő dolgozni egész életében. És ezen dolgozott. Hát ő írta meg a Fidesz programját és az alapszabályát. És hát a Pistivel megbeszélte, hogy akkor a fiúkat, akiket ő ismert – mert ők jártak a 405-ös Körbe, amiről majd később beszélek.

K.: Milyen kör?

V.: 405-ös Kör. Mert avval kellett volna kezdenem, az az igazság, de most már befejezem ezt a sztorit. És akkor ott volt, hogy a nem tudom, milyen terembe lehívták a diákokat – ugye akiknek ilyen nevük volt, hogy Kövér László, meg Orbán Viktor, meg Deutsch Tamás, meg Áder János, meg Szájer József, meg ilyenek –, és hát ő ott elővezette, hogy „fiúk, akkor én hoztam egy ilyen alapszabályt meg egy programot, és meg kéne alakulni, mert most már lehetőség van rá”. És hát ott, az ismert történet, hogy a Viktor ott egy keményebb programot javasolt, a Berci meg azt mondta, hogy „ez még nem időszerű, majd ezt jövőre vesszük be, ezt a pontot, hogy az oroszok menjenek azonnal…” A Viktor azt mondta: „Nem, azt most bele kell írni! – De akkor lecsuknak bennünket!” Volt is balhé utána, mert őt is behívták az ügyészségre, pedig ő akkor azt mondta, hogy „jól van fiúk, itt hagyom nektek!”, és hazament. Mert azt mondta, ezt ő veszélyesnek tartja, a fokozatosság elvét be kell tartani. És végül is aztán persze megalakult a Fidesz, a történetét ismerjük, de őt mint alapító atyát minden kongresszusra meghívták természetesen, és hát a temetésén is együtt voltunk ott. Na, mindegy.

Ez úgy alakult, hogy amikor az egyetemre kerültünk, másodévesek voltunk, azt hiszem, megalakítottuk a 405-ös Kört.

K.: De ez mikor volt?

V.: Ez volt ’77-ben, azt hiszem. Igen, ’77-78. Na most ez azért volt 405-ös Kör, mert a 405-ös teremben volt. Ez egy kicsi terem volt, onnét indult, de aztán persze kiszorultunk.

K.: Ez a Műszaki Egyetemen, ott a…?

V.: A Műszaki Egyetem, Stoczek utcai vegyész kollégiumában. És oda meghívtunk politikusokat, egyre nevesebbeket, de sok ellenzékit is. Ebből persze balhé lett.

K.: De maguk ’79-ben milyen ellenzékit tudtak meghívni? Kit ismertek?

V.: Hát például elhívtuk stikában Csoóri Sándort, aki listán volt.

K.: Igen.

V.: De hát járt ott nálunk a… ugye tudni kell, hogy százötven méterre volt tőlünk a Mozgó Világ szerkesztősége. És hát ugye a betiltásuk előtt egy évvel, mert aztán az Aczél ugye… hát nem tiltotta be, hanem lecserélte az egész csapatot. Például Mozgó Világ-esteket tartottunk. Ugye eljöttek, a Kulin Ferenc, még a Veress Miklós is, még ő volt az előző főszerkesztő, a Kiss Gy. Csaba, rengetegen! Mányoki, ezeket jól ismertük, Szkárosi Endrét, Berkovits Gyurit, meg nem is tudom, kik, Czakó Gábor, hát ezek voltak a szerkesztőségi tagok. Mi gyakorlatilag ott laktunk, a szerkesztőségben, még a takarítónővel is jóban voltunk. Ők sokszor jöttek előadni, de hát…

K.: És ezzel párhuzamosan MSZMP-politikusok is voltak.

V.: Azok is voltak. Arra büszke vagyok, hogy nálunk volt először a ’73-as letiltása után Nyers Rezső például. És erre persze Pozsgay Imre mint miniszter ott volt. Az is egy érdekes találkozás volt, és akkor… ugye a Piknikkel kapcsolatban találkoztam megint vele. Még akkor miniszter volt, és elhívtuk. De nagyon érdekes találkozás volt, mert ugye nekünk mindig be kellett… és azt hiszem, meg is védett bennünket ez a meghívás. Ugyanis – de én ezt ’90-ben tudtam meg – minket ki akartak rúgni az egyetemről, a 405-ös Kör miatt.

K.: Ezek műszaki egyetemisták voltak? Vagy más egyetemi…?

V.: Már akik odajártak?

K.: Ez a 405-ösös Kör.

V.: Hát először ugye a vegyészek jöttek. Aztán utána jöttek át a Közgázról – ugye híre ment. Már úgy hívták, hogy… ettől ideges is lettem, hogy Hétfői… mert mindig hétfőn volt a 405-ös Kör. Általában minden második hétfőre tudtunk szervezni valakit, és hát Kornai János például, ugye Kornai, aki A hiányt írta, ő is volt. Hát nagyon neves emberek voltak! És hát ittuk a szavaikat! És hát nagyon… egyre többen jöttek, végül kiszorultunk, és nem a 405-ös teremben tartottuk, hanem lenn, mert volt egy nagy társalgó, egy hatalmas nagy, ott még diszkót is szoktak tartani. Például a Pozsgaynál kétszáz-háromszázan voltak. De aztán rászokott az ellenzék. Tehát mondjuk Kenedi János, meg ilyenek jártak oda nézőnek. És ez úgy működött, hogy meg kellett a listát adnunk egy félévre előre a KISZ-nek – hát ők voltak illetékesek –, és ők leellenőrizték, hogy kit szabad meghívni, és kit nem. Na akkor két olyan ember volt, aki nagyon tiltott volt: a Konrád György és a Csoóri. De ezt mi mindig beírtuk, és visszakaptuk a listát úgy, hogy aki nem jöhetett, azt aláhúzták – ez volt mindig Csoóri meg a Konrád –, de ezt ugye mindig beírtuk, azért, hogy legyen valakit kihúzniuk. És akkor voltak az ilyen, a tűrt – ugye mert volt ez a három T –, a tűrt kategória, azok meg hullámos vonallal voltak, de aki nem volt aláhúzva, az jöhetett. És akkor a hullámosokat úgy meg tudtuk menteni nagy vitában, cserébe, hogy nem hívjuk meg a Konrádot meg a Csoórit. De a Csoórit csak becsempésztük!

Ugyanis azt csináltuk, hogy észrevettük, hogy az Egyetemi Színpadon volt egy Tompa László-est – szegény már meghalt –, egy Erdélyből származó ilyen versmondó volt, és Tompa László-est volt az Egyetemi Színpadon, ahol valamilyen módon, hát mintegy felvezető szöveget mondott Csoóri Sándor, pedig ő akkor szilenciumon volt. És akkor meghívtuk őket. Na most ez úgy sült el, de ez megvolt beszélve a Tompával is, hogy ő elmond egy verset, aztán beszél a Csoóri. Aztán egy órát beszélt a Csoóri – mondott még negyven szót a Tompa! És a Tompa mondott három verset, hát az volt körülbelül tizenöt perc, és három órát beszélt a Csoóri! És úgy írtuk meg a plakátot, hogy hatalmas, ekkora betűkkel, hogy Tompa László, és hogy előszót mond ugyanúgy, de egy ilyen kis, olvashatatlanul, hogy Csoóri Sándor. Voltak ott történetek – de már nem akarok itt elveszni a részletekben – meg a Csoóri-esten is.

Na és végül is a kirúgásunk, az azért merült föl, mert engem a KISZ-bizottságról… ott volt azért egy-két jó ismerősünk, valaki szólt nekem, hogy jön a Rényi Péter, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettese, jön az egyetemi pártbizottságra. Mondom: „Én nem mehetek el oda, hát én nem vagyok párttag! – Hát azt senki nem nézi, hogy ki jön be!” Tényleg nem nézték, hogy ki jön be, és én oda elmentem, mert érdekelt, hogy ez az ember mit beszél. És akkor volt ez a nagy háborúja az Aczélnak a Mozgó Világ ellen, és ott kikelt, hogy „itt Mozgó Világ-esteket tartanak az egyetemen!” Hát ez persze rólunk szólt, mert mi tartottuk őket a 405-ös Körben. És hogy „a diákság olvassa ezt a szennylapot!”, és hogy „miért nem lépnek föl a tanárok és a párttagok?” És a mit tudom én, mi, „merthogy ezek itt megmételyezik az ifjúságot!”, és így meg úgy, meg amúgy. És ott hozott példákat, hogy miért veszélyes ez a lap. Én másnap fölhívtam a Rényi Pétert, és megkérdeztem, hogy miután én ott voltam, és hallottam, hogy ez a véleménye a Mozgó Világról, eljönne-e a 405-ös Körbe egy vitára a Mozgó Világ szerkesztőségével, úgy, hogy ők vannak a túloldalon. Mondta, hogy „persze! Eljövök!” És akkor el is jött.

Na most ebből hatalmas balhé lett, ugyanis a Reményi József Tamás, a Czakó Gábor és a Kulin Feri ült kinn az egyik oldalon – bár én ezt elmondtam neki, hogy hárman lesznek, de hát mondta: „hát ott szellemi túlerő nincs!” Ő ült tőlem balra, én középen, és körülbelül kétszáz ember, vagy háromszáz, ezt nem tudom, mert aztán jött az ellenzék. Hát ott olyan emberek voltak, hogy hú! Meg hát a diákok is persze. Na, aztán ezek rendesen összevesztek, mondanom se kell. Az az igazság, hogy a Rényi Pétert lemosták! Tehát tényleg szellemi túlerő volt. Még az egyik KISZ-bizottsági tag is azt mondta nekem, hogy „hát ezt szomorú volt látni, hogy egy ilyen régi motoros ilyen gyenge!” Mert egyszerűen nem voltak érvei, tehát… ezek meg pengeagyú irodalmárok voltak, és…

A lényeg, a sztori vége az, hogy egy kicsit megfagyott körülöttünk a levegő. És ’90-ben tudtam meg az egyik kutatótól a Társadalomtudományi Intézetből, akit ismerek, meg is mutatta, meg felolvasta nekem telefonba a jegyzőkönyveket, hogy három helyről követelték, hogy minket távolítsanak el az egyetemről: a XI. kerületi pártbizottság, a Rényi Péter maga írt egy levelet, és a Belügyminisztérium.

K.: És miért nem?

V.: A sors iróniája az, és hihetetlen, hogy valami egyetemi, az is csak volt, és mondom a nevet is, mert meg kell, hogy mondjam, vagy meg is akarom keresni: Manczinger József kari párttitkár azt mondta, hogy „itt van két gyerek, érdekli őket a politika, és terveznek kéthetente valami összejövetelt, nyolcvantól kétszáz főig vannak résztvevők”, ő is néha el szokott menni. „Hát igen, van, amikor nekünk nem tetsző dolgokat is mondanak ott, de hát egy tízmilliós országban, ha egy kétszáz, háromszáz főt vonzó klubtól félünk, akkor már nagy baj van!” És ő nem engedi, hogy két fiatal gyereknek a karrierjét derékba törjék! Amíg ő a párttitkár, ezt nem engedi meg, és „csak a testemen keresztül!”, és leült. És ez a jegyzőkönyvekben azóta is megvan. Ő mentett meg bennünket!

Mi meg közben utáltuk, mert ugye ő volt a párttitkár, meg nekünk azért volt furcsa, hogy ez egy tényleg egy európéer, több nyelvet beszél, nagyon jó szakember volt, és mindig kedves volt hozzánk. Kérdezett, érdeklődött, hogy miért csináljátok? Kit hívtok? Miért? Mikor lesz? – satöbbi, mi meg úgy éreztük, hogy csak ki akarja belőlünk szedni az infót, és hátulról tartja a kést a hátunkba! Mert ugye az embernek ez volt a párttitkárról az elképzelése. Egy fenét! Ő mentett meg bennünket! És hát gyakorlatilag így úsztuk meg.

Na most természetesen ebből… én ’82-ben, amikor végeztünk – hát édesapám akkor halt meg –, és hazaköltöztem, mert ráadásul ugye a feleségem is vegyészmérnök, érdekes módon ő soproni, de én ott ismertem meg az egyetemen, Sopronban nem ismertem. És hát ugye a szülők itt vannak mindkét oldalról, ugye adta magát, hogy akkor a mamám egyedül maradt, és hazaköltöztünk. Pedig Budapesten lettek volna állásajánlatok. De így megszakadt ez az egész dolog, mert hát persze járkáltunk Budapestre, de hát nem olyan sűrűn. Ugye a 405-ös Kör hétfőn volt, akkor az nekem kiesett, ugye hétvégén tudtam csak menni, mert ugye dolgoztunk mind a ketten. A kapcsolatok persze megmaradtak, de én mind kimaradtam ebből, mint ugye a Fidesz-alapítás, meg ezek, a szarvasi találkozó, meg minden, amit a Berciék szerveztek, csak tudtam ezekről persze, meg beszámolt mindig a Berci barátom, hogy mi volt, hogy volt. És hát itt, Sopronban akkor ugye munka, a családalapítás, építkezés, ezekkel úgy elmentek az évek.

K.: Milyen munka?

V.: Hát én akkor a Soproni Szőnyeggyárba kerültem, el is végeztem közben a textilmérnökit is, tehát két diplomám van. Mert én a nyelvtudásaim miatt kerültem oda műszaki titkárnak, tehát én tartottam a kapcsolatot a külföldi partnerekkel ilyen beruházások területén. Tehát műszaki dolgok, tehát gépeket, ha vásároltunk, új technológiát, akkor azokat én rendeztem. De érdekes munka volt különben. És hát gyakorlatilag ugye akkor születtek a gyerekek.

K.: Hány?

V.: Három, ’84, ’85 és ’87-ben születtek, egy lány, egy fiú és egy lány, tehát ilyen szendvics, egy fiú van középen. És akkor jött a ’87, akkor még nem volt internet, és…

K.: Várjon még! Ne jöjjön ’87. Azért meséljen arról, hogy milyen volt Sopron? Ugye hát a vasfüggönytől egy köpésre. Milyen volt itt, Sopronban az élet?

V.: Hát ugye Sopronban… ez a vasfüggöny, ez egy jó, hogy ezt fölvetette, ugyanis ugye amikor a Piknik szervezését kezdtük meg, és egy helyszíni bejárás volt, én akkor tudtam először életemben megfogni a vasfüggönyt. Ez a vasfüggöny, ez ilyen kaffkai dolog volt. Itt éltünk mi, tudtuk, hogy létezik, tudtuk, hogy van, de sose láttuk. Vagyis akkor láthattuk, amikor… ugye Szombathelyen voltak nagyszüleim, és ha Szombathelyre ment az ember vonattal, akkor két helyen, azt hiszem, itt egyrészt Harkánál, meg még valahol távolabb, a vonat elment a vasfüggöny mellett. De akkor mindig gyorsított a mozdonyvezető, ez ilyen előírás volt, de láttuk, tehát úgy vonatablakból láttam. Tehát hogy az egy ilyen kerítés meg szögesdrót, meg mit tudom én. Meg ugye hallottuk, hogy áram van benne, meg láttuk a rakétákat. Tehát sokszor volt az, hogy ugye voltak ilyen botló…

K.: Taposóaknák. Nem?

V.: Hát nem is, nem, nem, hát akkor már nem volt akna, de ki volt húzva a fűbe ilyen drót, hogyha valaki nekiment, akkor így a jelzőrakéta fölment. És én nagyon sokszor láttam a városból este ugye, amikor nagyon fényesen világított. Jó magasra fölröpültek ezek! Ilyen rakétákat láttam gyakran gyerekkoromban, és akkor mindig a szüleim mondták, hogy na, most valaki szegény… De aztán lehet, hogy egy nyúl volt, mert ahogy a Piknik kapcsán ugye megtudtuk a statisztikákat, amikor később ugye a Piknik után úgy kianalizáltuk (?) a dolgokat, hogy körülbelül a riasztások 95 százaléka vadriasztás volt. Tehát tényleg, mert egy nyúl is, ha nekiment, egy fácán, egy őz, akkor mentek föl a rakéták, de a szerencsétlen katonák meg rohanhattak, tehát…

K.: Nem volt tökéletes a rendszer!

V.: Nem volt tökéletes a rendszer egyáltalán.

K.: De és maguk így kirándulás kapcsán nem? Vagy…

V.: Hát voltak problémák, hogy például volt az, hogy elmentünk gombászni itt, a Muck felé, és katonák jöttek. Mucknak hívják, az a legmagasabb pontja azt hiszem, a Soproni-hegységnek, és ott volt különben egy ilyen határőrbázis, és hát arra nem szokott elmenni, bár az ott, a vasfüggöny mellett volt. De messze voltunk, nem ám… csak abba az irányba mentünk, és igazoltattak minket nagyon gyakran! De mivel soproniak voltunk, nem volt probléma, maximum annyit mondtak, hogy tovább már ne menjünk. Vagy a vonaton például ugye az volt a szokás, amikor egyetemista voltam – tehát ’85-ig ment, ’85-ben szüntették meg, ha jól emlékszem –, hazautaztam, Győr és Budapest között nem mindig, de minden második szerintem így statisztikailag nézve igazoltattak mindenkit, és aki nem abban az irányban lakott, azt kikérdezték.

K.: De már Győr előtt?

V.: Már Győr előtt is! És Győr és Sopron között meg mindig volt igazoltatás. És számtalan esetet én is láttam, de a rokonságban is történt olyan, hogy Budapestről jött valaki, és mondta, hogy hát ő ehhez és ehhez a személyhez jön, és azt mondták: „Jó! És várja az állomáson?” És azt mondja: „Igen.” És akkor együtt szálltak le vele, és utána kikérdezték azt a sopronit: „Tényleg ismeri? Jó!” Akkor engedték. De volt olyan, például egy eset a feleségem családjában, hogy úgy volt megbeszélve, hogy „úgyis tudod a járást, nem megyünk ki, gyere!” És mondta, hogy nem fogják várni. Elvitték kocsival a családhoz, és kikérdezték, hogy tényleg? „Persze! Csak nem mentünk ki az állomásra, mert nem értünk rá, meg a vacsorát főzzük”, és akkor békén hagyták. De aki csak úgy jött, azzal nem tudom, mi volt, azt visszazavarták. Tehát voltak itt ilyen ügyek.

