Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Ondrej Póda (* 1931)

• 1931-ben Dunaszerdahelyen született

• 1948-tól fogtechnikusként dolgozott Dunaszerdahelyen

• 1951-ben behívták műszaki segédzászlóaljba, katonai szolgálat 1952 augusztusától 1954 novemberéig

• 1954-től 1960-ig fogtechnikus Nagymegyeren

• fogtechnikusi kurzus 1956-ban Pozsonyban

• 1960-tól a dunaszerdahelyi kórházban dolgozik

• jóvátétel a PTP-ért 2005-ben

“Leírta, hogy “állatorvos fia”, azzal el voltam húzva” – Póda András élete a PTP előtt és után

 

Póda András magyar szülők gyermekeként született Dunaszerdahelyen, 1931 novemberében. Hosszú élete alatt átélte kétszer a határ változását Magyarország és Csehszlovákia között, a második világháborút, a kommunista hatalomátvételt és a bársonyos forradalmat. 1952-től több mint két évig szolgált egy műszaki segédzászlóaljban (Pomocné technické prápory, PTP). Habár a rendes katonai szolgálat helyett kényszermunkát kellett végeznie csupán azért, mert egy állatorvos fia volt, amelynek hosszútávú következményei is voltak, András bácsi élet iránti szeretete és mesélőkedve még mindig töretlen.

 

Mozgalmas gyermekkor: az első Csehszlovák Köztársaság és a második világháború

Póda András családja viszonylag jómódú volt: mindkét szülője földbirtokos családból származott, és mivel apja a helyi állatorvosként dolgozott, jól keresett. András bácsinak szoros kapcsolata volt apjával; még a halála után évtizedekkel is élénken emlékezik művészi hajlamára és különböző képességeire, amelyeket a háztartásban tudott alkalmazni. A családnak újépítésű négyszobás háza volt, amelynek falait az apa festményei díszítették, fényűző berendezése és 16 hektár földje. Volt autójuk is és mezőgazdasági gépeik a föld megműveléséhez.

Az első Csehszlovák Köztársaság alatt Dunaszerdahely népessége tiszta magyar volt, így András bácsi magyar elemi iskolába járt. 1938-ban, amikor Csehszlovákia egyes részei visszakerültek Magyarországhoz, magyar gimnázium nyílt, ahová 1941-től járt. Mivel ekkor még nem volt tíz éves, ehhez külön miniszteri engedélyre volt szüksége, amelyet a szüleinek Budapesten kellett jóváhagyatniuk.

Magyarország a náci Németország oldalán lépett be a második világháborúba 1941 júniusában, Kassa bombázása után. Ekkor András bácsi apját behívták katonai szolgálatra. Tényleges szolgálat helyett a seregben Szolyván, egy kárpátaljai kisvárosban állomásozott, ahol a sereg állatorvosaként dolgozott. Ő felügyelte a kaszárnyában lakó katonák és az erdőgazdaság lovait, mint a vereckei járás egyetlen állatorvos. Négy évi szolgálata alatt András bácsi és édesanyja kétszer látogatták meg az apját, 1942-ben és 1943-ban.

Míg apja nem volt otthon, jelentős változások történtek a család életében és városban is. András bácsi tagja lett a cserkészetnek, és 1943 novemberében, amikor 12 éves lett, csatlakozott a levente mozgalomhoz, egy katonai jellegű szervezethez, amelynek célja volt a fiatalok felkészítése a katonaságra. A gyakorlatokra így emlékezett: „A kis zsidó templomnál volt egy árok hosszan, és a végén volt egy céltábla, és arra ki kellett lőni minden orosz géppisztolyból tíz lövedéket. Odamentünk, és nekünk a géppisztolyba betették a körtárba a tíz töltényt, hogy lőjük ki. Az olyan fülsiketítő volt, hogy jóformán megsüketültünk. Akkor lőttem először.”

