Dénes Máthé (* 1946)

Máthé Dénes, 1946

Budapesten, Kelenföldön nőtt fel, amit akkor jellegzetesen keresztény-középosztálybeli szellemiség jellemezte, főleg értelmiségi és tisztviselői réteg lakta. Az egyik legfejlettebb iparrész települt ide, és még a műhelyek falára is ki volt téve a kereszt. Nagyon kevés volt a lumpenproletár, de 1-2 család mindenhol volt. Grundok voltak, semmiről nem beszéltek, de mindenről tudtak. ÁVO-s nem sok volt arra, akik voltak, azokat betelepítették oda, de ismert pl. egyet, akinek a fia később a Szabad Európánál kötött ki.

Az ő nagymamáját kuláknak minősítették, de ő ezt gyerekként nem érzékelte, pedig mindig ott nyaraltak – csak annyi volt érezhető, hogy valami volt a levegőben. Hittanra nem nagyon jártak, de a gyülekezet megvolt. A kelenföldi református gyülekezet, a református családok között nagyon megbízható kapcsolat alakult ki – a bérházak együtt jártak kirándulni, stb.

A Rákosi-terror közvetlen nyomását ugyan nem érezték, de mindenki családjában volt némi atrocitás, valami mindig ott volt a levegőben.

Az ötvenes évek általános szegénységét, a jegyrendszert nem igazán érezték, bár anyagilag nehezen éltek, de a takarékosság és a leleményesség segített ezen. Pl. élesztőpástétom – nagy fehérjetartalmú, de büdös étel, ami olcsón meg volt oldható. A szülei mindent megtettek, hogy ők ne érezzék, hogy szegénység van – a ruháikból 2 volt, egy játszó és egy ünnepi.

Édesapjának volt korábban egy balatoni nyaralója, de ezt a rendszer elvette, ezért mentek mindig Soltra a nagymamájához, akit „kiszekáltak” onnan – éjjel felkeltették és bevitték a tanácsházára, ott órákig várakoztatták, majd hajnalban hazaengedték. A nagymamája végül feladta minden vidéki birtokát és felajánlotta azt az államnak, amire az állam azt mondta neki, hogy rendben, neki adhatja, de továbbra is neki kell megművelnie. (Neki egyébként kendert kellett termesztenie.) Ő viszont felszámolt mindent és elment Dunapatajra (az öccse régen itt volt jegyző) albérletbe egy rokonhoz. A gazdákon egyébként nagy nyomás volt, szegénység volt, de volt fekete vágás, stb. Ha már nem volt jegy, akkor vitaminkenyeret lehetett kapni, ami fekete volt.  

’56 jó emlékként maradt meg a számára – gyönyörű őszi idő volt és könnyű köd. 1956. október 23. különösen szép este volt szerinte és érezhető volt, hogy van valami különös. Aztán mondogatták, hogy kitört a forradalom, de ők nem értették, hogy ez mit jelentett. Másnap-harmadnap már hallatszott a fegyverdörgés, de őt nem engedték el sehová, mert ő volt az egyetlen fiúgyermek a családban (egyébként 2 nővére volt). Lakóhelyük közelében, a Móricz Zsigmond körtérnél komoly harcok folytak, rövid idő alatt mindenhol barikádokat emeltek a macskakövekből – a fiatalok, köztük az unokatestvére is napközben lejártak a barikádokhoz, de ő otthon volt mindig.

Egyik nap épp a kenyérért álltak sorba, amikor jött egy orosz tank, amitől nagyon féltek, de nem történt semmilyen atrocitás. Amikor mentek haza a kenyérrel, akkor egy férfi azt mondta nekik, hogy menjenek a Kossuth-szoborhoz, mert ott nagy tüntetés lesz, de az édesanyja nem ment oda, hanem hazavitte a fiát is. Aznap este volt a Kossuth-téri vérengzés – úgy gondolja, hogy lehet, hogy ez egy agitátor volt, aki azt akarta, hogy minél többen legyenek majd a halottak között. Többször is hallott provokációkat egyébként, nem csak ezt az egyet.

Édesapja eljárt rendesen dolgozni (fogtechnikus volt), nappal egyébként otthon voltak, éjjel a pincében. Emlékszik a vidéki magyarok önzetlen felajánlásaira: kenyeret és húst hoztak fel a fővárosiaknak, amit teljesen ingyen osztottak. A téren egy ládában gyűjtöttek pénzt az emberek az elesett szabadságharcosok családjának, özvegyeinek. A közhangulat csodálatos volt. Becsületesek voltak az emberek, és a környéken lakó ávósokat sem lincselték meg az.