Tehát itt éreztük, hogy körbe van, vagy tudtuk, hogy van egy ilyen vasfüggöny, de ez ilyen misztikus dolog volt, mert sose láttuk, csak tudtuk, hogy van, azért mondom, hogy hát ilyen kaffkai világ volt. Hát persze, hogy volt egy ilyen ambivalens érzésem ezzel, meg hát ugye ez a bezártság. Mert azért Magyarországon jó volt a helyzet olyan szempontból, mert akkor, amikor én már gyerek voltam, akkor azért háromévente lehetett… hát nem mindenkinek adták meg persze az útlevelet, de háromévente IBUSZ-úttal lehetett menni, akkor azt hiszem, meghívással évente, hogyha valami rokon vállalta a költségeket, meg mit tudom én, mi, és azért valami mozgás volt. Tehát az a teljes bezártság, mint az NDK-ban, az nem volt meg, de hát az borzasztó volt, hogy az embernek volt mit tudom én, például az édesapám mikor ő ’77-ben hazajött, akkor hozott egy Toyota autót. Hát akkor Toyota itt nem volt. Na most ha egy legkisebb alkatrész elromlott… én emlékszem rá, itt volt 13 kilométerre van az első Toyota-szerviz. De nem lehetett kimenni, hát az, hogy vegyünk egy alkatrészt, mint most, hát most meg ki se kell menni, mert itt is van. És akkor mindenféle ilyen ’56-ban elment évfolyamtársak, haverok hozták be Kismartonból, meg borzasztó, hát ez egy olyan hülye világ volt, hogy nem lehet… De sose felejtem el, amikor megkaptuk az útlevelet…

K.: De hogyhogy megkaptuk? Hát maguknak volt útlevelük.

V.: De a világútlevélről beszélek, ’88-ban itt voltak barátaim – éppen a Stumpf Pisti volt! –, és akkor kimentünk Kismartonba kávézni. És kimentünk, és leültünk, és ott ittunk egy kávét, és akkor visszajöttünk. És ez délelőtt volt. És délután azt mondjuk, hogy „visszamenjünk?” Meg hogy „mi a jó benne, (?) hogy kétszer kimentünk Ausztriába? Elutaztuk az évet!” És akkor azt mondtuk, hogy… végül is lusták voltunk kimenni, és mondtuk, „hát végül is tíz perc, mert… hát ne menjünk! De mivel lehet, azért nem megyünk! Ha nem lehetne, akkor szeretnénk, de így már nem!” De ez a bezártság azért nem volt jó!

K.: De maga utazhatott?

V.: Nem, hát ugye én is csak addig utazhattam… Na, ez is egy érdekes dolog volt, na, megint egy történet. Ugye az volt, hogy egy évig mi kint voltunk Nigériában.

K.: Egy?

V.: Mindig egy évig, és akkor nyáron két hónapra haza lehetett jönni.

K.: Ja, értem!

V.: És akkor… na természetesen az útlevél, az úgy volt, hogy egyszeri utazásra volt, tehát azt mindig meg kellett hosszabbítani. Tehát a következő, amikor megjöttünk, be kellett adni, és amikor visszamentünk a nyári szabadság után, akkor megkaptuk megint, de mindig újra kellett kérvényezni. Na most olyan szabályok voltak még a hetvenes években, hogy a mai gyerek el se hiszi, hogyha valaki így külföldön, például mi Nigériában voltunk, úgy kellett hazajönni, hogy a legrövidebb úton, és sehol nem szabadott megállni. Tehát úgy lehetett hazajönni, hogy ugye direktjárat nem volt Budapest–Lagos között, hanem Lagosból vagy Frankfurt – főleg Frankfurt vagy Róma felől jöttünk –, vagy London, és az első Malév-géppel haza! Úgyhogy a tranzitból se szabadott kimenni. Apám meg, ugye hát mi ketten voltunk, a nagyobbik nővérem, az már nem jött ki velünk, egyetemre járt, a kisebbik nővérem meg én, hát mi voltunk kinn. Hát apám azt mondta, „hát itt vagyunk ebben a 40 fokos melegben egy évig! Hát a gyerekek lássanak már világot!” És ő megszervezte, hogy mi minden évben egy hétig Londonban voltunk, egy hétig mit tudom én, Madridban, Olaszország, Róma, mit tudom én, mi.

Hogy ezt hogy intézte el? Ez nagyon érdekes dolog! Ugyanis ezt meg lehetett kérvényezni a munkaadótól. Tehát gyakorlatilag, ahol édesapám dolgozott, a Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál, ugye a Bosnyák téren van a központja, annak az igazgatója erre adhatott engedélyt. De ugye ezzel ő saját felelősséget vállalt, hogy mi visszajövünk. Ő egy nagyon érdekes ember volt, Tóth Lajosnak hívták, szegény már nem él, de nagyon rendes ember volt. Ő különben egy katonaember volt, tábornok volt ’56-ban, de lefokozták honvéddá, mert a hadsereget nem vetette be. Ő volt a vezérkari főnök. És aztán hát megúszta, mert börtönt nem kapott, de hát ugye a katona ért a térképekhez, megtették vezérigazgatónak, és hát ez egy ilyen nyugdíjas állás volt neki. De egy nagyon fifikás, rendes ember volt, apámnak jó kapcsolata volt vele, apámat szerette, pedig hát tudta, hogy nem egy politikai nézetet vallanak. És akkor apám elmondta neki, hogy „na idefigyelj, Lajos, itt van ez a két gyerek, hát ott rohadunk ebben a 40 fokban egy évig, hát legalább hadd lássanak világot ilyen fiatalon! Hát ott megyünk el ilyen nagy dolgok mellett!” Most mit tudom én, Spanyolország, akkor… meg Toledót, mindent bejártunk gyönyörűen ugye. És akkor azt mondta, hogy „idefigyelj! Nagyon egyszerű! Hova akartok menni? – Hát – azt mondja – most első évben Londonba, megállnánk egy hétre. Ráadásul rokonok is vannak, meg megnéznénk Londont, a környékét, Windsort satöbbi. Hadd lássák a gyerekek!” Azt mondja: „Idefigyelj! Nagyon egyszerű! Írjál itt nekem egy kérvényt, és hagyd itt!” Apám megírta, és azt mondja: „És most mit csinálsz vele?” Azt mondja: „Nézd! Beteszem ebbe a fiókba, ha hazajöttök, aláírom és iktatom. Ha nem, akkor összetépem!” És mindenki minket irigyelt, hogy mi járjuk a világot, a többiek meg jöhettek haza, és 24 órán belül itt voltak, és nem láttak semmit a világból! Egy teljesen bolond világ! Hát és nem mentünk el soha! Hát hazajöttünk! Hát tudta ezt a Tóth Lajos is, de azért volt annyi fifikája, és ezt kitalálta, hogy… és lepapírozta.

K.: És soha nem merült föl a szüleiben, hogy kint maradjanak?

V.: Nem, nem.

K.: Miért? Hát azt mondta, hogy nem a rendszer híve, de hogy nem a rendszer híve, hanem még több is talán.

V.: Igen. De a szülőföld, az nagyon érdekes dolog. Most nem akarok ilyen nagy szavakat mondani, de például apámnak, hogy Magyarországról eljöjjön, az föl se merült soha! Egyszer merült föl ’56-ban, akkor énmiattam nem ment el a család. Az egész Soproni Egyetem ugye akkor kitelepült – ismert történet – Kanadába, Vancouverbe, és az ő évfolyamtársai professzorok voltak itt. És őt hívták már ide az egyetemre előtte is, meg ’56 előtt, hogy jöjjön tanítani vissza, akart is jönni, csak ’56 közbeszólt, és akkor gyakorlatilag a barátai hívták, akik ki is mentek, és azóta is ott élnek. Már sajnos most már csak egy él. Csakhogy én akkor már ugye útban voltam, és valamilyen orvosi probléma volt, és úgy is volt, hogy ugye az egyik orvos azt mondta, hogy „a magzatot el kell venni, mert már nem is él”. Volt egy ilyen diagnózis, hogy én már nem élek. Az apám azt mondta, hogy „de nem igaz!” És akkor ott mindenféle injekciókúrákat kapott édesanyám. És ugye akkor nagyon hideg tél volt ’56-ban, és azt mondták, hogy nem, anyám nem mozdulhat, mert ő is rámehet, meg én is. De ezt utólag apám nem bánta meg, mert úgy szokta ő mondani viccesen, hogy ő „valószínű, kalandvágyból itthon maradt”. Mert nem hiszem, hogy mi jól éreztük volna magunkat külföldön. Úgy igen, hogy ideiglenesen van az ember, mert mi nagyon jól éreztük magunkat Nigériában, de mindig úgy, hogy de aztán majd hazajövünk. Valahogy volt egy olyan kötődés a haza iránt, meg a magyarság, ugye őt is érdekelte a történelem, engem is, szóval nem, idegenbe szakadni… És ez nagyon érdekes, mert a nővéremnél is így van, hogy ugye az egyik Olaszországban, Triesztben él, a másik Görögországba, Athénba ment férjhez, és mind a kettő egyszer azt mondta – én meg is lepődtem –, hogy de ha ők esetleg majd valamikor meghalnak, és ugye én vagyok, vagy a rokonság, ők mindenáron itt akarnak nyugodni. Ők nagyon jól érzik ott magukat, de ottani temetőbe nem! Pedig az ember azt gondolná, hogy akkor nem mindegy már? De nem mindegy! És valahogy ez nekünk eszünkbe sem jutott soha, ott se, annak ellenére, hogy ezt a rendszert utáltuk. De apám mindig azt szokta mondani, hogy „ez olyan ideiglenes állapot, ez meg fog változni!” A próféta szólt belőle! De hát sajnos nem érhette meg. De én is mindig gondoltam, hogy…

Már ’82-ben az egyik ok különben, hogy hazajöttünk Sopronba – természetesen a családi okokon kívül –, valami azt súgta nekünk, hogy itt előbb-utóbb lesz valami. Tehát ilyen közel Ausztriához, Bécshez, ez valami…

K.: Komolyan mondja?

V.: Igen.

K.: Hát ezt nem sokan gondolták!

V.: Én azt gondoltam, hogy ez a közelség…

K.: ’82-ben nem sokan hitték, hogy összeomlik a rendszer, vagy nagyon…

V.: Azt én még ’89-ben se hittem el! Én másra gondoltam, hogy valami… mert volt különben ilyen terv, mint utólag megtudtam, már ’86-87-ben, pedig akkor MSZMP-kormány volt. De MSZMP-kormány tárgyalt erről már Ausztriával, hogy itt gondolkodtak egy speciális gazdasági övezetről, mint Hongkong, meg… tehát hogy valami… és akkor ilyen munkalehetőség, meg mégis ilyen kishatárforgalom jött. Szóval ilyenekben gondolkodtam én, mert… Itt, Sopronban éppen nem volt kishatárforgalom, de voltak olyan helyek, ahol… Tehát például ilyen hülyeségek – meséltem az autóalkatrészt –, hogy az ember nem mehet ki egy gyógyszert elhozni, amit Magyarországon nem lehet kapni, vagy éppen egy alkatrészt, vagy mit tudom én. Ez a bezártság előbb-utóbb – én úgy éreztem – ez meg fog szűnni. Mert azért a rendszer lazult. Tehát ha csak utazási engedményeket nézzük és szokásokat, azért volt egy folyamatos lazulás. Tehát ugye először háromévente lehetett menni, akkor meghívásra már évente lehetett menni, a legvégén meg már azt hiszem, úgy volt, hogy IBUSZ-úttal akár évente többször is, mert akkor már tényleg csak a devizaprobléma volt, tehát politikai oka nem volt az egésznek. De mondom, előbb-utóbb, és azért itt, a határszélen valami lesz. De nem arra gondoltam, hogy rendszerváltás, meg… Mert azt én még…

Hát ’89-ben, hát én elmondok egy történetet. ’89. ugye augusztus 19-én volt a Piknik. Október 15-én – megjegyeztem a dátumot – három héttel a berlini fal leomlása előtt, ha kiszámoljuk, én valahol ott Baden-Württembergben, már nem tudom, hol egy konferencián vettem részt. Hát persze ott én voltam a sztár, mert úgy mutattak be, hogy Die Welt főszerkesztője, mert ő ismert engem a Piknikről, hogy „a Piknik egyik szervezője”, hát ott ötszáz ember! Hát ott nem is tudom, mi volt! Hát majdnem megettek! Pedig komoly emberekkel ültem egy ilyen pódiumdiszkusszión. A szlovén parlament későbbi elnöke, akkor még ellenzéki – megvannak a névjegyek, elraktam –, akkor a Mazovieczky személyes tanácsadója, egy történész… hú, pedig ezt tudni kéne, ön biztos tudja, aki megírta a Szolidaritás történetét. De ilyenekkel voltam egy pódiumdiszkusszióban együtt! Voltak is vitáink érdekes módon, mert ez a lengyel, ez nagyon félt attól, hogy… Mert ugye arról volt szó, hogy hát a berlini falnak le kell omlani, meg egyesülni a Németországnak. És én is valahogy úgy nyilatkoztam, hogy hát ennek meg kéne történnie.

De amiért elkezdtem mondani a történetet, az volt, hogy nekem föltették a kérdést, hogy szerintem mikor omlik le a berlini fal? Három héttel előtte! Én azt mondtam – azóta is nevetek magamon –, hogy „hát ez lehet, hogy ez évekig eltart, még talán évtizedekig”. Mert ugye mi nem hittük… annyira erős volt ugye a mi szemünkben a Szovjetunió, az a hadsereg, hát itt volt száztízezer katona Magyarországon! Mi azt nem tudtuk, hogy mennyire inog ez a rendszer! Hát utólag persze okos az ember! Most már nagyon okos vagyok, hát tudom, hogy a Gorbacsovnak milyen gondolatai voltak, meg aztán elmondta, meg leírta, meg mit tudom én, mi, esett szét a rendszer. De mi ezt nem akartuk elhinni. És hát igen, ezek ilyen reflexek voltak.

El is mondok egy érdekes történetet. Mert amikor aztán itt elkezdtem a politizálást Sopronban…

K.: Ez mikor volt?

V.: Ez ’87-88 körül volt, ugyanis ugye egyszer hazajöttem, és nem volt még internet, és a teletextet néztem. És megjelent – ez ’87-ben volt – az első Lakitelki Nyilatkozat, amit ugye kilencen aláírtak, a Csoóri, meg a Kiss Gy. Csaba, meg a Kulin Feri, meg a Csurka, meg a Csengey Dénes, Bíró Zoltán, Joó Rudolf, Fekere Gyula, Lezsák Sándor. Na most én ebből ötöt vagy hatot ismertem személyesen, a 405-ös Kör miatt. „Hát – mondom – ez az én csapatom!” És hát nem volt itt semmi még Sopronban, de ’88 nyarán szólt egy barátom, hogy „az MDF-et meg kéne alapítani, és összejövünk egy lakáson páran, gyere el!”

K.: De így, hogy az MDF-et meg kéne alapítani?

V.: Igen. A soproni MDF-et, igen. És meg is alapítottuk, igen. És akkor ez ’88 augusztusa volt körülbelül. És akkor össze is ültünk, megbeszéltük, fölvettük a kapcsolatot a Lezsákkal, megkérdeztük, hogy működik ez, végül azt…

K.: És az egyértelmű volt, hogy MDF?

V.: Igen. Én igen. (?) Hát úgy érdekes, hogy nem Fidesz… Persze akkor Fidesz már volt. Meg a barátaim alapították. Ha Pesten lettem volna, szerintem én Fidesz-tag lettem volna nyilván, ott lettem volna a harminchét között, mert mi annyira sülve-főve együtt voltunk Budapesten a Stumpf Pistivel meg a Bercivel, hát végül is ők alapították, valószínű, énszerintem odamentem volna. De mivel itt, Sopronban más volt a helyzet, itt a Fidesz később alakult, meg hát ezek az emberek, akiket én személyesen ismertem, nekem garanciát adtak. Hát az egy olyan MDF is volt még, persze, mondanom se kell, aztán hogy utána mi történt, azt hagyjuk.

És hát november 4-én, az is egy érdekes sztori volt! ’88. november 4-én az egyik történész barátom, Borbély Józsi elhívta a Bíró Zoltánt – ő volt ugye akkor az ideiglenes elnöke az MDF-nek – Sopronba. És azóta nevetünk rajta, mert senkinek nem jutott eszébe – de a Józsinak se, aki történész –, hogy november 4-én vonultak be az oroszok. És ezt provokációnak vette a hatalom. A Liszt Ferenc Kultúrházban volt, volt vagy háromszáz ember. És ott az egyik barátom, aki SZDSZ-es lett, a Kóczán Zoli fölállt elsőként – miután a Bíró a fölvezető szövegeket elmondta –, és azt mondta, hogy ő azt javasolja, hogy miután ma történt az, X. éve, hogy… így fejezte ki magát, hogy „az orosz tankok vérbe fojtották a dicsőséges magyar forradalmat” – ’88-ban ilyet mondani! Hogy egyperces felállást javasol. A Bíró azt mondta, hogy „rendben!” És akkor mi fölálltunk. És megmondom őszintén, öt-hat ember nem állt föl, de én őket tisztelem, névről meg tudnám mondani, hogy kik. Ők más gondolkodású emberek voltak, de ők ezt vállalták, és… mert őnekik ez akkor még ellenforradalom volt. Lehet, hogy azóta meggondolták. De legalább… de ezek ilyen tiszta emberek, csak hát valóban ők is… de mindenhol vannak rendes emberek. Mi meg persze fölálltunk. Tehát a lényege az, két dolog fontos az egészből, hogy „hát jó, de hogy alakuljon meg az MDF? És akkor kell egy bizottság, aki megalakítja. És ő fölveszi a kapcsolatot a Lezsákkal, lepapírozza”, meg mit tudom én, mi, „hát legyen hatfős”. És akkor hat embert javasoltak, és engem is javasoltak. És gyakorlatilag így a hat alapító ember közé bekerültem, és akkor mi hatan, egy háromheti munka volt, mi így megszerveztük, hogy a papírokat lekértük, hogy kell bejelenteni satöbbi, mit tudom én, mi, volt ennek egy rendje. Mert akkor már volt egy ilyen egyesületi törvény, ami alapján ezt meg lehetett csinálni, ezt mi kidolgoztuk, és összehívtuk a csapatot az egyetem… ez érdekes, ez is egy paradoxon! Az egyetem KISZ-házában, és ott alakult meg a KISZ-házban a Magyar Demokrata Fórum!

Érdekes módon alakult a története, mert körülbelül ott volt százötven ember, annak a fele azonnal belépett. Akik radikálisak voltak, azok nem léptek be, azok mentek az SZDSZ-be. Mert ugye az SZDSZ akkor ilyen radikális jobboldali… hát nem is tudom, hogy jobboldali-e. Hát nem…

K.: Hát liberális. Igen.

V.: Hát szóval liberális. Akkor még nem látszott ez annyira, mi csak a radikalizmust éreztük ki. Hát ez nem így volt, de durván azt lehet mondani, aki akasztani akart, az az SZDSZ-be ment, aki meg ilyen antalli puha átmenetet akart, az ment az MDF-be. Mi így szóródtunk szét. Utána voltak is feszültségek köztünk, de érdekes módon aztán ’94-ben az egész SZDSZ-tagság három ember kivételével kilépett az SZDSZ-ből, mert ugye őket az antikommunizmus vitte az SZDSZ-be. És ’94-ben ők ugye sokkot kaptak, hogy koalícióra léptek az MSZP-vel, és azonnal kiléptek! Azóta megint jó barátságban vagyunk különben.