Időközben, hogy megélhetésüket biztosítsa, az édesanya néhány szobájukat diákoknak adta ki. A háború végén azonban más célokra használták a házat: a Nyilaskeresztes Párt, az 1944 októberében hatalomra kerülő magyar szélsőjobboldali párt két tagja költözött be. András bácsi elmondása szerint Debrecen város vezetői voltak, akiknek azonban decemberben tovább kellett menekülniük. Ezután magyar katonák és egy fiatal magyar ezredes költözött be a házba.

 

Újrakezdés a háború után

Amikor közeledett a front, András bácsi és édesanyja vidékre költözött a nagybátyjához. Dunaszerdahelyen maradt üres házuk igen csábító lehetett, mert miután megérkezett a Vörös Hadsereg, „megtetszett az oroszoknak a ház és mindjárt orosz parancsnokságot csináltak ott, a házunkból.” A család csak néhány hónappal később költözhetett vissza; akkorra a ház ki lett fosztva, és be kellett fogadniuk egy szlovák családot, így saját otthonuknak csak néhány szobáját tudták használni.

Ugyanekkor András bácsi elvesztette édesapját is: bombázás közben egy borjú esett rá, így eltörtek a bordái és tüdőrepedést kapott. A Vörös Hadsereg érkezése után hazaküldték betegszabadságra Szolyváról. 1945 augusztusában érkezett meg Dunaszerdahelyre. A helyi orvos azt tanácsolta, hogy menjen a Tátrába – azonban mire onnan hazatért, már alig tudott beszélni. Végül 1946. január 4-én halt meg.

Így András bácsi és édesanyja családfő és pénz nélkül maradt. Az anya eladóként kezdett dolgozni, míg fia elvégezte a tanulmányait. 1948-ban az édesanyja reszlovakizált, különben őket is kitelepítették volna. Meggyűlt a bajuk a földjükkel is: bár kifizették az illetéket, miután a nagyapától megörökölték, a csekk eltűnt a telekkönyvből. „Hiába enyém az épület, ha a telek nem az enyém, tehát akkor az épület sem az enyém”, kommentálta András bácsi. Igyekezett hivatalos úton megoldást találni, de végül meglátogatott egy hivatalnokot a városházán: „adtam neki 200 koronát. Erre ő azt mondta, holnap reggel jöjjek, mert a döntés nála lesz, kiírja az én nevemre és az anyám nevére. Be is mentem másnap, és mondta, hogy rá van írva a mi nevünkre, de csak a ház, nem a talaj. A pontból vesszőt csinált, és hozzáírta, hogy nemcsak a ház, hanem a föld is.”

Miután befejezte tanulmányait, András bácsi el akart végezni egy tanfolyamot Pozsonyban, azonban „mivelhogy rossz káder voltam, nem vettek fel Pozsonyba.” Helyette azt javasolták, hogy menjen Kassára. Anyagi háttér nélkül ez nem volt lehetséges, ezért úgy döntött, hogy folytatja munkáját, amelyet 1948 áprilisában kezdett el: egy fogtechnikusnál segédkezett, amiért azonban nem kapott fizetést. Három évvel később befejezte az inaskodást, és megkapta a segédlevelét. Ekkor elszegődött egy morva fogtechnikushoz, akinek 1952-ig dolgozott.

 

A PTP-ben

1951-ben András bácsit besorozták egy műszaki segédzászlóaljba. Érdekes módon ebben nem volt szerepe annak, hogy nagy házuk volt, és a család egykor jómódú volt. András bácsi két ismerőse, akik a sorozást intézték alhadnagyok voltak. „Én meg láttam, hogy írja előttem kis asztalon, mondom, én egészségügyben dolgozok, szeretnék menni egészségügyhöz. Ő meg írja le első oldalt, hogy „állatorvos fia”. Azzal el voltam húzva, kész.”

