László Nagy

„Ott van öt méterre Ausztria – némelyik keletnémet teljesen be volt gőzölve! És akkor udvariasan megkérdezte az Árpi németül, hogy „hova szeretnének menni?” És mondták, hogy „Ausztriába”. És akkor farkasszemet néztek. A katonák kérdezték, hogy „főnök, mit csináljunk?” Mert ugye Bella Árpád már előtte megmondta nekik, hogy lőni nem szabad, csak ha ő szól. Elvileg nekik figyelmeztető lövést kellett volna leadni, mert a parancsban benne volt, hogy meg kell akadályozni az illegális határátlépést. De ezt mindenki tagadja, pedig így van, nekem megvannak a dokumentumok. Mert ezeket bezúzták, de az Árpi még időben lefénymásolta őket. Ott volt öt katona, mindegyiknek tíz tölténye volt. Azért az ötven töltény. Árpi fölmérte azt, hogy ott áll ötezer osztrák hátul, előtte ott van százötven keletnémet vérbe forgó szemekkel. Ha most valaki csak odacsap a pisztolytáskához, akkor a keletnémetek megijednek. Kitör a pánik! Meglincselik őket! Vagy ne adj Isten, ott egy lövés átmegy Ausztriába! Hát akkora nemzetközi botrány lett volna ebből, hogy az valami őrület! […] A németek meg jöttek sorba. Már a kukoricásban voltak, mert ha Magyarország felé nézünk, baloldalt volt egy kukoricás. Most ott van az Akadémiai liget, a Széchenyi-liget. Onnan jöttek ki, látva, hogy itt ki lehet menni. És akkor a katonák kérdezték: „Mi legyen, főnök?” Azt mondja: „Hát számoljátok őket, hogy mennyi körülbelül!” Végül azt találta ki, hogy Ausztria felé álljon mind az öt katona. Mert az ember csak azért felel, amit lát! Ez jó bizánci módszer. Meg amúgy is jöttek az osztrákok, mert akkor még pecsételni kellett, meg ki kellett tölteni egy kis adatlapot. És evvel el is voltak foglalva. Közben a keletnémetek meg a hátuk mögött mentek ki.

– Persze mi nem tudtuk, hogy kijön huszonötezer ember! Ezerötszáz emberre számítottunk. – És végül hányan voltak? – A rendőrségi becslés szerint huszonötezren voltak. Fél Sopron ott volt! Meg rengeteg osztrák! Ausztriából minimum ötezer ember jött! Eszünkbe sem jutott, hogy ennek ekkora sikere lesz! Érdekes különben, hogy később többen azt mondták, hogy valami volt a levegőben, amit egyébként csak mi, a szervezők nem éreztünk. A másik pedig: mindenkit vonzott a misztikusság, hiszen ez egy kaffkai világ volt, ahol az ember soha nem tudta megérinteni a vasfüggönyt, maximum a vonatból látta. Az emberek egyszerűen meg akarták nézni. Szombat volt, szép idő volt, „menjünk ki!” [...] Az embereket nem lehetett visszatartani! Volt, aki úgy, ahogyan a katonák, tekerte föl a szögesdrótot! Fél Sopron kertje vasfüggönnyel van körbekerítve. A kocsik tetejére tették föl a rolnikat. Jó pár kilométert lebontottak. Volt, aki csak vágott egy darabot. Nekem is el kellett volna hozni egy tekercset! A nép vitte!

Ez Magas Laci ötlete volt. Ugyanis eredetileg itt csak egy piknikről volt szó, de a határnyitást, azt ő javasolta. Az tény, hogy a határtól öt kilométerre van a Szentmargitbánya, akinek a polgármestere végül is segített minket ahhoz hozzá, hogy megkapjuk az osztrák hatóságok engedélyét is a nyitáshoz. Laci ezt a határnyitást gyakorlati okokból javasolta, mert ez egy ’48-ban lezárt kapu volt, de akkor nem volt határátkelőhely, nem lehetett átmenni. Az a régi pozsonyi országút. De római út is volt, a rómaiak is használták, egy nagyon régi út. Még megvannak a romjai. Ott volt egy kis vámház. Tehát ’48-ig ott az egy határátkelőhely volt Trianon óta. És körülbelül negyven kilométer különben kocsival, ha körbejönnek, a Kelen-patak felé. Tehát a soproni átkelő olyan messze van onnan. Meg ott még hátramenni, meg kimenni… És Magas Laci azt mondta, hogy „meg akarjuk hívni a margitbányaiakat, de micsoda marhaság: 5 kilométerre vannak, miért kerüljenek 40 kilométert?” Ilyen gyakorlati szempontból. „Hát jó, kérjük meg!” Az ötlet különben azért született az ő fejében, mert ő is tudta, meg hát mi is már olvastuk az újságban, akkor már voltak ilyenek, hogy búcsú volt például itt, a határon, Szombathely környékén egy kis faluban, és pár kilométerre volt egy osztrák falu, és hogy átjöhessenek, kértek egy ideiglenes határnyitási engedélyt, és reggeltől estig lehetett jönni szabadon. Ott álltak a határőrök persze, meg ellenőriztek, meg pecsételtek, meg minden, de ezt meg lehetett kérni, tehát semmi gond! Azonnal meg is kaptuk magyar oldalról.