De a sztori lényege az, hogy a Kóczán Zolit másnap bevitték a rendőrségre a munkahelyéről. És hát ott volt egy komoly beszélgetés, de ő egy kemény gyerek, nagyon tisztelem azért azóta is. Hát így indult Sopronban az ellenzék.

K.: És hogy lett ebből páneurópai piknik?

V.: Páneurópai piknik úgy lett, hogy mi itt nagyon aktívak voltunk, és az elején nagyon jól együttműködtünk különben az SZDSZ-szel. Két nagy párt alakult… hát ugye ősztől már párt lettünk persze, mert jött a párttörvény ’89 őszén… igen, októberben.

K.: De hát most még ’89 nyarán vagyunk.

V.: Igen, igen. De hát ilyen egyesületek voltunk. Hát ugye Szabad Kezdeményezések Hálózata volt akkor még az SZDSZ. Mi meg Magyar Demokrata Fórum mint egyesület működtünk. De nagyon aktívak voltunk, és sokat összedolgoztunk. Az SZDSZ-esek sokan voltak, és egy nagyon jó viszony volt. Megalakítottuk elsőként az országban vidéken az országban az Ellenzéki Kerekasztalt, és…

K.: Igen, tényleg Sopronban alakult meg először.

V.: Először, igen.

K.: Ez mikor volt?

V.: Hát… ez szerintem olyan ’89 tavasza lehetett. Mert volt itt egy ilyen „Oszd meg és uralkodj!”-kísérlet az MSZMP részéről – akkor még MSZMP volt. Ugyanis amikor mi megalakultunk november 18-án, akkor odajött a pártbizottságtól valaki, és meghívott bennünket egy beszélgetésre. El is mentünk vagy tizenöten egy nagy csapattal, és a mihozzánk be nem lépett, de majd később, az SZDSZ-t megalakító barátaink mondták neki, hogy „akkor mi is jövünk”. És erre az ember azt mondta, hogy „magukkal nem tárgyalunk!” Na, egyből láttuk, hogy… akkor meg is gondoltuk, hogy akkor mi se megyünk el, ha a barátaink nem jöhetnek. De aztán végül az SZDSZ-esek mondták, hogy „azért menjetek csak el, mert jobb információt szerezni”. Ez is egy érdekes beszélgetés volt!

K.: Bocsánat! Muszáj lenne a páneurópai piknik, merthogy hát ez lenne a fő téma.

V.: Jó! Akkor rátérünk. Az utolsó, amit még elmondanék erről a pártbizottsági ülésről: ez három óráig tartott, egy teljesen terméketlen beszélgetés volt, és az akkori városi párttitkárnak én tettem föl a kérdést a végén, hogy „el tudja-e képzelni, hogy pártok alakulhatnak ebben az országban az MSZMP-n kívül?” Azt mondja: „Elképzelhetőnek tartja, de csak olyan pártok alakulhatnak, akik szocialista alapon alakulnak.” És akkor fölálltam, és akkor fölálltam, és azt mondtam neki, hogy „hát uram! Hogyha esetleg olyan pártok akarnak alakulni, akik nem szocialista alapon akarnak megalakulni, hanem mondjuk jobboldali, konzervatív pártok, akkor mi lesz?” És akkor így hátranézett, és azt mondta, hogy „azokat likvidáljuk!” Na, mi fölálltunk, és otthagytuk, és többet nem tárgyaltunk velük. Na most hát ez persze csak ilyen ijesztgetés volt, mint utólag kiderült.

És akkor jutunk a piknikhez. Hát az Ellenzéki Kerekasztal, az azért fontos, mert volt nekünk… havonta találkoztunk egyszer. Mindegyik pártot hárman képviselték. Az Örs Félix, szegény már meghalt, a Magas Laci, aki a fő rendezője volt a pikniknek.

K.: Ki volt az első név?

V.: Dr. Örs Félix. Ő is piknikszervező volt, elnökségi tag az MDF-ben, ő egy idősebb… ugye most nyolcvanhat éves lenne, sajnos meghalt. Orvos volt, belgyógyász, nagyon jó barátom. Mi hárman képviseltük az MDF-et, és havonta találkoztunk. És mindent, március 15-e, ilyen közös rendezvényeket közösen rendeztük, mert úgy éreztük, hogy együtt erősebbek vagyunk.

Na most a piknik, az úgy történt, hogy június 20-án volt azt hiszem, Habsburg Ottó Debrecenben egy beszélgetésen, és utána volt egy vacsora. Az MDF hívta meg, az ottani MDF őket, akiket még akkor nem ismertünk. Ezen a vacsorán a fiával volt ott, azt hiszem, a Györggyel. Szemben ült a Mészáros Feri. Hát végül is ő találta ki ezt az egész pikniket, ő tekinthető az egész alap… tényleg egy fejből pattant ki az alapötlet. Arról folyt a vita, hogy itt, Magyarországon bontják már a vasfüggönyt – mert ugye május 2-ától már elkezdték bontani, lekapcsolták, és a bontás is megkezdődött. És a Feri arról beszélgetett ott a Habsburg Ottóval, hogy erről nem tud a világ. Hát itt egy lyuk tátong mindjárt, és hát már most is! És hát ilyen még nem volt, amióta Jalta, meg a szerződést aláírták! Hogy valamit kéne csinálni!

Ő pedig akkor Sármelléken ilyen nagy piknikeket szervezett már, és azt mondta, hogy ő szervezne itt egy pikniket a határon. Az volt az alapötlete, hogy… ő ugye debreceni, nem tudja, nem itt élt, ő azt hitte, hogy a vasfüggöny, az a geográfiai határon van. De hát nem érdemes vasfüggönyt tenni a földrajzi határra, mert ott hiába van jelzőrendszer, meg mit tudom én, megfogja, megérinti a menekülő a kerítést, bejelez, de ő átugrott, aztán Ausztriában van. Tehát olyan 2-2,5 kilométerrel visszább, befelé, Magyarország területe felé volt a vasfüggöny. Ott csak… ott is volt egy kerítés persze, de az csak ilyen vadfogó volt. Mindenáron a vasfüggöny mellett akarták megcsinálni a debreceniek ezt a pikniket, de úgy, hogy a határra akartak tüzeket rakni, a határon. És az volt az ötlete, hogy az osztrákokat meghívjuk Margitbányáról, meg nem tudom, itt a környékről, és hát bulizunk egy nagyot, úgy, hogy szalonnát sütünk, iszogatunk, körbeüljük a tüzet úgy, hogy a csapat egyik fele Ausztriában ül, a másik Magyarországon, mert ezt tényleg meg lehetett volna csinálni. Ugyanis akkor jogilag ez működött. El lehetett menni a határig. Átlépni elvileg nem szabadott, de az osztrákok ülhettek volna a másik oldalon is. Ez volt az ötlete, hogy ezt viszont be kell mutatni, hogy ezt lássa a világ! Meghívni a rengeteg újságírót, hogy ez szétmenjen a világba!

Valójában az alapötlet azért volt – és ez be is igazolódott, hogy ebben igaza volt a Ferinek, én is így gondoltam annak idején –, hogy föl kell lázítani egy kicsit az ellenzéket NDK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, mert sehol nem történt semmi. És itt a Németh-kormány annak ellenére, hogy persze MSZMP-kormány volt, de azért voltak bizonyos húzások, mit tudom én, ugye a magántulajdon… Jó, hogy a privatizáció, az úgy nagy részben itt is ugye ilyen zsebre ment, hagyjuk! De végül is indultak olyan dolgok, minden egy ilyen… egy új rendszer felé. Tehát esett szét ez a merev szocialista rendszer, voltak olyan intézkedések, az utazásról már beszéltünk, tehát hogy világútlevél volt, lehetett céget alapítani, meg… Meg már tényleg, már csak az hiányzott, hogy szabad választások, amit végül is terveztek, mint utólag kiderült.

Na most ugye, ha a történelemben aztán végig visszamegyünk az időben, soha nem sikerült egy úgynevezett szocialista országnak kiugrani ebből a Varsói Szerződésből, meg ebből a szovjet blokkból. Tehát ugye ’56-ban mi volt Magyarországon? Bevonultak. ’68-ban a prágai tavasz – bevonultak. ’80-ban már a lengyeleknél másképp intézték, a Jaruzelskivel házon belül rendezték el, de egyszerűen nem… Ha minden erő egy országra összpontosul, akkor nem lehet. És azt gondoltuk, hogy talán azért gyengül a Szovjetunió, mert azt azért éreztük, de azért még elég erős. De hogyha mindenhol kitör a balhé, és mindenhol feszegetik a kereteket, az összes szocialista országban, akkor az ellenzék mindenhol aktív, és tüntetések vannak – talán lesz valami.

És gyakorlatilag mi fel akartuk ezzel tüzelni, ötletet akartunk adni másoknak, hogy például a keletnémeteknek, hogy csináljanak ők is ilyen pikniket a határon, menjenek oda a berlini falhoz, és akkor tüntessenek meg satöbbi. Hát naivak voltunk, mert aztán nem így történt, de végül is más miatt omlott le az egész, de ez volt az alapötlet. Mert veszélyesnek tartottuk az ötletet, hogy esetleg az lesz, hogy mit tudom én, leváltják a Németh Miklóst, lesz egy baloldali fordulat…

Különben az könnyen előfordulhatott volna. Akkor is összeomlott volna ez a rendszer, csak véresen. Ugyanis ha belegondolunk, amikor volt ez a Jelcin-puccs – vagyis hát azért hívják Jelcin-puccsnak, nem ő csinálta a puccsot, hanem ő verte le. Amikor a Gorbacsovot házi őrizetbe helyzeték, az ’91-ben volt, azt hiszem. Ha a Szovjetunióban az a sok privilegizált párttitkár meg tábornok – aki hát milliós nagyságrend a nagy Szovjetunióban – tudta volna, hogy mi lesz ebből, például, hogy a vasfüggönyt itt lebontják, akkor biztos, hogy közbeléptek volna. Csak nem hitték, hogy összeomlik ez a rendszer szerintem. Ők elvesztették mindenüket, tehát a privilegizált helyzetüket, a pozíciójukat, az anyagi jólétüket. Azért ott nagyon-nagyon megfordult a világ! Meg hát ez minden országban így volt valójában. De valójában nem fogták föl szerintem, és ’91-ben szerencsére már későn volt az a puccs. Azt érdekes módon éltem meg különben, az egy külön…

K.: De bocsánat! Még most ’89.

V.: Maradjunk a pikniknél. ’89.

K.: Hát fölmerült ez az ötlet, de erről még maguk nem tudtak.

V.: Nem. Az volt, hogy 20-án ez elhangzott, és a Habsburg Ottó ezt nem nagyon vette komolyan. „Hát jó, micsoda jó ötlet!” Mert ő meghívta, hogy „akkor ha én ezt megszervezem, akkor jöjjön el!” És azt mondta: „Jó! Jó! Hát szervezzétek meg!” Ő nem vette komolyan, hogy ebből lesz valami. Utána volt egy MDF-ülés Debrecenben, ott fölvetette a Fülep Mari akkor, hogy volt ez az ötlete a Ferinek, és akkor mindegyik azt mondta, hogy „dehogyis! Itt a választásokra kell készülni!” Bár az még nem volt kiírva, csak tudta mindenki, hogy lesz. „Akkor a programot kell csinálni, nem ilyen hülyeségekkel kell foglalkozni! De ha akarod, csináld meg!” És ő elkezdte szervezni. Persze csatlakoztak hozzá páran, mert voltak azért ott jó számmal debreceni szervezők, és elkezdték szervezni. De olyan szinten, hogy meghívták a sajtót, elkezdték hívni, a diplomatákat elkezdték hívogatni, kitűzték a napot.

K.: De mire hívták?

V.: Piknikre. Kitűzték a napot. Úgy, hogy mi még nem tudtuk még.

K.: Ja!

V.: Hát amikor mi megtudtuk, már ki voltak nyomtatva a plakátok! Ez egy… valami őrültség volt! Még engedély se volt! Határnyitási engedély se volt például, úgyhogy ezek később jöttek. De ők már kinyomtatták a plakátot, megkérdezték a Pozsgay Imrét, hogy elvállalja-e a fővédnökséget? Elvállalta. Elvállalta a Habsburg Ottó. Erre ők kinyomtatták a plakátokat meg a trikókat a nagy szövegekkel, hogy ekkor és… Meg a szórólap már kész volt. Nem, az később készült, azt hiszem. De a lényeg az, hogy ők egy teljesen kész tervvel és szervezéssel már nagyon jól előre haladtak, amikor mi megtudtuk ezt az egészet.

Na most azért tudtuk mi meg későn, mert ők kerestek partnert. Kőszegre írtak állítólag, a kőszegi MDF-nek, de azok nem válaszoltak, lehet, hogy nem kapták meg a levelet. Mi is úgy kaptuk meg, hogy ugye nem volt még központi nyilvántartás, de a Magas Laci címét, azt megtudták valahogy. És azért, mert neki egy ilyen távoli rokona volt – egyszemélyes MDF-iroda különben Budapesten –, szegény meghalt, matematikus volt, és minden piknikre eljött utána. És hát megadta a címét a Lacinak, és ők írtak egy levelet. De ez is jellemző, hogy körülbelül egy hetet vesztettünk, mert ő meg Németországban volt, és hát gyakorlatilag egy hétig vagy tíz napig a levél a postaládájában volt. Tehát ugye akkor nem volt mobil, meg internet, meg e-mail meg satöbbi. Ő elolvasta, és egyből körbement kocsival, mert ugye nem volt telefonunk. De ez is egy olyan dolog volt ugye, hogy én benzinre költöttem akkor a… az volt a telefonom, az autóm, mert… (Telefon)

És akkor a Magas Laci körbejárta az MDF-tagokat, hozzám is eljött. Azon azóta is nevetünk a feleségemmel, mert ugye én akkor nagyon fáradt voltam, mert mi nagyon sokat dolgoztunk. Minden héten több ülés is volt, nagyon intenzív volt ez a munka, meg gondolkoztunk, hogy hogy lehet tagokat verbuválni, meg rendezvényeket, meg milyen protest, milyen tüntetések satöbbi, hogy feszegessük a kereteket, meg egyebek, ilyen megszállottként csináltuk. És én a nyáron azért egy kicsit már elfáradtam. Úgy gondoltam, hogy jó lenne egy kicsit úgy kinyújtózni. És hát tudtuk, hogy augusztus 20-ra valamit kell csinálni. Mert ugye volt, az volt a harmadik nagy rendezvényünk, a piknik – hát gyakorlatilag ami augusztus 20-a is egyben volt –, mert volt a március 15-e, meg az újratemetés. Ugyanis volt, Sopronban a 301-es parcella után a legtöbb halott itt volt.

K.: Sopronkőhidán.

V.: Sopronkőhidán, a rabtemetőben. És mi ugyanúgy exhumáltattuk őket, gyönyörű szertartás volt, itt voltak a családok, ez egy újratemetés volt egy nappal Nagy Imre újratemetése előtt, június 15-én. És a piknik volt a harmadik. Na most ugye sose felejtem el, jött a Magas Laci, lementem itt, a ház elé, „na – mondom –, mi van?” És Azt mondja: „Hát jött egy levél Debrecenből!”  Leadta a drótot. És hogy a Kakasos házban, az itt van a közelben, ő szerzett egy termet, és ekkor meg akkor menjek én is. „Jó!” És akkor jöttem föl, és a feleségem kérdezte, hogy „mit akart a Laci? – Hát – mondom – már megint elszúrta az egyik hétvégémet!” Mert szombatra esett. Ugye már tudtam, mert hát nekem már mondta, hogy „te leszel a diplomatákkal, meg a nyelvismeret miatt. – Jól van! – mondom.” És akkor elmentünk a Kakasos házba, ott nagyon sokan voltak.

K.: Milyen ház?

V.: Kakasos ház. Azért hívták Kakasos háznak, mert a tetején volt egy ilyen szélkakas. És ez a Kasasos ház, ezért hívják. Különben a Környezetvédelmi Hivatalnak volt az épülete, és annak egy ilyen tárgyalóját kaptuk meg. De a Csapody Pista bácsi is a tagunk volt, aki annak a vezetője volt.

Na most én a szkeptikusak közé tartoztam, mert annyira kevés idő volt! Hát három hetünk volt! „Hát – mondom – egy ekkora rendezvényt! Itt Köjál-engedély…” Még akkor szóba se került – ez a Magas Laci ötlete volt különben, ha ő ezt nem találja ki, akkor nem is lett volna itt exodus. Ugyanis az a határ csak…

K.: De mit talált ő ki?

V.: A határnyitást. Ugyanis eredetileg itt csak egy piknikről volt szó, de a határnyitást, azt ő javasolta. Az tény, ugye hogy a határtól öt kilométerre van a Szentmargitbánya. Akinek a polgármestere végül is – szegény már nagyon beteg, idős, az Andreas Waha –, ő segített minket ahhoz hozzá, hogy megkapjuk az osztrák hatóságok engedélyét is a nyitáshoz. De a Laci ezt azért javasolta, és igaza volt, hát főleg azért, mert így lett határnyitás, meg exodus, de ő ezt gyakorlati okokból javasolta, mert ugye ez egy ’48-ban lezárt kapu volt, és az nem volt határátkelőhely, nem lehetett átmenni. ’48 előtt az volt.

K.: Ott, Margitbányánál?

V.: Margitbányánál, tehát ahol most a…

K.: És a magyar oldalon mi van?

V.: Hát Sopron szinte, mert hát Fertőrákos közel van, de ott Piuspuszta nem lakott terület. Az a régi pozsonyi országút. Az a legrövidebb út Sopronból Pozsonyba. De római út is volt, a rómaiak is használták, egy nagyon régi út. És azt ’48-ban lezárták. Ott még megvannak a romjai. Ott volt egy kis vámház. Tehát ’48-ig ott az egy határátkelőhely volt Trianon óta. És valami negyven kilométer különben kocsival, ha körbejönnek, a Kelen-patak felé. Tehát a soproni átkelő, az olyan messze van onnan. Meg ott még hátramenni, meg kimenni, meg á! És azt mondta, hogy „ha meg akarjuk hívni a margitbányaiakat, micsoda marhaság: 5 kilométerre vannak, hát kerüljenek 40 kilométert?” Ilyen gyakorlati szempontból. „Hát jó, kérjük meg!” Az ötlet különben azért született az ő fejében, mert ő is tudta, meg hát mi is már olvastuk az újságban, akkor már voltak ilyenek, hogy mit tudom én, búcsú volt például itt, a határon, itt Szombathely környékén, kis faluban, és pár kilométerre volt egy osztrák falu, és hogy átjöhessenek, kértek egy ideiglenes határnyitási engedélyt, és reggeltől estig lehetett jönni.

K.: Szabadon!

