János Joka Daróczi

Én Hajdú-Bihar megyében születtem, a román határ szélen, a román határtól talán három kilométerre. Ez egy nagyon kis falu, ahol három nemzetiség élt. Még ma is, igaz, egészen megfogyatkozva. Akkor románok, romák és magyarok lakták ezt a falut. Úgy kell elképzelni, hogy amikor én gyerek voltam ebben a kis faluban, akkor tök természetes volt, hogy az ember úgy éli meg a nemzetiségét, ahogyan született. Nekem igazából tizennégy évesen, amikor Budapestre kerültem, akkor jelentkezett az, hogy cigánynak lenni valami furcsa, valami más, valami olyan dolog, amit az emberek nem nagyon értenek, vagy ha találkoznak ezzel, akkor valami elutasítással reagálnak. A gyerekkoromban a kapcsolataimban, a faluban, az iskolában is ez egy természetes dolog volt. Ez lehetett az egyik oka is annak, hogy a családunkból olyan nagy számban kerültek ki diplomások. Nem tudok még egy olyan települést az országban, ahol romák közül ilyen nagy számban tanultak volna tovább.

A Roma Magazinban mi már korábban is fontosnak tartottuk, hogy azokat a fiatalokat, akik érdeklődnek a média iránt, meg szeretnék ezt csinálni, hogy azoknak lehetőséget adjunk. Elrángattunk egy csomó fiatalt magunkkal forgatásra. Ugye volt a klubmozgalom, meg az embert ismerik nagyon sokan, tehát jöttek és kopogtattak, hogy szeretnének a magazin körül valamit csinálni, vagy csak egyszerűen eljönni velünk egy forgatásra. Kimondott koncepció volt, hogy felépítsünk roma arcokat, fiatalokat, ahhoz hogy ismertek legyenek. És a Televízió erre alkalmas volt. Mint például Mohácsi Viktória, a Járóka Lívia, mind a kettő Európai Parlamenti képviselő. Körülbelül tizenöt-húsz embert kellene, hogy megemlítsek, akik megfordultak körülöttünk, és műsort vezettek, és arcukat adták ehhez a dologhoz. Eljutottunk odáig, hogy egyszer csak azt tapasztaltuk, hogy vannak fiatalok, akik azt mondták, hogy én nagyon szívesen mennék, de nem tudok, mert közben nincs amiből megéljek. És akkor az akkori főszerkesztőmmel, Klein Judittal, ő a nemzetiségi műsoroknak volt a vezetője, kitaláltuk a Roma Produkciós Alapítványt. Az volt az elképzelés, hogy legyenek roma arcok a gyerekműsoroktól kezdve a nyugdíjas műsorokig. Mert eltelt jó néhány év, és nem történt fejlődés ezen a területen, sem a rádióban, sem a televízióban. Nem vagyunk jelen. Márpedig az egyik legnagyobb hatalom a média, ahol jelen kellene, hogy legyünk. 2005-ben életre hívtuk az alapítványt, és akkor azt mondtuk, hogy kifejezetten az a célunk, hogy roma fiatalokat tanítsunk meg a médiamunkára, és hogy a rádióban, a televízióban találják meg a helyüket. Elindítottunk egy szisztematikus munkát, amelyben évente öt diákot képeztünk ki. Szerződést kötöttünk a televízióval, a rádióval, hogy egy évig mi fizetjük a gyakornokoknak az ösztöndíjat. A kormánytól kaptunk hozzá támogatást meg az Amerikai Nagykövetségtől, és minden évben öt fiatalt kiképeztünk. Kifejezetten jó indult ez a történet, tehát bent is maradtak. Azoknak, akik ma romaként a Magyar Televízióban dolgoznak, a nyolcvan százaléka az alapítványunk munkájának a következménye.