András bácsi 1952-ben kezdte meg katonai szolgálatát, és a következő 27 hónapban 13 különböző helyen szolgált, különböző körülmények között. A század tagjai többnyire építkezési munkákat végeztek, és cseh területen állomásoztak: először Mostban, ahol a város új részének csatornáin dolgoztak, aztán Litoměřicében, ahol az utász főiskolát építették; Ostravában bányában dolgoztak, és így tovább. Munkájukért fizetést is kaptak: „Mi úgy kereshettünk, hogy 120%-ra dolgoztunk. Civilekkel együtt voltunk és [a fizetésünk egy részéből] lefoglalás volt ételre meg ruhára. Mi nem tehettük le a hűségesküt, csak három hónap múlva. És kettőnknek volt egy kimenőruhája.” András bácsi magyarázata szerint napi 90 koronát fogtak le a fizetésükből, a maradék felét egy bankban tartották, így valójában keresetüknek csak egy kis részét, 2-300 koronát kapták kézhez. A munka mellett lehetőségük volt sportolni és alkalomadtán szórakozni. Esténként „politikai beszámolókon”, vagyis ideológiai átképzésen kellett részt venniük. András bácsi szakasza, amelyben néhány dunaszerdahelyi és nyitrai magyar is volt, végig együtt maradt.

András bácsi kiemelt néhány emlékezetes epizódot abból az időszakból, amit a PTP-ben töltött: először is a munka nehézségét. „Engem kihelyeztek egy 400 méter magas dombra, ott meg a sziklákba kellett vájni betonba lyukakat, mert a fegyverkészleteket ott raktározták. A norma volt egy köb egy emberre, de még azt se tudtuk megcsinálni. Jöttek a minisztériumból meg oroszok is jöttek, és volt, hogy mi letettük a csákányt, odaadtuk nekik, csinálja, mutassa, mi az az egy köb. Mindjárt elmentek onnan.”

A munkásoknak korlátozottan ugyan, de megvolt a lehetőségük, hogy kimutassák ellenállásukat: „Amikor tudtuk, hogy jönnek az orosz tisztek, úgy hánytuk [a földet], hogy ne tudjon bejönni, mert különben át kellett volna ezen jönnie. És az mind nedves, sáros föld volt. Nem jöttek oda a lyukat [amit ástunk] nézni, nem jöttek oda. Fölmérgesedtek és mindjárt mentek vissza.”

Szolgálatuk két éve alatt a PTP század tagjai rövid időszakokra megtapasztalhatták a szabadságot, amikor kéthetente eljárhattak szórakozni. András bácsi ezekre az alkalmakra nosztalgiával emlékezett: „Szombat-vasárnap volt pénzünk, és mentünk táncolni meg vendéglőbe. Volt egy helyen egy öreg magyar pincér. Négy magyar gyerek volt, és mindjárt rendeltünk az asztalhoz két liter bort és megittuk. Egy színház alatt volt egy pincében ez a vendéglő. Bementünk a színházba, utána mentünk le.”

 

Ismét újrakezdés: a PTP után

András bácsi 1954. november 30-án tért haza. Ezt bejelentette az egészségügyi központban is, hogy munkát kapjon. Azonban a járási párthatározat szerint akik korábban PTP-sek voltak, többé nem tölthettek be funkciót. Így őt Nagymegyerre küldték, ahol az elkövetkező hat évben dolgozott. Ez idő alatt elvégzett egy fogtechnikusi képzést Pozsonyban 1956-ban, és letette a vizsgát. Ezután már önállóan dolgozhatott, előírt normára.

1960-ban, amikor a járásokat átszervezték, a nagymegyeri járás megszűnt és András bácsi visszatérhetett Dunaszerdahelyre. A helyi kórház fogászatán kapott munkát, ahol 1992-ig, nyugdíjazásáig dolgozott. Szülővárosában való letelepedése magánéletében is változásokat hozott: 1961-ben megházasodott, és három évvel később megszületett a lánya.

A szocializmus további évei viszonylag nyugodtan teltek, egyetlen esettől eltekintve. 1977-ben András bácsi autóbalesetet szenvedett. Ennek következtében koponyája, válla és karja is eltörött. Kilenc hónapot töltött a kórházban, és azután még pár hónapig nem dolgozhatott teljes munkaidőben. A baleset sebhelyeit még ma is viseli.