V.: Ott álltak a határőrök persze, meg ellenőriztek, meg pecsételtek, meg minden, de ezt meg lehetett kérni, tehát semmi gond! Azonnal meg is kaptuk magyar oldalról. A nehéz ügy, az az osztrák oldal volt, mert ugye egy határt csak úgy lehet nyitni, hogyha mindkét hatóság megadja az engedélyt. De nem tudtuk, hogy hogy kell ezt megkérvényezni, meg Magyarországról ez hogy megy. Abban már nem segített senki. És akkor a Csóka Pali, ő egy gyerekorvos, ő kapta a feladatot, hogy mászkáljon – egyszer én is mentem vele. De ő minden délután lekezelte a gyerekeket, elindult a kocsival, és itt, Ausztriában, Rust, meg Meggyes, meg mindenfelé mászkált, és a polgármestereket kereste. Az egyik, az nem volt otthon… Akkor Margitbányán: az egy jó sztori volt, ugye a bornak nagy fontossága van a piknik ügyében, ugyanis pont aznap, amikor ő Margitbányára ment, akkor volt a Weinkost – úgy hívják, ez egy borkóstolás. Tehát amikor az újbor elkészül… vagy mit tudom én, mi… Mert akkor még nincs újbor.

K.: Nincs újbor. Az a szüret.

V.: Szerintem a tavasz… vagy szerintem a… Mindegy, nem tudom, miért, augusztus elején csinálnak egy ilyen Weinkostot, ez minden évben van. Ott egy rendőrrel találkozott, és megkérdezte, hogy „hol lakik a polgármester?” Azt mondja, hogy „itt, a harmadik házban, de most nem találja ott, mert a Weinkoston van. Most fogja a beszédét mondani, most nyílik meg a Weinkost.” Hát Pali egyből odament! Megkereste – azóta is jó barátok – a polgármestert, még a hivatalos megnyitó előtt voltak, és elmondta neki ezt a sztorit. De ő már vitte a plakátokat. És német nyelvű plakátokat is vitt, hogy Habsburg Ottó, meg augusztus 19. A Waha meg azt mondta, „hát ez őrület! Ezt nem lehet megszervezni ennyi idő alatt!” De ő egy építési vállalkozó, és egy ilyen nagyon vehemens, profi szervező volt, és azt mondja, hogy „de van egy jó ötletem! Gyere csak!” Ugyanis ő a megnyitóra meghívta a Burgenland kormányának a felét körülbelül, ott voltak a helyi, hát inkább a megyei vezető…

K.: De mi? A piknikre hívta meg?

V.: Nem, erre a Weinkostra. És ott volt gyakorlatilag azt hiszem, a Landes Hauptmann, tehát a tartományi miniszterelnök helyettese, meg ott volt a határőrség, rendőrség, ott együtt van ez határrendőrség, – mit tudom én, nem ismerem ezt az osztrák rendszert –, azoknak a főnöke, meg egy csomó ilyen potentát. Hát azok már ott borozgattak szerencsére, és elmondta ezt a sztorit. Mindenki úgy nézett a Palira, mint a hülyére, hogy mit akar! De mutatta a plakátokat, ki volt írva a  Habsburg Ottó, ők meg fogták a fejüket, azt mondják: „Hogy lehet ezt megcsinálni?” És ott, egymás közt lebeszélték, hogy „hú, ennek az elintézési módja ennyi idő! – De meg lehet gyorsítani! – Hát akkor tudod mit? Akkor te hívjál föl holnap! – Akkor te írjál levelet!” Meg minden, és ott megbeszélték, hogy hogy legyen, és gyakorlatilag így nyolc nap alatt, pont a piknik napjára megkaptuk az engedélyt! Ami a mai napig nem érkezett meg különben postán! Én a 10. évfordulóra rendezett konferencián tudtam meg az osztrák bécsi… hú, most nem jut eszembe a neve, egy nagyon aranyos úr volt, ő volt akkor a határőrségnek, a vámosoknak, és mindegyiknek a parancsnoka, országos. És ő adta ki végül ezt az engedélyt. Kétnapos volt a konferencia, ő is felszólaló volt. A konferencia össze volt kötve egy kiállítással, és nehezményezte, hogy mi kitettük az engedélyeinket, de hogy hol az ő engedélye? Hát nincs kitéve! Hát mondtuk: „Mi ezt nem kaptuk meg! – Hogyhogy? – Hát – mondom – nem!” Azt mondja: „Hozok egy másolatot!” És másnap, mert ugye ő hazament este, és hozta a másolatot! Azóta is megvan. Érdekes módon ezt, hogy mi történt, miért nem kaptuk meg, nem tudjuk. Ki sinkófálta el? Hogy veszett el a postán? Mert ő bizonyította nekünk, hogy ők postán föladták a mi címünkre. Postafiókunk volt. Soha nem jött meg! És így tíz év után kaptuk meg a hivatalos engedély másolatát!

Na, hát mentek ezek a szervezések. Mi persze nem tudtuk, hogy mit csinálunk. Eszünk ágában… tehát aki azt állítja, hogy itt ezt mi azért csináltuk, hogy itt kimenjen ezer német, az hazudik – nem is mondja senki –, mert mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk. Mi úgy gondoltuk, hogy kell egy ilyen, hogy legyen egy minta, harapózzon el – csinálnak ilyet a csehek –, és majd… én akkor úgy fogalmaztam, hogy „hát lehet, hogy ötszáz, lehet, hogy ezer ilyen nagy tüntetés kell, vagy valami, míg le fog omlani ez, valahogy beadja a derekát a Szovjetunió, vagy valami lesz, mit tudom én, mi lesz”. De az, hogy ez ilyen hamar történik, hogy három hónapon belül eltűnik a berlini fal! Hátha nekem akkor azt mondta volna valaki, hát én azt hülyének néztem volna! Tehát mi csak tettük a dolgunkat. Úgy éreztük, hogy azok az emberek, akik ilyen megszállottak, és rendszerváltást akarnak, hát akkor ők tegyék! Mindenki csinálja a dolgát, aztán majd a sok kicsiből összeáll valami nagy esetleg. És hát ilyen szemlélettel estünk neki. Persze hittünk mi abban, hogy ez jó dolog, meg meg kell csinálni, csak azt, hogy ilyen eredménye lesz, azt nem.

És hát érdekes módon éltük meg ezt a napot! Hát az persze egy óriási élmény volt!

K.: Ez már 19-e?

V.: 19-e. Hát ugye én azt a feladatot kaptam… ugye háromkor akartuk nyitni a kaput. Mert hogyha már van kapunyitás, határnyitás…

K.: De ez a margitbányai?

V.: A margitbányai kapu. Mert ugye a piknik, az 2 kilométerrel beljebb volt Magyarország felé, a vasfüggöny mellett. Az is egy jó sztori, mert ugye mindenáron a vasfüggöny mellett akarták csinálni a Feriék…

K.: Igen, ezt mondta.

V.: …mert volt egy ilyen szlogenünk, hogy „Bontsd és vidd!” Tehát hogy úgy hirdettük meg, hogy bárki kijöhet, és vághat egy darabot a vasfüggönyből. Ugyanis ott, Piuspusztán, ott…

K.: Ami tulajdonképpen… mi ez? Drótkerítés.

V.: Egy drótkerítés volt, egy sima drótkerítés. Ugye akkor már elvitték ezeket a… hát nem volt ott sok ketyere, mert igazából csak be volt kötve kábelen egy érzékelő… hát ugye az érintést érzékelték, és akkor kábelen bement egy jel a laktanyába. De valójában ezt, amit látni lehetett az egészből, az csak egy sima kerítés volt, jó magas, és drótkerítés.

K.: És betonoszlopok.

V.: Betonoszlopok. Ennyi. Ez egy ilyen kerítés volt, és hát ott megmaradt, mert… érdekes, egy tanulmányban olvastam, hogy megsaccolta a határőrség, hogy körülbelül két évbe kerül a lebontás. De három hónap alatt végeztek vele. Sokkal gyorsabban ment a munka, mert volt ilyen próba, mérték stopperrel, hogy hány percig tart, de aztán voltak ilyen gépek, hogy… mert egyszerűen úgy bontották, nagyon egyszerűen, hogy a katonák levágták ezeket a rögzítő drótokat, és egyszerűen föltekerték ilyen gombolyagba a vasfüggönyt, és egy gép meg jött, és megfogta a betont, és kihúzta. De ez így, hogy pikk, pikk, pikk! Tehát gyakorlatilag ezek tényleg, hát kilométereket le tudtak bontani egy nap! Sokkal gyorsabban ment, mint… én nem tudom, mit csináltak azon a próba… azon mi nem voltunk ott persze. Mert volt egy ilyen próbaüzem, és ott szerintem rosszul számolták ki, sokkal gyorsabban ment. Már itt, Sopron környékén nem volt vasfüggöny! Hát már a Horn Gyula átvágta a Mock-kal azt a mű-vasfüggönyt, azt előző nap építették vissza!

K.: Tényleg?

V.: Persze! Hát ezen röhögött fél Sopron!

K.: Aha! És az mikor? Június…

V.: 27. És akkor az volt, hogy én azt a feladatot kaptam… Ja, még visszatérve, hogy ott azért maradt meg, mert az az állami gazdaságnak volt a területe, és megkérték a katonákat, hogy hagyják már ott azt a pár kilométer vasfüggönyt, mert ott egy vadas parkot akartak. És hát végül is hát hogy most pár kilométert nem bontanak le? Nem volt az szabály, hogy mindent le kell bontani. „Hát jól van!” És akkor azt mondták a tábornokok, hogy „maradhat”.

Na most ez volt az egyetlenegy problémája az állami gazdaság igazgatójának, mert azért mi elmentünk hozzá engedélyt kérni…

K.: Mert az ő területén ez…

V.: Az ő területe volt. „Hát – azt mondja –, neki nem tetszik ez, hogy itt… Hát itt egy-két embernek azt hazudtuk…” Persze mi nem tudtuk, hogy kijön huszonötezer ember! Hát mi ezer, ezerötszáz embert jelentettünk le a Köjálnak, hogy annyi a várható tömeg.

K.: És mennyi lett?

V.: Aztán huszonötezer. Hát a rendőrségi becslés szerint huszonötezren voltak. Húsz-huszonötezer közé teszi. Hát fél Sopron ott volt. Meg hát rengeteg osztrák! Ausztriából ötezer ember minimum jött, minimum! És hát mi ezt nem tudtuk, hogy ennek ekkora sikere lesz! Érdekes különben, én megkérdeztem valakit, ő azt mondta, hogy valami volt a levegőben egyrészt, amit egyébként csak mi, harmincan nem éreztünk, vagy negyvenen, ahányan voltunk, a másik pedig: mindenkit ez a misztikusság, amiről beszéltem, ez a kaffkai világ, hogy soha nem tudta megérinteni, soha nem látta, csak a vonatból néha. Hogy meg akarták nézni egyszerűen. Jó, szombat, szép idő volt, „menjünk ki!” És kijött húszezer ember!

Na, és az történt – most ugrok az időben, de majd visszamegyek –, hogy amikor délután én összefutottam valamikor öt óra, hat óra körül ezzel az igazgatóval – Horváth Péternek hívták, aranyos ember volt, az az állami gazdaság akkori igazgatója –, éppen kijött megnézni, hogy mi van a pikniken. Lehet, hogy már hallotta, hogy valami gáz van, és egy olyan helyre jött, ahonnét el lehetett jobbra is balra is kilométereken látni – ugye mert ott tisztás volt ugye, hogy a katonák tudjanak menni a dzsippel, meg volt az a sáv, amin a lábnyomokat figyelték, ugye az mindig föl volt gereblyézve. Ezért ott lehetett látni, kilométereket lehetett látni a vasfüggönyből jobbra és balra. Sose felejtem el, megállt, elnézett jobbra, elnézett balra. Rám nézett, és azt mondta: „Ebből nem lesz vadas park!” És elment! De nem szidott meg minket! Mi meg attól féltünk, mert mi írtunk egy olyan szerződést vele, hogy amit levágnak, azt mi vissza fogjuk építeni. Hát a gatyánk ráment volna, hogyha vissza kellett volna építeni. Persze nem követelte, hát egy világtörténelmi esemény lett, fütyült rá, hát ugye ő is bekerült a történelembe!

De gyakorlatilag hát az embereket nem lehetett visszatartani! Hát volt, aki úgy, ahogyan a katonák, tekerte föl! Én máig tudok szerezni vasfüggönyt, mert tudom, hogy melyik kert – fél Sopron kertje – vasfüggönnyel van körbe. Ott a kocsik tetejére tették föl a rolnikat! Hát ott egyszerűen nem tudom, hány kilométert lebontottak tényleg! Volt, aki csak vágott egy darabot, meg mit tudom én, mi, mint én hülye fejjel, ugye nekem is el kellett volna hozni egy tekercset! De a nép vitte!

Na most visszatérve a piknikre, én azt a feladatot kaptam, ugye mindent előkészítettünk, minden le volt vajazva.

K.: De mi minden? Ez az előkészítés…

V.: Hát ugye rengeteg engedélyt kellett kérni! Ez különben nekünk már gyanús volt! Ugye gyanús volt, ugyanis mi bármit csináltunk – március 15., vagy valami területfoglalás vagy akármi – , olyan lassan kaptuk meg az engedélyeket! A hivatal mindig mindent lassított. Hát persze ki volt adva, mert hát ellenzékiek voltunk. Jó, hogy a Pozsgay volt a fővédnök – ez is biztos számított –, de bármit akartunk, mi azonnal megkaptuk a pecsétet! Olyan furcsa volt! Na most hát a Németh Miklós ugye azt mondja, meg hát akkor is mondta, amikor elkezdett erről nyilatkozni, meg találkoztunk többször személyesen, ugye ismert ez a történet, hogy ez egy ilyen rárepülős ügy volt. Ugye ezt tényleg mi találtuk ki, senki nem sugalmazta, de a politika gyakran fölhasználja az eseményeket saját céljaira. Ebben az esetben szerencsére jó célra, azt lehet mondani. És ő azt gondolta ebben a nagy dilemmában, amiben ő volt, mert ő azért kapta a titkosszolgálati jelentéseket ám, hát tudta, hogy már ötvenezer keletnémet van a Balaton környékén, akiknek lejárt a vízuma. Hát azt mondja, „én ezeket nem akartam etetni! Hát jött a tél! Hát – azt mondja – ki volt vérezve a költségvetés, nem volt pénz! Hát ez őrület!” És már nem tudta, hogy mit csináljon. És ebben a dilemmában neki ez jól jött, és azt mondta… azóta is erről folyik a vita, mert ő azt mondja, hogy ő szeretett volna egy eszkalációt, hogy tesztelje, hogy reagál… Ő így fogalmazott: „Hogy reagál Berlin, Prága, Bukarest, és főleg Moszkva?”

K.: Arra, hogy…?

V.: Hogy itt egy exodus lesz. Tehát ők rájátszottak arra… hát ezt meg tudták volna akadályozni! Hát én beszéltem a Horváth István akkori belügyminiszterrel, elmondta, hogy ezt két perc alatt el lehetett volna intézni. Volt is egy terv. Csak azt ő rúgta föl, igaz, hogy nem teljesen azért, hogy ekkora balhé legyen, de… Mert a helyettese csinált hivatalból egy tervet arra a napra. Tehát hogy az NDK-sokat távol tartsák. Az volt a terv, hogy bevezették volna az igazoltatást megint a vonaton. Arra az egy napra. És csak ilyen falból, hogy ilyen adategyeztetés, meg csak szálljon le, meg …. Hogy van? Jó ez, érvényes ez az útlevél még? Meg órákig húzni az időt, hogy hat után érkezzenek meg Sopronba, amikor már zárva van a kapu. És akkor ő lesöpörte.

Érdekes volt ez az interjú! Magas Lacival interjúvoltuk meg. És akkor már tegeződtünk persze, meg pertuban vagyunk mi ezzel a csapattal. És mondom neki, „hát jó, de miért? Miért nem engedted, hogy bevezetni arra a napra ezt a parancsot?” Azt mondta, hogy „hát tudod, olyan ciki volt ez! Hát már ’85-ben abbahagytuk ezt az igazoltatást. Hát itt, Európa közepén, hát arra készülünk már, hogy választások lesznek…” Arra készültek, és hogy szabad választások, meg demokrácia, meg új alkotmány, meg minden. Azt mondja: „Ebbe nem passzolt bele! Én jogászember vagyok, hát nem passzol bele az, hogy mint a nyulakat itt vadászni! És – azt mondja – én lesöpörtem az asztalról ezt a tervet! – És – mondom – nem féltél, hogy itt lesz egy eszkaláció, egy nagyobb exodus?” És azt mondta, hogy „hát én kaptam mindennap a jelentéseket” – azokat különben mi megszereztük, tényleg így van. Azon a nyáron úgy volt, hogy jöttek a jelentések, hogy egyik nap nyolcan, a másik nap négyen, hárman tízen, itt meg ott, leírva. Hát, már amit észrevettek! Mert azért mindent nem vettek észre szerintem a katonák, mert akkor már zöld határ volt. De ő kapta a jelentést, hogy hány keletnémet ment ki. És azt mondja, „hát gondoltam, hogy jó, naponta olyan átlag öt-tíz ember kimegy – hát majd ezen a napon kimegy nyolcvan, hát Istenem!” De aztán úgy megfenyegetett minket: „De hogy ezer ember, azt nem gondoltam volna azért!” És nevetett.

Na, most hát így jöhetett létre ez, hogy a németek odajöttek. A másik pedig ugye az volt, azért tudni kell, hogy miért tudták meg ezt a németek ugye, akik magyarul se tudnak? Én öt év után jöttem rá, mert az ötödik évfordulón az egyik német televízió csinált egy dokumentumfilmet a piknikről, és ott láttam meg, ebben a dokumentumfilmben, hogy Pesten a Kozma atyánál a táborban, meg a Német Nagykövetség előtt minden keletnémet kezében a mi röplapunk van! Mi egyetlenegy darabot – de ezt büntetőjogi felelősségem tudatában jelentem ki – nem vittünk ki Sopron területéről, csak Ausztriába. Ugyanis mi finanszíroztuk az egészet, ugyanis nem volt állami támogatás, meg ilyen. És nekünk háromezer röplapra volt pénzünk, ezerötszáz magyar, és ezerötszáz német nyelvűre. Tehát köztünk maradjon: az nudli, az semmi! Az ezerötszáz német nyelvűt kivittük Ausztriába Margitbányára, itt nyaralnak a nyugatnémetek nyáron. Vagyis akkor rengetegen nyaraltak, mert azt adták el pusztának, magyar pusztának az osztrákok ügyesen, és azok a németek, akik Magyarországra nem nagyon akartak jönni, vagy a Balaton nekik snassz volt, azok itt, Meggyes, meg Rust, meg környékén nyaraltak. És tettük ki a kocsikra. Hát ezerötszáz, az pillanatok alatt elfogy! Sopronban is pillanatok alatt elfogyott. Tettük rá a kocsikra, meg mit tudom én, hogy szórtuk szét, de eltűnt!

