János Joka Daróczi

A Roma Magazinban mi már korábban is fontosnak tartottuk, hogy azokat a fiatalokat, akik érdeklődnek a média iránt, meg szeretnék ezt csinálni, hogy azoknak lehetőséget adjunk. Elrángattunk egy csomó fiatalt magunkkal forgatásra. Ugye volt a klubmozgalom, meg az embert ismerik nagyon sokan, tehát jöttek és kopogtattak, hogy szeretnének a magazin körül valamit csinálni, vagy csak egyszerűen eljönni velünk egy forgatásra. Kimondott koncepció volt, hogy felépítsünk roma arcokat, fiatalokat, ahhoz hogy ismertek legyenek. És a Televízió erre alkalmas volt. Mint például Mohácsi Viktória, a Járóka Lívia, mind a kettő Európai Parlamenti képviselő. Körülbelül tizenöt-húsz embert kellene, hogy megemlítsek, akik megfordultak körülöttünk, és műsort vezettek, és arcukat adták ehhez a dologhoz. Eljutottunk odáig, hogy egyszer csak azt tapasztaltuk, hogy vannak fiatalok, akik azt mondták, hogy én nagyon szívesen mennék, de nem tudok, mert közben nincs amiből megéljek. És akkor az akkori főszerkesztőmmel, Klein Judittal, ő a nemzetiségi műsoroknak volt a vezetője, kitaláltuk a Roma Produkciós Alapítványt. Az volt az elképzelés, hogy legyenek roma arcok a gyerekműsoroktól kezdve a nyugdíjas műsorokig. Mert eltelt jó néhány év, és nem történt fejlődés ezen a területen, sem a rádióban, sem a televízióban. Nem vagyunk jelen. Márpedig az egyik legnagyobb hatalom a média, ahol jelen kellene, hogy legyünk. 2005-ben életre hívtuk az alapítványt, és akkor azt mondtuk, hogy kifejezetten az a célunk, hogy roma fiatalokat tanítsunk meg a médiamunkára, és hogy a rádióban, a televízióban találják meg a helyüket. Elindítottunk egy szisztematikus munkát, amelyben évente öt diákot képeztünk ki. Szerződést kötöttünk a televízióval, a rádióval, hogy egy évig mi fizetjük a gyakornokoknak az ösztöndíjat. A kormánytól kaptunk hozzá támogatást meg az Amerikai Nagykövetségtől, és minden évben öt fiatalt kiképeztünk. Kifejezetten jó indult ez a történet, tehát bent is maradtak. Azoknak, akik ma romaként a Magyar Televízióban dolgoznak, a nyolcvan százaléka az alapítványunk munkájának a következménye.

Idén is és tavaly is és tavalyelőtt is csináltunk egy olyan programot a Norvég (Civil Támogatási) Alap támogatásával, aminek az volt a címe, hogy Kerék-párbeszéd Program. Az volt a kiinduló pont, hogy nagyon sokan a romák közül azért kerülnek börtönbe, vagy fizetnek horror büntetéseket (a horror büntetést az ő jövedelmükhöz képest mondom), amikor nincs a kerékpáron csengő vagy lámpa, vagy valami olyan történet van, amely pár száz vagy pár ezer forintos kérdés, és ezért kerülnek emberek, családok olyan szituációba, amiből aztán nem tudnak kikapaszkodni. Igyekeztünk ebbe bevonni a rendőrséget. Az Országos Rendőr-főkapitányság nem szállt be ebbe a programba. Írtunk nekik egy levelet, hogy a mi tapasztalataink szerint ezek a tények. Erre ők azt válaszolták, hogy ők nem különböztetik meg a hazai nemzetiségeket külön, tehát mindenkit egyforma állampolgárnak tekintenek. Akkor azt mondtuk, ha itt nem jártunk sikerrel, megpróbáljuk a helyiekkel. Voltak olyan helyiek, akik partnerek voltak ebben a dologban. Mi azt mondtuk, jöjjenek el, mi hozzuk a helyi romákat, ők meg tartsanak egy közlekedésbiztonsági napot, és mondják el ők, hogyan kell, hogy kinézzen egy kerékpár, mert egy csomó esetben nem tudták az emberek, vagy ha tudták, akkor sem futotta a pénzükből arra, hogy ezeket pótolják. A másik elképzelésünk az volt, hogy ha ott van egy budapesti szervezet, amely nyilvánossággal is bír valamennyire, akkor talán nem történnek meg azok a fajta rendőri visszaélések, amelyek egy csomó esetben megtörténnek. Tehát ez valamennyire kontroll. Igyekeztünk a helyi médiát is belevonni ebbe a dologba. Hírt adtak erről a dologról. És igyekeztünk a helyi romákat megtanítani arra, hogy hogyan tudnak öntudatosabb állampolgárok lenni az ottani környezetükben. Ha bizonyos helyzetekkel találkoznak, mit kell csinálni. Nem elég az, ha kiabálnak, és káromkodnak, és szidják az önkormányzat vezetőjét vagy a rendőrséget, hanem milyen lépéseket kell, hogy tegyenek. Petícióval kezdhetik, társadalmi párbeszédet kezdeményezhetnek… Tárgyalási technikákat is tanítottunk nekik. Ezeket nagyon bírták a helyiek. Ez a program 15 településen volt. Például igyekeztünk arra is figyelmet fordítani, hogy kezdjenek el gazdálkodni az emberek, kezdjenek el arra figyelni, meg tudást fordítani, hogy hogyan tudnak önállóvá válni vagy legalább is csökkenteni a kiadásokat.