A bársonyos forradalom után gyökeresen megváltoztak a dolgok. Új törvények új körülményeket teremtettek: a múlttal való szembenézés egyik része az volt, hogy a szlovák kormány elfogadta a 726/2004-es törvényt a volt PTP-sek jóvátételéről. 2005-ben a kérvényeket a Hadügyminisztériumba lehetett benyújtani, és a szolgálat hosszától függően a volt PTP-sek egyösszegű jóvátételt kaptak.

Azonnal megkezdődött az önszerveződés, a volt PTP-sek csoportokat alakítottak és gyűléseket tartottak, hogy megbeszéljék, mik a jogaik, és hogyan kérvényezhetik jóvátételüket. A komáromi csoport létrehozása után Dunaszerdahelyen is alakítottak egy kört. Egy helyi újságírónő folyamatosan tájékoztatta őket a jóvátétel menetéről és szerinte a kérvényeket elbíráló háromfős bizottság egyik tagja volt kommunista volt. András bácsi állítása szerint a beadványa kapcsán összeakadt vele, amikor „mindig kért ilyet, hogy voltam-e csehszlovák állampolgár. Aztán visszaírtam, hogy akkor nem lehettem volna a PTP-nél. Akkor kéri a fényképes igazolványt. Akkor már hatszor ment oda-vissza a levelezés. És olyan aláírás volt, hogy nem lehetett elolvasni. Úgy tudtuk meg, hogy kommunista ez a nő.”

Amikor végre megkapta a jóvátételt, azzal is gondja akadt: „Tudtam, hogy jogom van 42.000 koronára, és csak 30.000 koronát küldtek. Aztán még küldtem, hogy ha nem küld nekem 12.000 koronát, följelentem magát. Mert tudom, hogy kicsoda maga. Egy héten belül postás hozta ki a pénzt, a 12.000 koronát.”

Visszatekintve hosszú életútjára, András bácsi egyszerű szavakkal értékeli azt: „én valamikor rossz gyerek voltam. Szerettem a nőket, jó voltam az állatokhoz és kíméltem a növényeket.” A kérdésre, hogy elégedett-e a múltjával ez a válasza: „Mit csináljak azzal, ha nem vagyok elégedett? Mehetek a falnak. Változtatni már nem tudok a dolgokon.”

 

 “He wrote: “the son of a veterinarian” and I was done with” – András Póda’s life before and after the PTP

 

András Póda was born to Hungarian parents in Dunajská Streda (Dunaszerdahely) in November 1931. He lived a long life, during which he experienced twice the changing of borders between Hungary and Czechoslovakia, the Second World War, the coming to power of the communist regime and the Velvet Revolution. From 1952, for more than two years he served in a technical auxiliary battalion (Pomocné technické prápory, PTP). Even though instead of a regular military service he was compelled to do forced labor merely for being a veterinarian’s son, which came with long-term consequences, Uncle András’s enthusiasm for life and storytelling spirit are unbroken.

 

Turbulent childhood: the first Czechoslovak Republic and the Second World War

András Póda’s family was relatively rich: both of his parents came from landowning families and since his father worked as the local veterinarian, he earned a decent amount of money. Uncle András had a strong connection to his father; even decades after his death, he vividly remembers his artistic abilities, his various skills, which he could utilize in the household. The family had a newly-built house with four rooms, whose walls were decorated with the father’s paintings, luxurious furnishing and 16 acres of land. They also owned a car and agricultural machines to work the land.

During the first Czechoslovak Republic, the population of Dunajská Streda was entirely Hungarian; therefore Uncle András went to Hungarian elementary school in his hometown. In 1938, when parts of Czechoslovakia were re-annexed to Hungary, a Hungarian gymnasium also opened, which he attended from 1941. Since he was not even ten at that time, he needed special ministerial permission for this, which his parents had to get approved in Budapest.

Hungary entered the Second World War on the side of Nazi Germany in June 1941, after the bombing of Košice. At the same time, Uncle András’s father was called up for military service. Instead of regular service in the army, he was stationed in Svalová (Szolyva), a small town in Carpatho-Ruthenia, where he worked as the veterinarian of the army. He oversaw the horses of the soldiers who lived in the army barracks and those of the local forestry, as the only vet in the Verecke district. Uncle András and his mother visited his father twice during his four years of service, in 1942 and 1943.