Na, most ezt több ezer példányban, tízezres példányszámban sokszorosították valahol, és visszaigazolták ezt nekünk. Nemcsak a filmen láttam, hanem vannak menekültek, akikkel tartjuk a kapcsolatot, és rendszeresen jönnek. Én kérdeztem tőlük nagyon sokszor, és mindegyik ugyanazt válaszolta. Mondom: „Honnét tudtad, hogy lesz ez a piknik? – Hát – azt mondja – itt voltunk a kempingben, és jött egy manusz egy köteg papírral, és mindenkinek a kezébe adott egyet! És ott német nyelven olvastuk, hogy lesz egy határnyitás meg piknik, meg minden, és akkor akartunk kérdezni valamit a mukitól – azt mondja –, sehol nem volt!” Hát ki volt az? Hát… énnekem vannak sejtéseim, meg vannak információim is, de hivatalosan ezt senki nem hajlandó elismerni és visszaigazolni. Én tudom, hogy hol… de voltak erők, akiknek érdeke volt, hogy ők ezt megtudják. És a magyar kormánynak se volt ez ellenére, mert ugye a teszt miatt. Na most mi ezt mind nem tudtuk.

K.: Akkor jöjjünk vissza Sopronba! Tehát azt mondta, hogy meghirdettek egy nemzetközi sajtótájékoztatót.

V.: Igen. Két órára a Lővér Szállóra. Ugye hülye fejjel, és itt látszik, hogy milyen amatőrök voltunk, ugye az volt a feladat – én vezettem le ezt a sajtótájékoztatót, a Mészáros Feri, a Fülep Marika, a Magas Laci, a Szentkirályi Zsolt, ő már meghalt, meg az akkori, egy soproni képviselő volt ott, és én fordítottam. De itt voltak angolok, németek, magyarok, újságírók részéről rengetegen voltak!

K.: Magyarok is voltak?

V.: Magyarok is voltak. Nagyon kevesen! De például ma is azon nevetünk, hogy a Népszabadságnak, akinek különben még mindig ugyanaz a személy a soproni újságírója, ő nem jött ki a piknikre! És a Népszabadság hétfőn megjelentetett egy cikket a piknikről, azzal a felirattal, hogy „bonni tudósítónktól”. Hát halálra röhögtük magunkat, hogy a saját, legnagyobb példányszámú magyar újság, akinek itt van a képviselője Sopronban, nem jött ki! Nem véletlenül!  A Magyar Hírlapnak a tudósítója, a soproni Horváth Lajos, az kinn volt, és írt is egy nagyon jó… de gyakorlatilag ő volt. A Nők Lapjától volt egy újságíró, sajnos már meghalt, nem tudom a nevét, de nagyon jó cikket írt! Alig voltak. Meg a Soproni Hírlap, igen, ők hárman talán. De az öreganyja kínja is itt volt! Hát a sajtó, az tudott valamit! Az biztos, hogy tudott valamit, mert már hetekkel… egy héttel előtte…

K.: Már a külföldi sajtó.

V.: A külföldi sajtó. Azok tudtak valamit! Mert idejött az ARD, az osztrák, az ORF, és ki kellett mennünk velük a határra három órakor, hogy a kapunyitáskor hogy áll a nap. Ugye ők meg akarták tervezni, hogy hogy fogják venni három órakor a kapunyitást.

K.: Előző nap? Vagy mikor?

V.: Hát egy héttel előtte jött az ARD. Így sorban jelentkeztek be! És akkor egy nappal a piknik előtt – képzelje, nem fogja elhinni! – a Magas Lacihoz becsöngetett egy csapat kamerákkal Új-Zélandról! Hát akkor elgondolkoztunk, hogy „mi a francnak érdekli ezeket, hogy itt mi most szalonnát fogunk sütni az osztrákokkal?” Ez olyan fura volt! Szerintem mi harmincan nem tudtuk, hogy mi lesz! Komolyan néha azt gondolom. A Mészáros Ferivel olyan jókat nevettünk, ő is csinálta az interjúkat. Én a Magas Lacival jártam a politikusokhoz, a tízedik évfordulóra csináltunk interjúkat, én a Horváth Istvánnál jártam vele, ő meg nem tudom, kit. De egyszer fölhívott, „te, idefigyelj! Egyre jobban rájövök, hogy mi kísérleti nyulak voltunk!” Mondom: „Azok voltunk, Ferikém! De az se lehet mindenki! Oda is el kell jutni!” Így vigasztaltam!

Na most az történt, hogy kettőkor meghirdettük ezt a nemzetközi sajtótájékoztatót. De ez egy hülyeség volt, mert félóra legalább az út ki, a határra. Hát nem is tudom, hogy számoltuk ki, hát azt délre kellett volna tenni. Hát ott annyi kérdés volt! Akkor azt nekem fordítani kellett angolra, németre. Hogyha rövidítettem, akkor is az idő, idő! De ráadásul megcsúsztunk, mert a Vass Laci, a Pozsgay Imre titkára késett. Szerintem direkt. Vagy nem tudom, lehet, hogy ez is benn volt a koreográfiában, máig nem derült ki.

K.: Ja, igen, a két védnök tulajdonképpen visszakozott!

V.: Hát igen. Ezt nagyon megbánta már a Pozsgay, mert ő szívesen eljött volna, a Habsburg Ottó beszélte le!

K.: Vagy igaz, vagy nem. Na jó!

V.: Hát állítólag. Még a Habsburg Ottó is elismerte, hogy bizonyos megfontolások miatt,  de hát gyakorlatilag azért, mert nem tudták, hogy sül el.

K.: Hát lehet, hogy féltek….

V.: Igen. Csak erre a Habsburg Ottónak mindig az volt, hogy „akkor nem a lányomat küldtem volna ide”. Nem tudom. Szóval ez még mindig nem tiszta, mindenki mást mond, nagy kavarodás volt itt a háttérben. Mi, amatőrök ugye megcsináltuk a dolgunkat.

Na és akkor hát az lett volna a feladat, hogy én a kocsimmal mentem volna ki, meg hát mentem is ki a határra, és mögöttem a busz, amiben benn ültek az újságírók is. Az újságok nevét le kellett adni, mert az volt a terv, hogy mi kimegyünk oda a margitbányai határhoz, átmegyünk Margitbányára, ahol a polgármester vár minket a rezes bandával, ott lesz egy kis beszéd, és visszajövünk együtt, ahol a piknik van tényleg, és ott vannak a beszédek. Meg ott volt áram, színpad, és ott főzték a gulyást, meg ott rotyogott minden! Meg kolbász, meg volt minden, ital, bor satöbbi, meg szalonnasütés, meg tánc meg zene, meg minden.

Na, hát persze mi megcsúsztunk. Körülbelül olyan háromnegyed négykor értünk ki, miközben ugye három perccel három előtt megtörtént az áttörés – a történet ismert.

K.: Hát azért mondja el, mert azért az érdekes!

V.: Hát ugye az úgy volt, én akkor inkább elmondom a Bella Árpád szavaival, aki a parancsnok volt, akit érdekes módon tíz év után ismertünk meg. Ugyanis nekünk…

K.: Ő volt a határőrparancsnok.

V.: A helyszínen arra a napra, arra a három órára, háromtól hatig ő volt a kinevezett parancsnok, és öt katonája volt, tehát hatan voltak kinn. És ez is egy érdekes dolog, szóval nincsenek véletlenek. Ez az egész piknik egy olyan véletlenek sorozata, amik biztos nem véletlenek. Soha nem volt a határon a Bella Árpád beosztva ilyen pozícióba. Ő nem egy ilyen határon dolgozó határőr volt, ő benn ült a központba, útlevél-hamisítás szakértő volt, és ő dolgozta ki a máig használatos útlevél-ellenőrzési módszert. Egy teljesen elméleti ember volt. De tudni kell róla, hogy egy ilyen botanikával foglalkozó ember, ha az ember kimegy vele az erdőbe, minden növényről megmondja a magyar és a latin nevét. Ugye szokták mondani, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ő képtelen emberekre lőni. Nem véletlen, hogy a Frankó István ezredes, aki tényleg egy nagyon korrekt ember most is, mert szerencsére bár idős, de megvan. Már akkor jó viszonyban voltunk, korrekt viszonyban voltunk vele, ő volt itt a parancsnok, a határőrkerület parancsnoka. Csak generalissimusnak szoktuk hívni, mert Frankó a neve, Frankó István, egy nagyon rendes ember. És ő már akkor szóba állt velünk.

Mi ’89 márciusában egy delegációval elmentünk hozzá tiltakozni a határvizsgálatok, meg mit tudom én, mi ellen, és fogadott bennünket annak ellenére, hogy neki ezt megtiltották. Kapott is a fejére! Érdekes világ volt ez! Ugye ellenzékivel nem szabadott egy határőrnek találkozni. És mi nem kaphattunk neveket. Tehát mi egy embert ismertünk, azt kinevezték, és avval tartottuk a kapcsolatot. És ha nekünk volt valami nyűgünk, akkor őt kérdeztük meg, és hogyha őneki kellett valami, ő kérdezett meg minket. És mi senkivel nem álltunk kapcsolatban. Nem kaptunk egy papírt se, azt se, hogy ott ki az illetékes, hogy azt Bella Árpádnak hívják, semmit nem tudtunk.

Na, a Bella Árpi így mesélte el a történetet, hát ő elindult otthonról. Szegénynek éppen aznap van a házassági évfordulója különben. A felesége sajnos meghalt pár éve, de akkor úgy indult el, hogy „na, majd hat után jövök, aztán megtartjuk a…” Két lányuk van, hát a család, torta, minden készült satöbbi. Ő meg elindult szegény, nem tudja, hogy hova.

Hát ő megbeszélte ott az osztrák parancsnokkal, a Hans Görtl-vel, akit ő jól ismert, mert ugye az Árpi, az tud németül, és amikor voltak ilyen egyeztetések, a magyar–osztrák határon, akkor mindig a Görtl meg ő beszélték meg a dolgokat. És éppen azt beszélték, hogy akkor hogy lesz a nyitás, „te ideállsz, én odaállok”, meg mit tudom én, mi. És mondjuk az útról tudni kell, ami odavezet, az olyan, hogyha Ausztriából jövünk, akkor egyenes, és egy száz méter után lemegy, egy nagyon mély völgyszerűség. Aztán utána megy is tovább, valahogy az ott… az egy domb. Na most az a lényeg, hogyha valaki jön, azt nem látni, csak száz méterre tűnik föl.

K.: Mert? Nem értem.

V.: Mert ugye nem látni az embereket, se autót…

K.: De honnan jön?

V.: Ha Magyarországról jön, megy kifelé a határtól, nem látni, csak hogyha száz méterre megközelíti körülbelül ezt a kaput.

K.: Ja, értem!

V.: Mert én kérdeztem tőle, egyszer kérdeztem, „hogyhogy nem vetted észre ezeket a németeket? Hát – azt mondja – gyere ki!” És akkor kimentünk. Azt mondja: „Most nézd meg! Jönnek a kocsik…” Mert ugye ott most már megnyitották ezt a határt, és működik. Azt mondja: „Mikor látod meg a kocsit? Vagy egy embert, meg a biciklist? – Hát – mondom – száz méterre. – Hát mert ott a völgy! Ezek jöttek, de én nem láttam őket!” És azt mondja, még ha száz méterre voltak, akkor se vette észre, mert pont a Görtl-vel egyeztetett, és nem figyelt oda. Körülbelül ötven méterre voltak, amikor szólt az egyik katona: „Főnök! Jönnek itt valakik!” És ő odanézett, és olyan amatőr volt tényleg, ő is azt mondja, hogy már saját magán nevet, azt hitte, hogy mi vagyunk! Hát hogy jöttünk volna gyalog mi a Lővér Szállótól? Hát az nem tudom, hány kilométer! Valahogy ő azt gondolta, hogy a delegáció jön, vagy hogy letettük a buszt vagy valami, először azt hitte, hogy mi vagyunk. De aztán jobban megnézte őket, akkor már húsz méterre voltak – hát ugye a keletnémeteket föl lehetett ismerni. Hát a Bundesliga-séró, meg mit tudom én, ez a kék szín…

K.: Milyen ez a Bundesliga-séró?

V.: Hát ez a loknis izé, mint a Rudi Völlernek, ennek a focistának volt olyan, azt utánozta minden keletnémet, meg ilyen, ez a nem is tudom, milyen, ilyen hupikék színek, szóval olyan érdekes volt. Az NDK-ban bizonyos színeket lehetett kapni ruhákban is, az annyira tipikus volt, hogy egyből fölismerte az ember. Meg a szandálok, meg zokni, meg mi.

K.: Ja, igen!

V.: És akkor egyből rá… „Hú, ezek keletnémetek!” De akkor már tíz méterre voltak! És akkor megállt előtte, ez volt az első csapat, valahogy százötven fő, ugye fotók is vannak erről. És akkor hát ő tud németül… de ők ott álltak, öt katona meg ő, a hátuk a kapun, a kapu azért hozzáért, és előtte tíz centire állt egy ember. És így nézett bele a szemébe! Na most azt tudni kell, azt én is láttam ott, meg aztán mikor kiérkeztünk, ugye ez az exodus, az három órán keresztül tartott, folyamatosan mentek, láttad ezeket, önkívületi állapotban volt némelyik! Hát ezek olyan országból jöttek, például aki Berlinből jött, ugye hát ott automata fegyverek voltak a határon! És akkor ha ott egy macska véletlenül arra futott, vagy egy kutya, hát azért sajnos voltak halálesetek, ezek az automata fegyverek egyszerűen lelőtték. A fotócella érzékelte, puff, irányzék, és lőtt! Ilyen helyről jöttek!

Erre itt van öt békés katona, és ott lehetett látni a határkövet, hogy Ausztria! Tudták, hogy ott van öt méterre Ausztria – hát ezek teljesen be voltak gőzölve némelyik! És akkor udvariasan megkérdezte az Árpi németül, hogy „hova szeretnének menni?” És mondták, hogy „Ausztriába”. Csak így! Csak így! „Na! – Azt mondja. – Tudtam, hogy akkor végem van!” És akkor farkasszemet néztek. A katonák kérdezték, hogy „főnök, mit csináljunk?” Mert ugye hivatalosan ő már előtte megmondta nekik, mert azért a biztonság kedvéért megmondta, hogy lőni nem szabad, csak ha ő szól.

Mert ugye elvileg, ha itt kiderül, hogy ezek keletnémetek, akkor nekik figyelmeztető lövést kellett volna leadni, mert a parancsban benne volt, hogy ezt meg kell akadályozni, az illegális határátlépést. De ezt mindenki tagadja, pedig így van, nekem megvannak a dokumentumok. Mert ezeket bezúzták, de az Árpi még időben lefénymásolta őket.

És hát azért ott volt öt katona, mindegyiknek tíz tölténye volt. Azért az ötven töltény. Na most az Árpi fölmérte a helyzetet, ő amúgy is, hát ugye a karakteréből adódóan az ilyen lövöldözést – ott nők voltak, gyerekek hát… Meg tudni kell, hogy a kapu mögött ott állt vagy ötezer osztrák! Hát egyszerűen most ott, ha valaki előkap egy fegyvert hirtelen… De ő megtiltotta, azt mondta: „Katonák! Csak akkor használhattok fegyvert, ha én szólok! Az marad a pisztolytáskában!” És akkor mondták: „Főnök! Mi legyen? Lőjünk egyet a levegőbe?” Azt mondja: „Hülyék vagytok? Semmit!”

Hát ugye ő fölmérte azt, egy intelligens ember, hát most ott áll ötezer osztrák hátul, előtte ott van százötven keletnémet vérbe forgó szemekkel. Ha most valaki csak odacsap a pisztolytáskához, akkor ők megijednek. Ők vannak hatan, ők százötvenen. Akkor kell egy kibiztosítatlan fegyver. Akkor folyik a vér! Kitör a pánik! Meglincselik őket! Vagy ne adj Isten, ott egy lövés átmegy Ausztriába! Hát akkora nemzetközi botrány lett volna ebből, hogy az valami őrület! És ő fölmérte, hogy itt nem lehet semmit se csinálni, ezt már normál előírásos katonai, törvényes mit tudom én, meglévő eszközökkel ezt nem lehet megakadályozni, akármi is lesz itt is.

„Hát – azt mondja –, ott lefagyva, mint a Windows állt!” Ezek meg egyszerűen… állítólag egy pezsgősüveg pukkant Ausztriában, és ez volt a jel. Különben lehet, mert én utána, amikor kimentem Ausztriába körülnézni, láttam, hogy nyugatnémet rendszámú kocsival ott álltak rokonok, és ott a közelben nincs bolt, meg kocsma, meg semmi, de jégbe hűtött pezsgőt ittak kristálypohárból, tálca is volt! A rokonok, akik várták, meg volt beszélve, hogy megpróbálnak átmenni – hát persze nem tudták, hogy sikerül, vagy mi lesz, mert mi se tudtuk, senki nem tudta. És ott lehet, hogy pezsgőkkel várták. És akkor erre őket átnyomták Ausztriába.

De azt tudni kell, hogy ő annyira izgult, hogy a… Mert ugye a régi lakatot le kellett fűrészelni, mert a ’48-ban fölrakott lakatnak természetesen nem volt meg a kulcsa. De ha meglett volna, akkor se tudtuk volna kinyitni, mert tiszta rozsda volt, az egész már korrodálódott, és vettünk egy lakatot aznap délelőtt. És hát ő nem akarta azt, hogy valami balhé legyen, hogy elveszti a kulcsot, vagy mit tudom én, mi, és ugye a lakat az olyan, hogyha nyitva van, de benn van a kulcs, akkor a kulcs nem tud kiesni. És azt ő ilyen állapotában meghagyta, mert nehogy az legyen, hogy még ott idegességében nem tudja kinyitni, és ugye volt két ilyen gyűrű, és abba beakasztotta a lakatot. Na most azt tudni kell, hogy zsanérok úgy voltak kiépítve a kapura, hogy Magyarország felé nyílt volna. És ezek meg benyomták. Na most először is a lakat elrepült, mert miután nem volt rákattintva, ezért könnyebb volt, a feszültség, ahogy ugye ezt így benyomták, a kaput, úgy kiröpült a lakat – azt úgy szedtük utána össze a földről –, és betörték a kaput Ausztria felé, úgy, hogy a zsanér el is tört, az egyik – valami hivatalos fotózásnál én fogtam a zsanért, hogy ne lötyögjön a kapu –, és szépen átrohantak!