A felkelők úgy védekeztek, hogy a körtéri macskaköveket szappannal kenték be, amiken – csúszósságuk miatt - a tankok nem tudtak tovább hajtani. Egyébként gépágyújúk is volt, ami átütötte volna a T-34-eseket, de sajnos már az elején kilőtte egy tank. Remegett az egész ház, amikor a harcok folytak, de ők azokat nem látták, mert a picében voltak. Csak azt látták a pincéből feljőve, hogy 2 kiégett teherautó volt ott és 2 mésszel leöntött holttest. A szájhagyomány szerint ezeket a felkelők molotov-koktélokkal semmisítették meg heves harcok során. Olyan hírek is voltak, hogy az oroszok bementek egy lakóházba felkelőket keresve és megtizedelték az oda elbújt férfi lakosságot.

A közhangulat egyébként csodálatos volt. Az utcájukban lakó 2 ÁVO-s nem mutatkozott, de nem is esett semmi bajuk, senki nem kért számon a másikon semmit. Szerinte ez is a környék homogén összetételének volt köszönhető. Ezekben a napokban az ember úgy érezte, hogy most vége mindennek, ami rossz (korábban ezt a rosszat úgy élték meg, hogy megvolt a félelem, de nem voltak annak rabjai).

Ő ’56-ban 8. osztályos általános iskolás volt. A forradalom leverését egy ideig még követte az erős politikai nyomás: nem tették egyből újra kötelezővé, egy ideig lehetett járni hittanra is, stb. A gyerekek igyekeztek begyűjteni az összes lőszert, amit találtak a körtér környékén, stb. Volt egy tanáruk, aki mindig elvette tőlük ezeket a lőszereket.

’56 után érezni lehetett, hogy mindenki nagyon félt – jobban, mint Rákosi alatt, és nem volt meg az az összetartás sem. Volt egy férfi, akinek orosz felesége volt, és ő mindenhonnan ki volt közösítve. Emlékszik, hogy a rendőrök sokat járőröztek csak úgy, hogy megmutassák magukat. Az unokabátyái a felkelők között voltak, majd disszidálni akartak, de elkapták őket a határon és internálták őket, de kiszabadultak. A korábban homogén környékre, ahol laktak, ’56 után új embereket telepítettek be politikai céllal.

1960-ban jelentkezett gimnáziumba, a KISZ-be nem lépett be, bár nem is nagyon erőltették. Az osztályból csak ketten voltak olyanok, akik nem voltak KISZ-tagok. Építőtáborokba viszont ő is eljárt, hogy ne maradjon ki minden közösségi programból, és ennek kapcsán tudott egy kicsit utazgatni. Nyaranta dolgozott, mert a családnak szüksége volt a pénzre, habár a nagyanyja visszakapta a földjei egy részét, de beléptették a TSZ-be. A gyülekezettel is gyakran járt kirándulni, stb., de az ezt vezető lelkipásztor közismert békepap volt. Az osztályban egyébként sok olyan is volt, aki tényleg komolyan vette a Kiszt.

’56 után eltörölték az egyetem alatti katonaságot (’56-ban is problémát okozott ez nekik, hogy a diákok értettek legalább a puskához). ’64 januárjában viszont újra visszahozták ezt az egyetemi elő-felvételiseknek – őt pedig így vették fel az egyetemre, ezért meg is kapta a behívóját. Végül a légelhárításhoz került, érezte, hogy mindig figyelik, de erről lehetett is tudni.

A gyalogsági kiképzés Hódmezővásárhelyen volt, onnan Börgöndre került légelhárító rakétásnak – mikor odakerültek alá kellett írniuk egy titoktartói nyilatkozatot 17 év börtön terhe mellett. Az egyik társa bajba is került amiatt, hogy levélben megírta, hogy hová fogják helyezni. A kiképzők egyébként nem számoltak azzal, hogy ők az építőtáboroknak köszönhetően már egy egész belső jelrendszerrel rendelkeztek. A tisztikar egyébként egymástól is félt, volt sok volt ÁVO-s, részeges, stb.

1964. az ELTE vegyészmérnöki szakára jelentkezett, itt sem lett a KISZ tagja. 

Egyik utazása során a magyar-jugoszláv határon találtak nála egy Bibliát és egy műszaki rajzot. Ez utóbbi miatt behívatták a Külföldieket Ellenőrző Országos Központba, és kihallgatták. A rajz mellett a nagybátyjáról is kérdezték (ő egyébként egy angolul jól tudó jogász volt, de ’56-os sírokat is gondozott), de ő nem mondott semmi érdembeli dolgot. Bár a rajz teljesen ártalmatlan volt, emiatt nem kapott évekig útlevelet, sőt még a KGST országokba sem engedték ki.  

Építőtáborokkal viszont mehetett külföldre, ezért meg is pályázott egy lengyelországi építőtábort. Ezt azonban nem kapta meg, ehelyett a SZU-ba küldték ki (Biszku Béla lánya közölte ezt vele). Ekkor Biszku Béla lánya, a Nők Lapja főszerkesztőjének a lánya, Moldova György húga, stb. voltak még vele. Silány minőségű kőházakat építettek, az ellátás és a higiéniai körülmények szánalmasak voltak 8 hét alatt kb. 9 kilót fogyott. A tej viszont nagyon finom és zsíros volt. Pihenőnapok nem hetente voltak, hanem 10 naponta.