While his father was away, significant changes took place in the family’s life and their hometown. Uncle András became a member of the boy scouts, and from November 1943, when he turned 12, he had to join the levente organization, a paramilitary youth organization, whose purpose was the military training of youngsters. He remembered the trainings like this: “At the small Jewish temple there was a long ditch, and at the end a target, and from every Russian rifle ten bullets had to be shot at that. We went there, and they put the ten bullets into the drum magazine for us in order to shoot. It was so ear splitting that we almost went deaf. That was the first time I shot.”

In the meanwhile, in order to earn a living, the mother rented out some of their rooms to students. At the end of the war, however, their house was used for other purposes: two members of the Arrow Cross Party, the extreme rightist Hungarian party, which seized power in October 1944, moved in. According to Uncle András, they were the city leaders of Debrecen, who, however, had to escape in December. Afterwards, Hungarian soldiers, then a young Hungarian colonel moved in.

 

Rearrangement and restart after the war

When the front approached, Uncle András and his mother moved to the countryside, to his uncle. Their empty house in Dunajská Streda must have been attractive because after the Red Army had arrived, “the Russians liked the house and soon they made Russian headquarters out of it, of our house.” The family could move back only a couple of months later; by that time the house had been looted and they also had to take in a Slovak family, so they could use only certain rooms of their own home.

At the same time, Uncle András lost his father: during a bombing a calf fell on him, thus his ribs got broken and he got pneumothorax. After the arrival of the Red Army, he was sent home from Svalová for sick leave. He arrived to Dunajská Streda in August 1945. The local doctor advised him to go to the Tatra – but by the time he returned again, he could barely speak. He died on 4 January 1946.

Thus, Uncle András and his mother were left without the head of the family and any money. His mother started to work as a shop assistant, while he finished his studies. In 1948, his mother re-Slovakized, otherwise they would have been resettled. They also had troubles with their land property: they had paid the tax for inheriting the land from the grandfather, however, the cheque disappeared from the land registry. “Even though the building is mine, the land is not mine, so then the building is not mine either,” commented Uncle András. He tried to find a solution through administration, but finally he visited a civil servant at the municipality, “I gave him 200 Crowns. To which he said that I should come the next morning, because he will make decisions then, and he will write the land on my and my mother’s name. So I went there the next day and he said that it is written on our names, but only the house, not the land. He made a comma of the full stop, and added: not only the house, but the land too.”

After finishing his studies, Uncle András wanted to attend a course in Bratislava, but “I was a bad cadre so they didn’t accept me in Bratislava.” Instead, he was advised to go to Košice. However, with no financial means whatsoever, this was not an option, so he decided to continue his work, which he had started in April 1948: he assisted a dental technician, without receiving any salary. Three years later, he finished his apprenticeship and got his certificate. He then hired himself to a Moravian dentist, for whom he worked until 1952.

 

In the PTP

In 1951, Uncle András was conscripted in a technical auxiliary battalion. Interestingly, the fact that they had a big house and that the family used to be wealthy, did not play a role in this. The two acquaintances of Uncle András, who dealt with recruiting, were sub-lieutenants. “And I saw that he was writing in front of me on the little table; I said that I was working in health care and I would like to go to health care. And he wrote on the first page, “the son of a veterinarian”. And with that, I was done with.”

Uncle András started his military service in 1952 and in the next 27 months he served in 13 different locations, under various circumstances. The members of the battalion mostly did construction works, and they were stationed in Czech territory: first, in Most, where they were working on the canals of the new part of the city, then in Litoměřice, where they were building the pioneer academy, in Ostrava they worked in a mine, and so on. For their work, they received salary: “We could earn by working 120%. We were together with civilians and [part of our salary] was reserved for food and clothing. We couldn’t take the oath of allegiance, only three months later. And two of us had one outfit for going out.” As Uncle András explained, 90 Crowns/day was taken away from their salary and half of what was left, was kept in a bank, so technically they received only a small portion of what they earned, approximately 2-300 Crowns. Besides working, they also had the possibility to play sports, occasionally to go out. Every evening they had to participate at “political reports”, i.e. ideological re-education. Uncle András’s division, which contained a couple of Hungarians from Dunajská Streda and Nitra, stayed together for the whole time.