Erre hát nagy vita volt ott, hogy mi legyen, a katonák idegeskedtek, az Árpi tudta, hogy ebből nagy gáz lesz! Már készült a védőbeszédére, hogyha ebből ügy lesz, mit fog csinálni! Teljes pánik! A németek meg jöttek sorba. Már a kukoricásban voltak, mert ha Magyarország felé nézünk, baloldalt volt egy kukoricás. Most ott van az Akadémiai liget, a Széchenyi-liget. Onnan jöttek ki, látva, hogy itt ki lehet menni. És akkor a katonák kérdezték: „Mi legyen, főnök?” Azt mondja: „Hát számoljátok őket, hogy mennyi körülbelül!”  És akkor végül azt találta ki – amikor én kimentem, én már láttam is, abban az állapotban voltak a katonák –, kiadta nekik parancsba, hogy Ausztria felé álljon mind az öt. Mert az ember csak azért felel, amit lát! Hát egy ilyen jó, egy ilyen bizánci módszer, de tényleg ez volt! Ezt ezért találta ki. Meg amúgy is jöttek az osztrákok, mert akkor még pecsételni kellett, meg ki kellett tölteni egy kis adatlapot. Az ott volt náluk kézben, jöttek, és ők pecsételtek. És evvel el is voltak foglalva. Közben a keletnémetek meg a hátuk mögött jöttek ki.

Hát volt egy olyan eset, hogy én ott figyeltem a katonákat meg az embereket, és egy család jött – és hát persze ott a határ mellett mindenki transzban volt –, és akkor jobbról-balról kerülték az egyik kiskatonát. És föllökték, én fogtam meg. Ha nem fogom meg, elesik. Hát csak úgy röhögött, aztán pecsételt tovább. Meg a Mészáros Feritől tudom, a Bella Árpi nem is emlékszik rá, de a Mészáros Feri hallotta, hogy valaki kérdezte a Bellát, hogy „főnök! Olyan sokan vannak, hogy nem tudom megszámolni!” Mert ugye előtte kiadta nekik, hogy legalább számolják meg, hogy hányan mentek ki. És akkor azt mondja: „Akkor számold őket tízesével!” Hát ugye kínjában, mert nem tudott mit csinálni. Mert aztán kérdeztem tőle, hogy „tényleg?” Azt mondja: „Lehet, hogy mondtam. Te, én már úgy ki voltam készülve, mert nem tudtam, hogy mi lesz!”

Meg aztán ugye ott azért történtek dolgok, mert később ott kijöttek bizonyos hivatalos emberek, és hát kérdőre vonták őt, de hát igaza van, hát nem lehetett ott halomra lőni! Egy interjúban mondta, nagyon jó, egy film készült, a Kárpáti Gyuri csinálta ezt a filmet, az elsőt a piknikről, és abban nyilatkozik, hogy „hát most ez egy emlékhely, és Magyarország dicsősége, ami ott van, ez a park”, ami ott van egy emlékpark, „de különben ha ő ott lőtt volna, akkor itt… hát ez egy ilyen szégyenfoltja lenne… Akkor is lenne emlékmű, de Magyarország szégyenfoltja lenne”. Tehát nem volt itt jó megoldás, vagyis hát volt jó megoldás, az, amit választott! De katonai szempontból persze ő nem tudta, hogy ebből mi lesz. Hát ott végül is föl is függesztették, ott jött egy parancsnok – nem a Frankó István, mert ő nem volt itthon, ő aznap érkezett vissza a nyaralásból Budapestre, és Bellának megmondták, hogy kész, menjen haza, fel van függesztve, és írja meg a jelentését hétfőig, mert eljárás indul. A tízedik évfordulóra szervezett konferencián meg is kérdezték tőle, „és mi lett az eljárás vége?” Azt mondja: „Én nem tudom, lehet, hogy még tart!” Hát persze a Frankó bement hétfőn, és leállított mindent, és azt mondta, hogy „nem lesz ebből eljárás!”

Hát ugye láttuk, hogy ott mi van. Én úgy tudtam meg, hogy a kocsival kiértünk a határra – ugye nem volt mobiltelefon meg ilyenek akkor még, hát úgy mentünk oda, hogy nem tudtuk, hogy ez az áttörés megtörtént. Az volt nekem furcsa, hogy egy száz méterre tudtam csak megközelíteni a kaput. És nem értettem, miért. Annyi ember volt ott, hogy az valami őrület! És nem tudtam a kocsival előbbre menni. És kiszálltam a kocsiból megnézni, hogy mi van, és nem értettem. És máig nem értem, csak kezdem értegetni. Hát ugyanis annak a kapunak csak az volt a funkciója, hogy beeressze az osztrákokat. Ugye akik jöttek Margitbányáról, Rustról, Meggyesről, ők ugye megkapták a pecsétjüket, és azonnal mentek a piknik felé át, ott a mezőn. Tehát ott elvileg nem kellett volna embereknek lenni.

K.: Csak egy átmenő forgalomnak.

V.: Igen. Egy irányból jöttek volna, de ott meg egy akkora tömeg volt, hogy én nem tudom.

K.: Na de azok voltak a keletnémetek. Nem?

V.: Keletnémetek, meg szerintem egy csomó titkosszolgálati ember. De nemcsak magyar! A rossz nyelvek… ezekről nekünk nincs tudomásunk, meg nincsenek iratok, csak ilyen elszólásokból, meg persze nem tudom, hogy mennyi urban legends tartozik ezek mögé mint információk mögé, de hát vannak, akikre azt mondják így négyszemközt, hogy hát ott a KGB-től a Moszadig, a CIA-ig mindenki ott volt. Hát hogy most ez igaz-e, én nem tudom. Sőt még olyat is hallottunk, hogy állítólag a Stasi, hát a Stasi az tuti, hogy ott volt.

K.: Hát az igen.

V.: Hogy állítólag ott a kukoricásban valami verekedés is volt, de a magyarok voltak többen szerencsére – de hogy ez igaz-e? De lehet, hogy ez is urbánus legenda, nem tudom. Hát harminc évre titkosították a Külügyminisztérium. Mert ugye Németh Miklóstól kérdeztünk egy-két kérdést, és akkor azt mondták, „hát most már várjátok ki ezt a pár évet!” Mert ez ugye gyakorlatilag a harminc év, az ’19-ben jár le, tehát hat év. Ezt most már…

K.: Fél lábon is.

V.: Meg ugye, ahogy a Márai mondta, „azt még bilin ülve is ki lehet bírni!” Hát kíváncsi vagyok. Állítólag abban lesznek érdekes dolgok – azt mondta. Nem tudom, hogy erre vonatkozóan, vagy nem, de hivatalos információnk nincs.

K.: De most inkább azt mesélje már el nekem, hogy mit érzett, amikor ezt látta? Milyen élmény volt?

V.: Hát ugye amikor megérkeztem a határra, kiszálltam a kocsiból, megnézni, hogy mi van. És szembe jött velem egy kedves ismerősünk, aki Kismartonban él, édesapám egyik legjobb barátja, évfolyamtársa, Perlaki Ferenc felesége, ő mindenhol ott van, és fotóz. És jön, hogy „fantasztikus dolgok történnek itt!” Mondom: „Mi van?” Azt mondja: „Tömegével, százával mennek át a keletnémetek!”  Mondom: „Keletnémetek? Te Jóisten!” És akkor esett le a tantusz… De sajnos az a fotó nincs, nem találom, de most már el fogok kérni tőle egy másolatot, mert egyszer odaadta azt a fotót: így rákönyököltem a kocsimra, és pont azt a pillanatot kapta el, amikor én fölfogom, hogy miről van szó! És így teljesen ilyen réveteg szemmel ott próbálom összeszedni a gondolataimat, mert ugye nem vagyok jogász, de azért azt tudtam, hogy… tehát itt ránk lehet húzni akármit! Tehát gyakorlatilag, ha arra fordul a sor ugye… azt én is tudtam, hogy illegális határátlépésben való segítségnyújtásért kettőtől öt év – ez akkor a Btk.-ban benn volt. A hölgy különben azért is volt ennyire ki, mert ők ’56-osok, és úgy menekültek át a határon, azt hiszem, Apetlonnál, vagy hol, úgy mesélték, hogy hogy volt ez. És ezt, azt mondja, ezt élte végig! Előjöttek az emlékek, hogy ugyanaz! Ugyanolyan transzban lévő emberek, mint ahogy ők mentek át a határon át, és hogy ez valami fantasztikus! És rengeteg fotót csinált!

És hát akkor nem tudtam, hogy mi lesz. Átmenni nem tudtunk. Egyszerűen az a program törlődött. Margitbányára meg nem tudtunk telefonálni ugye, mert nem volt mobil meg semmi, azok egy óra után megunták, és eljöttek, vissza, átjöttek. A polgármester úgy tudta meg, hogy mi van… Ugye ő kapott egy telefont azt hiszem, hogy valami gáz van a határon, és akkor ő gyorsan kocsival kijött, és intézkedett, hogy fogadják be a keletnémeteket. Az összes hotel, étterem, mit tudom én, sportcentrum fogadja be a keletnémeteket, és körbetelefonált, hogy mindenki adjon meg minden segítséget. Ha zuhanyozni akarnak, fürdeni, engedjék meg, kapjanak ennivalót, innivalót, telefonálhatnak haza – a számlát adják meg, ő kifizeti. Onnét tudjuk, hogy olyan hétszázhatvan ember után kértek pénzt.

Na most ezért gondolom, hogy ezer fölött voltak, mert egy csomó menekült mondja nekünk, hogy be se ment Margitbányára. Meg sokan nem a kapun mentek ki, mert féltek a katonáktól, hanem egy kilométerrel jobbra, balra, tehát…

K.: A vasfüggönyön át. A drótkerítés…

V.: Igen. Hát ugye a drótkerítésen át. Hát szerintem lehet, hogy ezer, ezerötszáz is volt, nem tudjuk. De a hétszázhatvan tuti, mert annyi után fizettek. És ugye az osztrákok becsületesek. Én viccesen szoktam mondani, hogy a magyar kocsmások legalább nyolcezer emberről adtak volna hírt, hogy több pénzt kapjanak érte – ugye a magyar virtus. És hát akkor én ott még bóklásztam. Próbáltuk fölmérni a helyzetet, a Magas Laci is ott csak fogta a fejét, hogy most mi lesz, meg mit tudom én, mi.

És hát ott történt egy érdekes dolog: két héttel a piknik előtt a Határőr újság újságírója csinált velem egy interjút. Igaz, hogy ez a piknik után jelent meg, a cikk, és már akkor volt köztünk egy feszültség, mert ő nagyon ellene volt a pikniknek. És mondta, hogy „miért a határon? És miért kell ez? Meg ez veszélyes!” Nyilván tudott már valamit. Vagy érezte, hogy itt gond lesz. Hát ő mégis szakmabeli volt. Mi nem éreztük. És „de hát mi lesz, hogyha a keletnémetek jönnek?” Mondom: „Hát akkor jönnek! Hát most mit tudom én! Hát miért nem tud rájuk vigyázni a Honecker?” Hát ilyen pikírt megjegyzéseket tettem, mert engem már nem érdekeltek ezek a dolgok. És „hát jó!” Ennyiben maradtunk.

Hát nem hogy ott volt? Összefutottunk, pont a határon! Ott álltunk a kapuban egymással szemben, úgy, hogy tőlünk balra Ausztria volt… Én álltam úgy, hogy tőlem balra Ausztria volt, jobbra Magyarország, és vitatkoztunk. És engem ott letámadott, hogy „megmondtam magának két hete is, hogy ez veszélyes! Ennek következményei lesznek! És nem viszik el szárazon!” Meg mindent mondott. „És – mondom – mit? – Hát itt mennek ki tömegével a keletnémetek! – Hol?” Én adtam a hülyét. Hát először ugye mindig azt kell csinálni. „Hát nem látja őket? – Hát – mondom – ott, a rengeteg ember közt? Hát miért? Hát, de nem látni az útlevelüket! Honnét látja maga, hogy keletnémet? – Hát mindegyikről látszik!” Hát persze, én is láttam, hát… de hát adtam a hülyét. És akkor ment ez a terméketlen vita, már le akartam rázni, és akkor – hogy milyen gyorsan terjednek az információk, pedig akkor nem volt internet meg mobil!

Akkor Sopronban a Shell-kútnál, itt a határ felé, a Kelen-patak felé volt egy nemzetközi motoros találkozó, ahol ilyen Harley Davidsonokkal, meg nem tudom, mikkel Angliából, minden honnét jöttek. A fotón látszanak is, mert kijöttek a piknikre utána, amikor hallották, hogy mi van. De voltak köztük keletnémetek is, ilyen NDK, ilyen keletnémet motorokkal. És az történt, hogy ott vitatkozok ezzel az emberrel, és egy kicsit úgy belehevültünk. Mert ugye én adtam a hülyét, ő meg ezért dühös volt, én meg még jobban adtam a hülyét. És egyszer csak ezek közül a motorosok közül egy NDK-s – mert rajta volt, hogy DDR, a motoron ugye, a végén – egy fiatal pár jött, és hát a tömegen át nagyon nehezen tudták nyomni a motort, mert egy nagy dög volt, már nem tudom, milyen típus, és úgy ránk nyomták. Na most az ember ilyenkor vita közben, ahogy érzékeli, automatikusan én is hátraléptem, meg ő is, hogy helyt adjunk, mert ez egy olyan normális reakció. És kitolták Ausztriába, fölugrott a fiú, utána a lány, a fiú berúgta, és elindultak. És ez: „Na látja! Ott van!” És nézem: DDR. Hát erre mit tudtam csinálni? Mondom: „Hát szevasz!” Otthagytam, és elmentem.

Úgyis kellett mennem a piknik helyszínére, én beültem a kocsimba, megfordultam, és mentem a piknik helyszínére, mert ott nekem feladatom volt, nekem kellett fordítani. Tehát a németek beszédét magyarra, a magyarokét németre nekik ott fönn a színpadon, mert ott állt Konrád György, akkor a Walburga von Habsburg, ugye ő olvasta föl az apja levelét, a Vass Laci olvasta föl a Pozsgay levelét, akkor a Vincent von Linchenstein nevű grazi képviselő, ő egy osztrák, az beszélt, meg még – megvannak a nevek – négy-öt beszéd volt. És akkor én voltam a legrosszabb helyzetben, mert én nem tudtam semmit. Mert ugye énnekem ott szóval kellett tartani ezeket az embereket, meg fordítani kellett, és ugye mivel nem volt mobiltelefon, ott csak úgy jöttek a hírek, hogy mi történt, meg „te mit tudsz?” És akkor én láttam, hogy a barátaim ott idegesen beszélgetnek a színpad előtt, és amikor éppen olyan volt, hogy nem kellett fordítani, akkor leszóltam, hogy „na, mi a legújabb?” És akkor mondták a legújabb hírt, hogy „a Józsi ezt mondta”, „a Béla ezt hallotta”, mit tudom én, „jól van!” És akkor így tudtam meg foszlányokat.

Hogy hát a Rumf Jancsi, az egyik kollégánk, egy fő szervező, rengeteget dolgozott, az például… nem tudtuk, hogy ennyi ember jön, de a parkolóban önként ott maradt parkoló őrnek. A vasfüggöny előtti részt parkolóvá minősítettük azonnal, mert nem tudtuk a kocsikat hova tenni. És hát kínjában – az egy unalmas feladat, hogy itt erre mutogatni, meg arra mutogatni – bekapcsolta, hát egy autóra rátett egy kis táskarádiót, és ott hallgatta. És ott mondták be, hogy áttörés van, és… Ő úgy tudta meg, a rádióból tudta meg, hogy tőle pár kilométerre, azon a rendezvényen, amit ő szervezett, kirohantak a németek! Hát eszméletlen volt! Ez egy óriási élmény!

K.: És ott, a színpadon érezték, hogy itt valami…?

V.: Hát én nagyon ideges voltam, mert nem tudtam, hogy mik lesznek a következményei. És ott történt is egy dolog, ami könyvben is megjelent azóta. A Die Weltnek – szegény már meghalt, egy nagyon jó fej volt – a bécsi tudósítója állt mellettem. Később aztán a konferenciára is elhívtam, meg többször találkoztunk. És ő megkérdezte, hogy „idefigyeljen, Nagy úr, mi lesz itt, Magyarországon?” És hát engem nem az érdekelt abban a pillanatban, hogy mi lesz Magyarországon, hanem mi lesz velünk. És akkor ideges voltam, de mégis valamit válaszolni kell, és azt mondtam neki, amire… hát most már meghalt, de ott a konferencián elmondta, könyvben is megjelent ez, emlékezett tíz év után is, hogy azt mondtam neki, hogy „nézze! Most vagy két éven belül hatalomra kerülünk, vagy börtönbe!” És hát nyilván az ottani állapotom mondatta ezt velem. Szerencsére nem a börtön jött be!

És akkor a Konrád Györgyöt megkérdeztem, hogy „szerinted most mi lesz ebből?” És egy ilyen nagyon faramuci, nagyon érdekes mondatot mondott, azt mondta szó szerint, direkt ilyen hosszan elnyújtotta, azt mondta, hogy „hát idefigyelj! Énszerintem most kivételesen talán, esetleg mégis úgy fog történni, hogy amennyiben mód van rá, megtalálják azt a megoldást, hogy mi ne kerüljünk börtönbe”. De ezt ilyen hosszan! Ilyen volt! Nem tudom pontosan idézni, de direkt így nyújtotta, és persze nevetett hozzá! „Hát – mondom – a próféta szóljon belőled!” Hát ilyen beszélgetések folytak ott.

Hát ezt nem kell mondani, hogy végül aztán, amikor én ott befejeztem a munkámat, akkor – én nagyon utálom a nyakkendőt, úgy ledobtam – átöltöztem ott, meg a kocsimban hoztam megfelelő cuccot, és hát belevetettem én is magamat ott a sütésekbe, egy kicsit iszogattunk ezt meg azt. És akkor ugye hát úgy belém került egy kis stresszoldó anyag, utána azt mondtam: „Engem nem érdekel!” A Magas Lacival is összefutottam, akit letoltak. Egy potentát mondta neki, egy határőrtiszt, hogy „nem erről volt szó! És ennek következményei lesznek, és maguk viszik el a balhét!” Én is megkaptam az újságírótól, aki különben szintén tiszt. De azt mondtuk, hogy „fütyülünk rá, lesz, ami lesz! Hát nem érdekes! Összetartunk, ahogy eddig is! Meg itt volt a határőrség, miért nem akadályozta meg? Majd lesz valami!” És megmondom őszintén, én nagyon nyugodtan aludtam. Hazajöttem, mert jött egy hatalmas eső! Villámok! Szétverte az egész bulit! Hát akkor azt mondtuk viccesen, hogy „az Isteneknek tetszik ez a buli!” De el kellett jönnünk, mert most döntenünk kellett, mert ott ugye nem volt rendes út, hogy… Mert aki nem jött el, az ott ragadt a sárban. De voltak ugye sátrak, meg a Mészáros Feri, az eleve például úgy ment ki, hogy ő kinn alszik, és kinn is aludt. Ott reggelig ment aztán a danaj. Én meg azért, hogy a kocsival, meg a gyerekek olyan picik voltak – vittem őket, meg kinn volt az egész család. Na, ezzel kapcsolatban egy érdekes…

K.: Kinn volt az egész család?