Az oroszok munkamorálja megítélése szerint nem belülről fakadt, hanem kényszerből; a kézügyességük is elég rossz volt és nem tudták, hogyan kell célszerűen dolgozni. Lassúak voltak, nem tudták a munka technikáját és ezt próbálták a „forradalmi hevülettel” pótolni. A munka nem volt célszerű és kényszerűségből csinálta mindenki, szerinte ezért volt olyan a munkamorál, amilyen. Úgy gondolja, hogy ez a lágerekben is így működött. Az oroszokon látszódott, hogy egymástól is féltek, a magyarokat nem tartották se jónak, se rossznak. Egyébként mint később kiderült Szmolenszk környékén voltak, a katyni erdőtől nem messze.

Elmentek megnézni Lenint is, ahol épp sorban álltak, amikor egy vicc is elhangzott Leninnel kapcsolatban. A bemenetelkor a szemüvegét is elvették, szerinte azért, mert attól féltek, hogy kém és le akarja fotózni.

1968-ban a Vörös Csepel Vas-, és Fémmunkás Művekben dolgozott egy nyáron az egyetemi szünetben, ahol 1800 Ft-ot keresett, míg a diploma után, 1970-ben kutatóként a Kőbányai Gyógyszergyárban mindössze 1350 Ft volt a kezdő fizetése.

A brigádmozgalom ekkor csúcsát élte és a vietnámi háború már közeledett a végéhez. A jó munkavégzése miatt kiengedték egy konferenciára Münchenbe. Amikor kifelé menet ellenőrizték az útlevelét, akkor a tiszt megjegyezte, hogy „Áhá…Máthé elvtárs is megjött” - figyelték tehát továbbra is. Úgy gondolja, hogy lehet, hogy azért engedték ki, mert tudták, hogy a feleségével akkor várták az első gyermeküket, ezért nem disszidált volna. A felesége az esküvőn egyébként kalotaszegi népviseletben volt, amit később úgy hallotta vissza, hogy valamilyen román ruhában volt.

Fidel Castro is járt náluk a gyárban, vietnámiak is (az amerikai-vietnámi béketárgyalás vezetője volt náluk, akivel kezet is fogott). A pártba is megpróbálták beszervezni, de nem sikerült – a ’80-as évek elejére azonban még így is lehetett osztályvezető. A nov. 7-ei és máj. 1-ei ünnepségeken sosem vett részt (utóbbin azért nem, mert arra hivatkozott, hogy a szőlőjében kell dolgoznia).

A rendszerváltásra nagyon készültek, az újratemetésre még szabadságot is vett ki. Akkor épp növényvédő-szerekkel foglalkoztak, ezért rengeteget jártak vidékre – már akkor nagy pazarlások voltak a mezőgazdaságban, az állatgyógyászatban, a növényvédő-szereket szakszerűtlenül és pazarlóan használták fel, stb. Akkor már mindenki a saját zsebére dolgozott: a munkás a takarmányt lopta, a vezető meg a külföldieknek kedvezett, akik ezért cserébe kivitték őket tanulmányutakra (Békés megyéből mentek ki pl. Izraelbe), stb.

Amikor a rendszerváltásnál üzemi tanácsokat hoztak létre, hogy a dolgozók is legyenek képviselve, akkor tényleg meghívták őket is, mint nem párttagokat.

Részt vett a Duna-tüntetéseken, és az erdélyi tüntetéseken, ott volt a határon is, „az az ’56-os lendület megint ott volt”. A tüntetések hangulata csodálatos volt, reményt keltő, visszatért az az erő, ami ’56-ban is megvolt. 2006-ban is ott volt, de amikor az Astoriánál látta a nagy tömeget, akkor hazament.

A rendszerváltást lezáró tüntetést nagy traumaként élték meg. Volt egy nap, amikor nem tudtak bejutni a munkahelyükre sem, aznap egy rendőrrel is beszélt, aki azt mondta neki, hogy nincs joguk szétverni a tömeget, de a parancsra várnak. Az SZDSZ emberei tüzelték a népet. A taxis blokádot is „szomorúan élte meg az ember”, benne az volt, hogy a „csőcselék uralkodik”. Később azt hallotta, hogy a taxis blokád előtt az ÁVH-soknak osztogatták a taxis engedélyeket.. A sógora vidékre ment éppen akkor és baltát és gázsprayt is vitt magával, ha valami problémája lenne. A város megbénításán nyilvánvalóan látszott, hogy ezt olyanok szervezték meg, akik értenek a tömegmozgatáshoz és a hadi cselekményekhez. Ott volt, amikor a belügyminiszter kiállt, nem igaz, hogy ki akart esni, és az ellentüntetők békések voltak.