Uncle András highlighted some memorable episodes from his time in the PTP battalion: first and foremost the hardships of the work. “I was sent to a 400 m high hill; there, holes had to be cut into the rocks, into concrete because the armament supplies were stored there. The norm was one cubic meter per person, but we couldn’t even do that. They came from the ministry and Russians came too and sometimes we put down the pickaxe, we gave it to them, let them do it, let them show us how to do one cubic meter. They went away immediately.”

The laborers also had their limited possibility to express their resistance: “When we knew that the Russian officers were coming, we tossed [the soil] in a way that they couldn’t enter, otherwise they would have had to come through it. And it was all wet, muddy soil. They didn’t come there to see the hole [we were digging], they didn’t come. They got angry and turned back immediately.”

During the two years of service, PTP battalion members also experienced short periods of freedom, when they could go out together every two weeks. Uncle András remembered these occasions with nostalgia: “On Saturday-Sunday we had money and we went to dance and to a restaurant. At one place there was an old Hungarian waiter. There were four of us Hungarians, we immediately ordered two liters of wine and drank it up. This restaurant was under a theater. We went to the theater, then we went down.”

 

Restarting again: after the PTP

Uncle András returned home on 30 November 1954. He announced this at the health center in order to get a job. However, according to a decree of the district party representatives, those who had served in the PTP could not become a functionary anymore. Thus, he was sent to Veľký Meder (Nagymegyer), where he was working in the next six years. During this time, he completed a dental technician course in Bratislava in 1956, and did the exam. Afterwards he could work independently and towards a prescribed norm.

In 1960, when the districts were rearranged, the district of Veľký Meder ceased and Uncle András could go back to Dunajská Streda. He was then employed in the local hospital’s dentistry and he stayed there until he retired in 1992. Settling in his hometown also brought changes in his personal life: he got married in 1961 and his daughter was born three years later.

The later years of the socialist period passed relatively peacefully, apart from one incident. In 1977, Uncle András suffered a car accident. As a result, his skull, shoulder and elbow got broken. He spent nine months in hospital and after that, for some months he could not work fulltime. Even today he wears the scars of the accident.

After the Velvet Revolution, things changed fundamentally. New laws resulted in new circumstances: a part of coming to terms with the past was that the Slovak government passed the 726/2004 law about the compensation of people who had served in the PTP. In 2005, the applications could be handed in to the Ministry of Defense and based on the length of service, former PTP members received a one-time compensation.

Self-organization started immediately; former PTP members formed circles and organized gatherings in order to discuss their rights and how they could apply for compensation. After the group of Komárno, another chapter was organized in Dunajská Streda. A local journalist constantly informed them about the process of the compensation, and according to her, a former communist was in the three-member committee that decided on the applications. Uncle András claims to have encountered her during his application process, when “she always asked me things such as whether I had been a Czechoslovak citizen. I wrote her back that otherwise I couldn’t have been in the PTP. Then she asked for a photo ID. By then we exchanged six letters. And there was a signature that couldn’t be read. That’s how we knew that this woman was a communist.”

When finally he received his compensation, he had troubles with it again: “I knew that I was entitled to get 42.000 Crowns and they sent me only 30.000 Crowns. Then I sent her that if you don’t send me 12.000 Crowns, I will denounce you. Because I know who you are. Within a week the postman brought the money, the 12.000 Crowns.”

Looking back at his long life, Uncle András assesses it with simple words: “I used to be a bad fellow. I loved women, I was good to animals and I was gentle to plants.” To the question, whether he is satisfied with his past, he answers, “What could I do if I wasn’t satisfied? I could run into a wall. I cannot change things anymore.”