V.: Persze! Kinn volt az egész család is. Sőt a görög rokonaim is itt voltak. A Görögországba férjhez ment nővérem, és na, ez egy érdekes sztori! És akkor az Alex, a legkisebb fia – ez ’89 volt –, ő akkor olyan kilencéves volt, tízéves inkább. Tehát az már emlékszik ezekre a dolgokra. Tízéves gyerek volt, ő Manchesterbe járt egyetemre, gépészmérnök. És a kollégiumban beszélgettek – ez egy ilyen nemzetközi csapat volt –, és volt ott egy román kislány, évfolyamtársa. És kérdezgették ezt a kislányt egy ilyen esti borozgatás közben, hogy „hát hogy volt ezt a Ceausescu-rendszer, meg egyebek?” És mondta: „Hát borzalom volt!” De ő szerencsére akkor kicsi volt, de hát a szülei mesélik, hogy borzasztó volt! És hogy mennyire örültek, hogy ’89-ben – azt mondja – a magyar határon történt valami, áttörték a határt keletnémetek ott közel Bécshez, egy magyar városnál. És akkor az apja azt mondta, hogy „gyerekek! Most fog megváltozni a világ!” És ő ezt annyira megjegyezte! És akkor azt mondja az Alex, hogy „te, ez Sopronnál volt!” Azt mondja: „Igen, tényleg úgy hívták azt!” Azt mondja: „Hát én ott voltam! – Dehogy voltál! Ne beszélj már ilyen hülyeséget! – De! Hát a nagybátyám szervezte! – Hát ezt akárki mondhatja!” És akkor előhúzta, mert nála volt ez az Áttörés című könyv, és megmutatta neki! Hát ez a kislány, meg mindenki padlón volt, hogy ilyen kicsi a világ! Hogy Manchesterben egy román kislány így élte meg a pikniket, és az én unokaöcsémnek, aki itt volt, és csak nézett körbe, hogy tízévesen mi ez, mert ő mint szabad világból jött ember, nem értette, hogy most ez miért olyan nagy dolog, hogy átmennek páran a határon?

Hát ez egy érdekes világ volt! Hát így éltük meg, és én azt szoktam mondani, hogy hát ez az életem egyik legnagyobb pillanata volt!

K.: Történelmet írtak!

V.: Igen. Ma is ez érdekes dolog, ezt a Bella Árpitól szoktam lopni azt a… Mert mi évekig nem fogtuk ám ezt föl! Például a tízedik évfordulón kaptunk kitüntetést. És sajnos nem mindenki. És én úgy meglepődtem, hogy ezért? Még tíz év után is! Pedig hát azért a berlini fal leomlása, meg minden ezzel kapcsolatba hozható. És még akkor is meglepődtem, és úgy föltettem a kérdést, hogy „megérdemeljük mi ezt?” Például ugye mi voltunk a kedvencei Antall Józsefnek ugye mint MDF, itt a piknik miatt. Ő nagyon sokszor volt Sopronban, mert itt mindig ezek az osztrák–magyar egyeztetések Sopronban voltak, meg Kismartonban, és akkor mindig szakított időt, két-három órákat eltöltöttünk. Én rengeteget tanultam tőle, egy fantasztikus ember volt! És mindig a pikniket kérdezte, hogy „hogy jutott ez a marhaság az eszetekbe? Hogy mekkora ötlet! Meg micsoda buli volt!” És neki ennyibe került volna, hogy megszórjon minket kitüntetéssel. De eszébe nem jutott, de megmondom őszintén, hogy nekünk se! Én állítom, hogyha valakit itt megkértünk volna a baráti körből, aki mondjuk nem volt piknikes, hogy szólt volna Antallnak, hogy „de adjál már ezeknek valamit! – Hát tényleg!” Azonnal megszórt volna minket kitüntetésekkel! De se neki nem jutott eszébe, de nekünk se! Tehát nekem még a tízedik évfordulón is, amikor ezt kaptuk, akkor úgy nem… Az ember ezt nem fogja föl. És a jelentősége is, nagyon rossz…

K.: De itt végül most akkor mondjuk el, hogy Göncz Árpádtól kapták a Magyar Köztársaság…

V.: Igen. Orbán Viktor felterjesztésére, igen, és ezeket viszont az államfő adja át, és ezt szeptember 10-én, ’99-ben, a Nándorfehérvári teremben kaptuk. Tizenegy kitüntetést osztottak ki. Én Lovagkeresztet kaptam. És hát biztos megérdemeltük, nem tudom. Én viccesen szoktam mondani, hogy mi vagyunk az egyetlen embercsempészek, akiket ezért kitüntettek! De állítólag… a Csorba László, a Nemzeti Múzeum igazgatója azt mondta nekem, hogy „vigyázz! A Napóleonnak is átcsempészték valami tábornokát, és azért nyert meg valami csatát, és azt is kitüntették, aki csempészte!” De azért ritka dolog ez! És lassan fogja föl az ember. Tehát mi évekig ennek olyan nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk, amit nem is értek meg, mert… vagy nem fogtuk föl, vagy nem tudom. Vagy olyan nagy ez a dolog, hogy ez nehezen tudatosodik.

Tehát mi nem tekintettük magunkat ilyen hősöknek, meg végül is véletlenül kerültünk bele, bár véletlenek nincsenek – ugye ezt szoktuk mondani. Hát nyilván persze, hogy mi bekerültünk, mert hát mi voltunk itt aktívak, itt Sopronban százötven embert tudunk összeszámolni, aki egyáltalán ellenzéki pártba belépett akkor, ’89-ben, és ebből volt körülbelül ötven-hatvan aktív hadra fogható tagja. Az egy hatvan ezres városban elég nagy szégyen. Mert nagyon kevesen csinálták ám végig ezt a rendszerváltást, ez egy külön misét megérne. És hát ki csinálta volna a pikniket, ha nem mi? Persze, hogy nem véletlen. Az már egy véletlen, hogy a politikai helyzet, a világpolitikai helyzet olyan volt, hogy ez egy olyan folyamatot indított el, ami hát ugye a berlini fal leomlásához vezetett.

Az más kérdés, hogy én azt szoktam mondani, és ez tényleg így van, nem kisebbítem ezzel a mi tettünk értékét szerintem, sőt igazából, ha fordítva csinálnám, akkor csökkenteném, de ha nem lett volna a piknik, akkor is ez történik. Tehát itt volt egy történelmi helyzet.

Erre én azt szoktam példaként mondani, hogyha Ferenc Ferdinánd soha nem ment volna el Szarajevóba, akkor is kitört volna az első világháború, mert ki kellett, hogy törjön, mert volt egy újra felosztási igény, egymásnak feszültek a nagyhatalmak, és kellett nekik egy háború. Egy ürügy kellett. Hát megvolt. Hát lelőtte a Gavrilo Princip. Hogyha nem lövi le, ha nem megy el Szarajevóba, akkor két hét múlva másért indították volna el, mit tudom én, kitaláltak volna valamit.

Na most a piknik is csak ürügy volt. Az más kérdés, hogy itt ebben kulcsszerepünk volt. De hát erre mondtam azt a Mészáros Ferinek, hogy „kísérleti nyúl se lehet akárki, tehát mi legyünk csak büszkék erre!” És tényleg egy jó érzés az, hogy ebben részt vehettünk, mert gyakorlatilag ez a kelet-európai rendszer, ez olyan volt, mint egy nagy lufi, szerintem egy túlnyomásos luftballon, aminek csak egy szúrás kellett. Na most a piknik, a határnyitás, és a berlini fal leomlása volt gyakorlatilag az a szúrás. Ugye el kell képzelni egy nagy lufit egy hatalmas kötőtűvel, amit sokan fognak – hát mi is ott fogtuk a végén, hát ennyi. Mert ebben azért nagyon sokan benne voltak!

Mert azért hogyha… De soroltam már, hogy a belügyminiszter simán meg tudta volna akadályozni, hogy oda egy keletnémet ne jusson el. Hát jó, nem jutott volna el. Akkor két hét múlva kitört volna a botrány, vagy kitörtek volna maguk valahol.

Hát amikor a határnyitás,… a piknik után például itt volt Lezsák Sándor titokban, és én ezt évekkel később tudtam meg, és a Magas Lacival – mert ő megfogadta, hogy erről nem beszél senkinek – körbejárták a határt. Mert akkor volt egy olyan terv, hogy az MDF buszokkal lehozza a keletnémeteket, és valahol átengedi éjjel.

K.: Budapestről.

V.: Igen, Budapestről. Na most a Németh Miklós ezt leállította, szólt nekik, hogy „de ne szórakozzatok! Hát úgyis dolgozunk rajta! És hát előbb-utóbb meglesz, egy-két nap, és akkor meglesz a módja, hogy fogják ezt legálisan csinálni.” Mert ő mindenáron egy legális módszert akart. Egy jogilag tisztázott helyzetet. És igaza volt, mert a Horváth István belügyminiszter is mondta nekünk, hogy ők elvetették ezeket, hogy vonatba berakni őket, és ki, mert azt mondja, hogy „nem lehetett kezelni ezeket a németeket! Ugyanis ők féltek!” Hát azt mindenki tudja, hogy a Stasi meg a magyar titkosszolgálat, az együttműködött. Más kérdés, hogy augusztusban már nem. De hát ezt nem írták meg a Népszabadságban az első oldalon! Ezt nem tudta senki. Tehát ők például…

De én beszéltem menekültekkel. Sőt ott egy interjút hallottam a határon. Már túl, öt méterre Ausztrián belül az ORF interjúvolt két fiatalembert, németet. És kérdezték tőlük, hogy „nem féltek?” Azt mondja: „De igen, féltünk egy kicsit, és hogy sokan Budapesten maradtak”, nagy vita volt, és előadták, hogy sokan azt mondták, hogy ez egy Stasi-csapda. Tehát hogy ez egy csapda, hogy együttműködve a magyar hatóságokkal, csinálnak egy ilyen bulit, aztán mint a mézre, jönnek a kis méhek, és akkor lecsapnak ránk. És ezért sokan nem mertek eljönni! Holott nem erről volt szó, mint utólag kiderült. De hát ezt ki tudta? Hát nem tudta senki! Tehát itt…

K.: És utána, a piknik után …. ugye? Azért próbáltak kimenni.

V.: Tehát ugye a piknik… az is érdekes, azt is fel kéne dolgozni, azt a három hetet. Ugyanis másnap nekünk volt egy ebédünk. Ugye mi eredetileg kétnaposra hirdettük a pikniket. Csak ugye olyan jól sikerült a 19., hogy a 20-át már el is felejtettük, csak egy ebéd volt, ahol megjelentek az újságírók, itt volt Szőcs Géza – aki közben miniszter lett, ugye a kulturális miniszter, államtitkár –, ő akkor a Szabad Európa tudósítója volt. Én őt ott ismertem meg. Meg sokan mások itt voltak, olyan negyven-ötven ember. A Lővér Szállóban volt egy ebéd, és akkor a Fassang Árpád, zongoraművész, szegény már meghalt, zongoraművész, ő ott fölállt, és mondott egy beszédet, hogy „tegnap mi itt történelmet írtunk!” És én ezt nem értettem. Tényleg, hát az annyira friss volt! Hogy most… mert én még mindig azon gondolkodtam… Én helyezkedtem is, mert meghívtuk a határőrparancsnokot. Ő persze nem jött el, hanem elküldött valakit, egy Farkas nevű embert, nem tudom, milyen rangja volt, és én direkt úgy helyezkedtem, hogy mellette üljek. Ez nagyon érdekes beszélgetés volt, és én kérdeztem tőle, hogy „hát tegnap itt azért nem úgy ment minden, ahogy a nagy könyvben le van írva ilyen határőr szempontból!” Azt mondja: „Hát nem!” Mondom: „Most mi lesz?” És akkor azt mondja, hogy „kapunk egy fadugós fegyelmit!” Mondom: „Mi az, hogy fadugós fegyelmi?” Én katona voltam, én tudom, mi az, hogy fadugós, ugye hát a fadugós gránát a gyakorló gránát, amiben nincs…

K.: Nem robban.

V.: Ami nem robban. „Hát – mondom – ez meg mit jelent? – Hát – azt mondja – ez egy olyan, hogy ott Pesten tudják, hogy minket most le kell tolni, ezért küldenek egy fegyelmit, azt a főnök majd beteszi a fiókba, és elfelejti! Vagy előveszi! Attól függ, hogy merre fordul a szél! – Hát –mondom – ez marha jó!” Tehát ilyen napokat éltünk. De mondom, én nyugodtan aludtam.

Az viszont érdekes volt, a Maga Laci is jól aludt, de a felesége, szegény Enikő nem. Ő a nagyobbik nővérem osztálytársa volt, és ő utólag elmondta, hogy hát azért ő az ötvenes éveket megélte, és egész éjjel nem tudott aludni, mert mindig jöttek autók, és mindig a házuk előtt fékeztek. És mondták, hogy azt hitte, hogy a Laciért jönnek! Aztán azt mondja, reggel jött rá, mert ő is csak félálomban volt, de a félelem benne volt, hogy azt elfelejtette, hogy ők egy ilyen T-elágazásnál laknak. Hát ott mindenkinek le kell lassítani, különben nem tud elmenni jobbra vagy balra! És de persze azért a csengőfrász benne volt, hogy most már jönnek, és viszik el a Lacit, meg minden. Nem lett aztán semmi.

Hát ugye annyit tudunk, hogy a Németh Miklós azt mondta, hogy a teszt ugye sikerült, és ő várt öt napot. Ez különben tényleg megdöbbentő, hogy ilyen dolog történt, és öt napig! Hát azt mondja, korábban bármi volt, azonnal ott volt a keletnémet nagykövet, és ment a petíció, meg ment a Külügybe, meg tiltakozott, meg mit tudom én. Öt napig – nem az, hogy petíció, hanem ilyenkor jegyzéket szoktak átnyújtani. Se jegyzék, de egy telefon, egy telex – mert akkor ilyenek voltak még –, semmi! Se Moszkvából! Öt napig! Azt mondja, ő csak lesett, hogy itt mi van!

Most én nem vagyok történész vagy politikus, de én azt gondolom, hogy ez annyira sokkolta a kelet-európai diktátorokat, például egy Honeckert meg egy Ceausescut, hogy egyszerűen szerintem nem tudták, hogy mit csináljak. Egyszerűen ezt nem tudták ők kezelni. És ez valahogy lebénította őket, és ezért volt ügyes végül is a magyar kormány, hogy akkor gyorsan, három hét alatt ezt lezongorázta – mert ugye amikor a Gólem ledől, akkor lehet a dolgokat csinálni –, mert ki tudja, később mi lett volna.

K.: De most mire utal ezzel?

V.: A határnyitásra. Hogy szeptember 10-én megnyitották hivatalosan is a határt. És deklarálták azt, hogy nem ideiglenesen, hanem véglegesen. Mert a Németh Miklós nagyon helyesen, különben ebben igazuk volt, a Horváth Istvánnak is, meg neki is, hogy félmegoldást nem szabad. Tehát azt, hogy most ezeket kiengedjük, azokat meg nem, akkor úgyis jönnek megint. Meg akkor… mert ugye a Horváth István is mondta, hogy nem lehetett ezeket betenni egy vonatba, hogy akkor ti most mentek Münchenbe, vagy mi, mert mehetett volna az a vonat Berlinbe is, Kelet-Berlinbe. És ez is Stasi-csapda lett volna. Tehát nem lehetett volna rávenni őket, hogy beüljenek. Itt egy dolgot lehetett csinálni, megnyitni a határt, és nekik megmondani, hogy mehettek gyerekek, semmi… magatok! És mentek is! Hát itt délután mi volt 10-én! Hát már 5 kilométer a határ, és a városban állt a sor délután már!

K.: Jézusom!

V.: Jöttek a Trabikkal, meg minden! Már mindenki be volt rúgva délután! És ugye éjfélkor mehettek ki – hát arról is ugye vannak a fotósorozatok –, hát leírhatatlan pillanatok játszódtak le ott a határon! És hát körülbelül ötvenezer, azt hiszem, annyi ember ment el november 9-ig, utána meg aztán mind a tizennyolc millió NDK-s lelépett ugye testületileg, mint tudjuk, de ez már történelem. Szóval végül is ez egy ó megoldás volt, mert félmegoldással itt…

Így is meghalt egy ember sajnos, ugye itt Horvátzsidánynál, akik a pikniket nem találták meg. Hát ő volt a berlini fal utolsó áldozata, és sajnos Magyarországon. Kurt-Werner Schulz. Nem tudom, ismeri-e a történetet? Van egy nagyon jó film, a Szalay Péter dokumentumfilmes Határeset címmel csinált erről egy filmet. Ez egy házaspár volt egy ötéves kisfiúval, és a piknik helyét nem találták meg. És akkor itt kóvályogtak Sopron környékén, és akkor Soprontól délre, Horvátzsidánynál, azt hiszem, 21-én volt, hogy megpróbáltak átmenni. Egyszer visszazavarták őket, és akkor éjjel, már sötétben megint megpróbálták. És akkor volt egy ilyen szerencsétlen eset, hogy a katonával összefutott véletlenül.

K.: Ez a férfi?

V.: Igen. És akkor az ott kibiztosította a fegyvert – ez volt a hiba –, azt hiszem, lőtt egyet a levegőbe, és akkor hát ilyenkor kitör a pánik! Ugye ez nem túl jó, hát tizennyolc éves katona, ugye az is, ilyen helyzetben lenni – ugye nem egy rutinos versenyző. És hát elkezdtek birkózni ott a földön – már osztrák területen, állítólag át is csúsztak, mert ez pont a határon történt. A mama a gyerekkel már átment, és akkor elszabadult egy lövés a birkózás közben. Ugyanúgy meghalhatott volna különben a határőr is, mert köztük volt a fegyver, és itt ment be a golyó szegénynek!

K.: A torkán…

V.: De ugyanúgy a kiskatona is meghalhatott volna. Hát, aki egy áldozat ugye, ennek a rendszernek az áldozata. Az a film, az nagyon-nagyon jó! Ugyanis a Péter megkereste a katonát. Nem árulja el nekem se, hogy hol lakik. Nem is mutatja az arcát, úgy nyilatkozik. Megkereste az özvegyet, és akkor ott lejátszották neki, és megkönnyebbült az a szerencsétlen katona, mert az azóta is a betege ennek, hát ez egy tragédia! Hogy az özvegy mondta, hogy ez véletlen volt, és nem haragszik, mert végül is nem volt szándékos. Tényleg nem lőtte le! Egyszerűen volt egy ilyen hülye helyzet, hogy elszabadult egy golyó! Egy megrázó… Filmfesztiválon díjat is nyert.

K.: Megnézem, ezt nem ismerem. Azt mesélje még el, hogy hogy jött létre az alapítvány!

