Tibor Pákh

"1966 júniusában értesültem arról, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Na, hát én erre az alkalomra megírtam a panaszomat újra a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem, hogy Kádár letagadott bennünket, azt állítva, hogy nincsenek már politikai foglyok a börtönben. Követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános, rendes bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. És bejelentettem, hogy éhségsztrájkba kezdek. Ilyenkor mindjárt elkülönítik az embert, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. 48 óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, tiltakozom változatlanul. Nem is ittam. És 48 óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja, és mondja, hogy „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Először megpróbálja lebeszélni. Akkor azt mondja, hogy igya meg legalább. Én mondtam, hogy nem iszom, mert az is tiltakozás. És akkor az emberen lenyomnak egy tölcsérben végződő gumicsövet, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam 1964-ben az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás... Na, hát szóval nekem elég volt. 1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam így. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták, akit áthoztak. És mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Átvisszük magát a megfigyelőbe. Én nem is tudtam még addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy az pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. […] Bevittek ott a főorvosnak a szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és hát két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Hát ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, és később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért."

"1971 áprilisában nemzetközi megmozdulások hatására, amiről persze én nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak. De itt is halmozódnak tovább a törvénytelenségek – egyrészt ugye azzal, hogy feltételesen szabadlábra helyeztek, másrészt pedig, hogy megfigyelés alá helyeztek. Tehát két egymást kizáró megfigyelés alatt tartottak. Egyrészt a rendőrségi megfigyelést hivatalosan elrendelték azzal, hogy nem hagyhatom el Budapest területét, havonta kétszer jelentkeznem kell a kerületi rendőrkapitányságon. Másrészt pedig az elmemegfigyelő is megfigyelés alatt tartott. Ez a kettő egymást kizárja, mert vagy-vagy, a kettő együtt nem megy. De ez a kettő folytatódott. 1976-ban szűnt meg a jelentkezési kötelezettségem, ami persze nem jelenti azt, hogy megszűnt a szaglászás meg az utánam való leskelődés. Előfordult valamikor 1977–1978-ban, hogy egy vasárnap megjelent egy rendőr, és ellenőrizni akart engem. Ami ellen a legfőbb ügyésznek írtam egy panaszt, hogy milyen alapon zaklatnak. Mindezek könnyen a személyiségem torzulásához vezethettek volna. – És hogy tudta kiiktatni? – Hát úgy iktattam ki, hogy nem vettem tudomást róluk egyszerűen, mert végül is az igazság legyőzhetetlen. És hogyha valaki az igazságért harcol, vagy az igazság szellemében nőtt föl, és az igazság szellemében akar élni, akkor tulajdonképpen bosszantja őt az, hogyha az igazságtalanságot alkalmazó hatóságok, az igazságtalanságot alkalmazó közegek kellemetlenkednek. De ha valóban jól értékelem az Úristen kegyelmét, és azt, hogy ő az abszolút igazság védelmezője, akkor ezek a kellemetlenségek tulajdonképpen olyanok, mintha egy kutyát a bolhák csipkednek. És a kutya lerázza magáról a bolhákat."