V.: Az alapítvány, az úgy jött létre, hogy ezt…

K.: Ugye a Páneurópai Piknik Alapítvány?

V.: A hivatalos nevén Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány. Na most ezt azért hoztuk létre… Ezt különben a Csóka Pali vetette föl valamikor ’94-ben, csak mondtuk, hogy annyi dolgunk van, meg mit tudom én, annyi a meló, nem foglalkozunk vele. De aztán ’97-ben én vetettem föl, „igaza volt a Palinak, csináljuk meg!” És az oka az volt, annyi hülyeség jelent meg a páneurópai piknikről! Már annyi szervezője volt, hogy mint a Partizán Szövetségnek a háború után! Már mindenki nyilatkozott! Már mindenki határt nyitott! Már valami őrület! Aztán megjelentek ökörségek, tényleg teljesen… De miért? Aztán elkezdtem elemezni, hogy hát mi vagyunk a hibásak! Hát mit írjon az a szerencsétlen újságíró, ha nem kap információt? És akkor úgy alapítottuk meg az alapítványt, hogy ki fogunk adni könyveket, összegyűjtjük a dokumentumokat, cikkeket írunk. Ezek meg is történtek, és minden újságírónak vagy történésznek – önöknek például most ez végül is kutya kötelességem, kötelez az alapítvány statútuma –, mindenkinek minden információt megadunk, a hiteles történettel kapcsolatos dokumentumokat lemásoljuk, odaadjuk, aki kéri. És ez a dolgunk.

Na, most ez nagyon érdekesen alakult, ugyanis főleg az internet korában élünk, ezért könnyen ellenőrizhető – én ugye figyelem azóta is, hogy mik jelennek meg –, hihetetlenül kitisztult a kép! Tehát szinte nem jelenik meg már sehol olyan cikk vagy értekezés, nagyon-nagyon ritkán, amit korrigáltatni kell, vagy valami rossz információt tartalmaz, mert annyira bekerültek ezek a valós és hiteles adatokat tartalmazó dokumentumok a köztudatba, a könyvtárakba, az internetes adatbázisokba, hogy gyakorlatilag már tényleg a valós történet jelenik meg, és így el is érte a célját.

Hát volt egy másik ok ugye, hogy sajnos voltak nemcsak ilyen véletlen, ilyen elhallások miatt, meg információhiány miatt megjelent fércművek, hanem ugye a Pozsgaynak egyszer panaszkodtam, hogy itt már mindenki piknikszervező, és ez borzalom, és összevissza beszél mindenki hülyeségeket, nem is úgy volt, meg minden. És akkor azt mondta, hogy „fiam, jegyezd meg, hogy a sikernek sok apja van, a kudarc meg árva gyerek!”

Na most ugye ez egy sikertörténet, ebbe mindenki be akarja tenni a fenekét, és hát ugye mi elkövettünk egy hibát, vagyis a debreceni barátaink, hogy páneurópai pikniknek nevezték el. Persze, ez logikus, adta magát, hát összeurópai piknik. Hát ez egy régi szó, mindenki ismeri! De ezt sokan nem hiszik el, de tényleg ’89-ben mi nem tudtuk, hogy van egy Páneurópa Unió. És Magyarországon Páneurópa Unióról nem írt senki! Jó, hogy egy súlytalan szervezet, de akkor is, mi erről nem tudtunk. Mi akkor tudtuk meg, vagyis a Fülep Marika. Amikor a Fülep Marikáék – akkor az Ó utcában volt az MDF-központ –, Debrecenből fölmentek a plakátokkal, és meghívták az elnökséget, hogy jöjjenek el. És a Kiss Gy. Csaba meg a Gergely András, két történész jól letolták a Marikát, ő meg is sértődött, pedig igazuk volt, hogy ezt meg kell változtatni ezt a nevet. De hát akkor már ki volt nyomtatva minden, meg itt volt meghirdetve, tehát nem is volt hajlandó, meg nem is lehetett volna fizikailag, de előtte jó lett volna egyeztetni, és egy más nevet adni. És ők megmondták, hogy létezik egy Páneurópa Unió, és itt hatalmas nagy keveredés lesz! Mindenki azt fogja hinni, hogy ők szervezték, vagy valami közük van hozzá.

Az igaz, hogy a Habsburg Ottó volt az elnöke a Páneurópa Uniónak, de ezt mi nem tudtuk! Mi őt strasbourgi képviselői minőségében kértük fel fővédnöknek a Pozsgayval együtt, hogy legyen külföldön is egy fővédnök, meg belföldön is, a védelem miatt egy kicsit. Ugye ő deklarálta, hogy ő a magyar ügyeket képviseli addig, amíg Magyarország nem lesz tagja az EU-nak, vagy az Európa Parlamentnek, és hát ezért kértük őt föl. De nem azért, mert a Páneurópa Unió elnöke.

Na, most aztán be is indult a kisajátítási kísérlet! Hát az ötödik évfordulón már megjelent az egyik újságban Magyarországon, a Páneurópa Unió ifjúsági tagozata jelentette meg – ez is ügyes volt, hogy nem az unió, hanem a tagozat csak –, hogy ők a páneurópai piknik szervezői, és hogyha bárki állít valami hasonlót, avval felkérik a magyar… A magyar sajtónak írták ezt nagy pofával, hogy senki mással ne álljanak szóba, mert azok kóklerek! Hát mi voltunk a kóklerek, ugye.

Na, hát aztán persze tettünk erről! Igen, mert hát azért mindenki tudja, hogy kik szervezték ezeket, meg megvoltak a dokumentumok.

K.: Szóval ez most letisztult.

V.: De most letisztult, letisztult! Sok ilyen… De hogyha fölmegy a német Páneurópa Unió honlapjára, az első oldalon még mindig ott van, hogy ők szervezték a páneurópai pikniket, igaz, hogy 1999. augusztus 19-én reggel kilenc és tíz között volt egy megbeszélés Habsburg Ottóval – Isten nyugosztalja – és a fiával, és ott ígéretet tettek arra, hogy ezt másnap leszedik. Azóta se szedték le! De hát…

K.: Mi történt magával mint ellenzéki, vagy MDF-es politikus? Folytatta a…?

V.: Hát ugye én az MDF elnökségi tagja voltam, egy évig az elnöke. És hát én az antalli MDF-ben voltam ugye, és azt építettem föl itt a barátaimmal Sopronban. Én azzal a politikával, és ővele értettem egyet. Hát ugye ő meghalt ’93 decemberében sajnos, és utána ’94-ben elvesztettük a választást. Utána jöttek ugye a reformációk a párton belül. Én különben se voltam szívesen párttag, meg kell, hogy mondjam, igazából, mert én egyrészt karriert nem akartam csinálni, politikus nem akartam lenni. Belőlem akartak politikust csinálni, én nagyon sok ajánlatot kaptam, itt akartak soproni polgármesternek, akkor képviselőnek, akkor országgyűlési képviselőnek. Hát most már elmondhatom, 2003-ban, amikor Szájer Józsi – aki soproni képviselő volt – elment Strasbourgba, engem kért föl, hogy legyek az utódja, induljak el – nemet mondtam.

Én nem akartam professzionális politikus lenni több okból. A legfontosabb ok az volt, hogy mi más típusú emberek voltunk, vagy vagyunk, akik ezt a rendszerváltást csinálták. Közülünk itt ez a soproni, mondom, az a hatvan hadra fogható ember, akiről már beszéltem, abból talán három aktív politikus, aki tag, és valami pozíciója van. Az Ivanics Feri, az országgyűlési képviselő, ő Fideszes, hát az Abdai Géza, ő alpolgármester, ő kisgazdapárti volt, akkor most Fidesz, a Magas Laci, az képviselő az önkormányzatban, és a Kóczán Zoli, aki fölállt, akiről meséltem, ő SZDSZ-tag volt, de most ugye a pártja megszűnt, nem is tudom, mi. Hát ő sincs a testületben most, de ő elvileg Szentendrén még politizálgatna. De a négy emberen kívül nem tudok mondani többet, a többi, az mind kiszállt.

Én ’96-ban szálltam ki, oly módon, hogy nekem nagyon nem tetszett az a széthúzás, ami ott ment már az MDF-ben, és akkor megalakult ez a Magyar Demokrata Néppárt. És az egész soproni MDF három-négy ember kivételével oda átlépett, de ilyen helyi ellentétek miatt is. Aztán amikor láttam, hogy ez ugyanaz, én már – akkor hívtak a Fideszbe – utána kiléptem, és mondtam: „Gyerekek! Én nem lépek be sehova! Ugyanis én azt mondom, hogyha valaki leteszi egyszer a voksot, akkor ne legyen vándormadár! Ha én azt mondtam, hogy MDF, és az az MDF megszűnt, és nem létezik, mert nem létezik, akkor én már máshova nem megyek! Meg különben se akarok politizálni.” Különben is, mondom, mi más típusú emberek vagyunk. A mostani politikához más emberekre van szükség – ezt inkább nem taglalnám, hogy milyen jellemű, és milyen képességekkel rendelkező emberekre van szükség, mert ez sajnos nem magyar probléma, ez Németországban is így van, Ausztriában is így van.

Ez egy külön világ, amit nem nekem találtak ki. Meg a barátaimnak, meg a többi hasonló ember. Mi ezt őszintén csináltuk, tiszta szívvel, önzetlenül, semmit nem vártunk el tőle! Még ezt a kitüntetést se, még ezen is meglepődtem! Se pozíciót nem akartam, énnekem soha nem volt. Én ’90 óta külföldi vállalatok magyarországi ügyvezetője vagy képviselője voltam és vagyok. Soha állami megbízatásom nem volt, állami fizetésem, állásom nem volt, nem is akartam ilyet, lehetett volna, ajánlatok voltak. Oslói nagykövetnek akartak ’92-ben, például volt, ilyen megkeresés is volt. De hát sorolhatnám. Ugye a nyelvtudásom miatt, meg mindig keresték a diplomatákat ugye, akik jobboldali, konzervatív ismert, megbízható emberek. Meg polgármester, meg öreganyja kínja, minden.

Ezt én nem akartam, mert az egyik oka az, hogy szerintem, ha egy pártban tag az ember – és ugye csak pártban lehet politizálni –, olyan kötöttségek vannak! És hogyha az ember feje fölött – ugye az MDF-ben is – mozgás van, hogy elmennek vezetők, akik meghatározták az irányvonalat, vagy mint Antall, hogy meghalt, és ugye már nem ő volt, attól még az ember, hogyha ott tag marad, akkor azt kell elvállalnia, és azt kell képviselni, és azok… És mi van, hogyha ez neki nem tetszik? Tehát abban a pillanatban, amikor az ember hivatásos politikus lesz, szerintem elveszti a szellemi szabadságát.

K.: Hát ez nagyon szimpatikus álláspont!

V.: És én erre nem voltam hajlandó! Nekem a mai napig itt is nagyon jó barátaim a Fideszesek, sokszor elbeszélgetünk. Én megmondom, hogy én támogatom. És voltam sokszor… nem is voltam Fidesz-tag, de voltam ilyen választási biztos, meg elvállaltam ezt-azt amazt nekik, csak úgy önkéntesen. De beolvasok nekik, hogyha valami olyat csinálnak, amit nem kell. De ezt én megengedhetem magamnak. De ha én tag vagyok, és meg pláne egy pozíciót szeretnék? Akkor hú, akkor figyelni kell! Evvel jóba kell lenni! Ezt nem szabad pletykálni! Ennek segíteni kell! Ez borzasztó egy inercia rendszer! Ez kibírhatatlan! Ezt nem nekem találták ki! Tehát ez a kamarillapolitika, hogy most idenyalok, odanyalok, meg ezt is megszavazom, pedig nem értek vele egyet! Hát én a parlamentbe belehalnék két hónapon belül! Engem ott izén vinnének ki!

K.: Talicskán.

V.: Talicskán! Hát ott olyat megszavazni, amivel nem értek egyet! Hát ezt a pártfegyelmet, ezt nem nekem találták ki!

K.: Most visszakanyarodva, hogy olyan sok mindent elmesélt, és nagyon szépen köszönöm! De van-e valami, ami még így magában maradt, és azt gondolja, hogy az utókornak ezt meg kéne örökíteni?

V.: Utókornak! Ezek olyan nagy szavak! ….

K.: Hát de erről van szó! Hát… vagy akkor az utánunk jövőknek.

V.: Hát inkább a rezüméjét. Én két dolgot mondanék… vagyis hármat, a harmadik egy vicc lesz félig-meddig, bár komoly. Először is én a pikniknek azért örülök többek közt – hát túl azon, hogy ami történt, meg hasznos volt, meg mit tudom én –, hogy azzal, hogy én ezt kutathattam, merthogy az első cikket én írtam, az első tanulmányt róla, ami meg is jelent Németországban két helyen, meg fönn van a berlini fal honlapján.

K.: Igen.

V.: Találkozhattam politikussal – hát most számoltam össze, öt kancellárral találkoztam személyesen! Hát a Kohl-lal, a Schröderrel, a Merkellel, a Vraniczkyval, a Klimával – két osztrák, meg három német –, meg egy csomó… a minisztereket nem is számolom! És azért ezekkel úgy sikerül ilyen konferenciákon, meg kis iszogatások közt olyan kapcsolatba kerülni, hogy néha elkottyintanak azért valamit! Sok mindent nem, mindent nem mondanak el, de úgy kezd összeállni a kép. És egy kicsit ennek kapcsán sikerült a függöny mögé egy pillanatra belelesni.

És ez egy nagyon érdekes felismerés volt számomra, hogy a politikában, és a világban és a történelemben semmi nem történik véletlenül! Semmi! Vannak politikai erőcentrumok, ott születnek döntések, amit végrehajtanak. Néha úgy, mint a piknikkel, hogy velünk, kisemberrel szerveztetnek meg valamit, vagy csináltatnak meg egy forradalmat – sokszor akár a mi vérünk folyik –, de ezek mind szervezettek. Ezt ki merem jelenteni. Tehát az, hogy ami ugye ismert, benn van a Pozsgay könyvében is, hogy november 4-én azt mondja neki a kandalló előtt, amikor fotózzák az öreg Bush-sal, hogy „nyugodjál meg Pozsgay úr, tegnap – tehát 3-án – végleg megegyeztem Gorbacsovval, hogy az önök régiója önrendelkezési jogot kap!” És 9-én leomlik a berlini fal. Hát, ha valaki azt hiszi, hogy ez véletlen! De ez nem véletlen! A titkosszolgálatnak egy hét elég, hogy egy berlini falat lebontsanak. Lebontassanak a néppel! Mert akkor éppen megengedik. Miért nem tíz évvel előtte bomlott le? Azok a németek nekiindultak a határnak… Olyan helyzetet teremtettek – ezt meg lehet kreálni. Tehát ez az egyik.

A második az, hogy igenis, a polgári iniciatívára szükség van. Tehát amit mi csináltunk, hogy lehet, hogy akkor minket hülyének néztek, meg naivnak, meg őrültnek, hogy ilyen ökörségekkel foglalkozunk, hogy páneurópai piknik. Igenis, ha az ember azt hiszi, hogy ez kell, és fontosnak tartja, akkor igenis, lelkesen, és csinálja meg! Mert nem lehet tudni, hogy miből lesz a cserebogár! Lehet, hogy a történelemben nagyon ritkán van ilyen pillanat, amikor kisemberek tudnak nagy dolgot véghezvinni, de vannak ilyenek. És sose tudhatja az ember, hogy éppen ott van! Hát az én példám a legjobb! Mi éppen ott voltunk. Nem tudtuk. Tehát csinálni kell. Tehát nem szabad enerváltnak lenni, nem szabad a közügyektől távol tartani magát az embernek! Igenis, ha valamiért tüntetni kell, vagy ki kell nyilvánítani a véleményét, azt igenis a nép, az szervezze meg, csinálja meg, mert sose lehet tudni, hogy mikor hoz eredményt. Ha nem csinálunk semmit, soha nem lesz semmi!

Az utolsó, az a vicc, az inkább egy történet. Mert ugye sokszor kérdeztek bennünket, hogy hogy éltük ezt meg, meg miért mertük megcsinálni, meg hogyan. El kell, hogy mondjam, hogy nekünk az égvilágon semmi félelemérzetünk nem volt, ugyanis teljesen naivak és tudatlanok voltunk. Utólag tudjuk, hogy a tűzzel játszottunk, mert ebből baj is lehetett volna. Mert ha egy kicsit másképp sül el, akkor ebből nagy balhé lehetett volna, és ránk nézve is eléggé negatív dolgok történhettek volna. De énszerintem akkor számít valaki bátornak, és akkor számít hősnek, hogyha tudatosan olyat csinál, amiről tudja, hogy baj lesz. De mi azért nem vagyunk bátrak meg hősök, mert mi nem tudtuk, mi azt hittük, hogy egy normál rendezvény lesz, mint március 15. volt, meg az újratemetés, meg mit tudom én, mi – egy protest, egy tüntetés a vasfüggöny ellen, meg a… a meglévő, már nem a magyar, mert az már eltűnt, de hogy a berlini fal, meg egyebek ellen, viszont mi a berlini falat céloztuk meg. Deklaráltuk is, mert két szlogenünk volt, csak az egyik volt, hogy „Bontsd és vidd!”, a másik az volt, hogy „Falurombolás helyett falrombolást!” Ugyanis akkor ment a román falurombolás. De ez egy magyar szójáték, nem lehet lefordítani a németeknek.

Na, ezzel kapcsolatban elmondok egy történetet, és ezzel be is fejezném. Berlinben tartottam egy előadást, valami pódiumdiszkusszió volt, és akkor egy Bundestag-képviselő hölgy fölállt, és azt mondta, hogy „hát Nagy úr! Hát ez fantasztikus! Maguk olyan bátor emberek! És gratulálok!” És akkor így meglepődtem ezen. Mondom: „Ne haragudjon…” És akkor elmondtam ezt, amit az előbb, hogy szerintem akkor bátor valaki, ha tudatosan csinál olyat, amiről tudja, hogy baj lesz, mi meg nem tudtuk, tehát… És mondom: „Elmondok egy viccet, ez egy régi magyar vicc. Hogy a kupec vesz egy vak lovat egy vásárban fillérekért, és a következő vásárban el akarja adni drága pénzért. Már van is egy vevő, és már fizetne is, de azt mondja, hogy »szeretném látni, hogy hogy fut ez a ló, hogy mozog! – Hát semmi gond!« A kupec ráver a fenekére a lónak, a ló nekifut természetesen a betonfalnak! Jól összeveri magát, véres lesz! A vevő azt mondja: »Hát ez a ló, hát ez vak!« Mire a kupec: »Dehogy vak! Bátor!« Most ilyenek voltunk mi!” Hát persze nagy röhögés! Én se gondolom komolyan, de valahol itt van az igazság!

K.: Hát ez nagyon jó végszó volt! Nagyon szépen köszönöm az interjút!