Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Jenő Ivánfi (* 1929)

Én nem akartam elszakadni a családtól, eszem ágában se volt.

  • 1929-ben született

  • 1947-től a Szegedi Tudományegyetemen tanult

  • 1949-ben világnézete miatt eltávolították az egyetemről

  • 1949 őszétől a Budapesti Tudományegyetemen folytathatta tanulmányait

  • 1952-ben vegyészdiplomát szerzett

  • 1952-1954 Borsodi Vegyipari Trösztnél üzemmérnök

  • 1954-1956 kutatómérnök a NEVIKI-nél Veszprémben

  • 1956 november 29. átszökött a magyar-osztrák határon

  • 1956-1961 az alsdorfi EBV-nél analitikus

  • 1961 hazatért Magyarországra a családjához

  • 1961 segédmunkákból élt

  • 1962-1972 a TVK Lakkfestékgyárában kutatómérnök, majd osztályvezető

  • 1972-1989 a kazincbarcikai Borsodi Vegyi Kombinátban tanácsadó, majd termékmenedzser

  • 1989 nyugdíjba vonult

  • 1990-1994 Kazincbarcika alpolgármestere kereszténydemokrata színekben

  • 1994 Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki

  • 2001-ben könyvet jelentett meg a magyarországi zsákfalvakról

Interjúadó: Ivánfi Jenő

Születési éve: 1929

Az interjúkészítés helye és ideje: Sajógalgóc, 2013. június 5.

Interjúkészítő: Somlai Katalin

Terjedelem: 2:40:41

 

K.: Ott tartottunk, hogy október 23. És akkor feljött Budapestre.

V.: Igen. És a Nyugati pályaudvaron kimegyek – óriási tömeg. Magyar zászlók, piros-fehér-zöld zászlók mindenütt, és kérem szépen, különböző jelszavakat kiabálnak: „Hol a magyar urán? Ruszkik haza! Vesszenek az ÁVÓ-sok!” Hát minden, nem tudom elsorolni. Ejnye – mondom –, hát itt a helyem! Itt mi történik?

K.: Igen. Gondolom, a kulturális program ugrott aznap estére.

V.: Abban a pillanatban! Ellenben egy másik program ennek helyére beugrott, hogy a feleségem nagybátyjáékhoz felmentem, ahol megismertem a feleségem.

K.: Ők voltak a ….

V.: A Járai, igen.

V.: Ahol megismertem a feleségemet, és ott volt ugye három fiú, és szóltam nekik, hogy „Jenő! Hát – Járai Jenőnek hívták – gyertek le! Hát odalenn, Budapesten forradalom van! Hát itt, Budán mit csináltok? Semmit nem láttok az egészből, nem tudjátok átélni!” Vették a kabátot, és akkor már négyen mentünk le vissza, Budapestre, onnan kerültünk aztán a szobordöntéshez, Sztálin-szobordöntéshez, tovább a Rádióhoz, ugye. És akkor a Járaiéknál laktam én egy darabig, amíg Budapesten voltam. Azzal foglalkoztam a Rádió ostroma után, hogy mentem a Hírlapkiadókhoz, és a röplapokat adtam, szórtam, mentem. Hát ha közénk lőttek az ÁVÓ-sok a tetőről, akkor lefeküdtem a földre, aztán mentem tovább. Az Új Szabad Népet, amit kiadtak, azt…

K.: Osztogatta.

V.: …osztogattam az utcán. És aztán mentem haza megbeszélni a dolgokat, mert a város másik részén csinálták az én unokatestvéreim…

K.: Igen, kérdezni akartam, a másik három fiú ugyanezt csinálta?

V.: Hát persze! Akkor a nagybátyám, az Egey Zoltán, az amikor a sebesülteket kellett műteni, ő a Klinikára járt be állandóan ugye, hogyha voltak, és azok mindig akadtak, sajnos.

K.: És nyilván ő is mesélte, hogy mi mindent látott.

V.: Hát hogyne! És az Egey Eta, az szintén ugyanezt csinálta, az unokanővérem. Tehát az én rokonságom tulajdonképpen, akik Budapesten voltak, azok különböző módon, de a hazafias oldalra álltak.

K.: Involválódtak a dolgok.

V.: Hát persze!

K.: És a feleségével nem tudott beszélni? Vagy nem mesélt a felesége, hogy Debrecenben mi történt?

V.: Telefonon. Hogyne, hogyne! És a feleségem tudta, hogy a Járaiéknál lakom, hát nyugodt volt, hát semmi probléma, az ő nagybátyja. De mindaddig nem volt probléma, amíg én nem disszidáltam. Mert attól a pillanattól kezdve nem tudtam kontaktust tartani vele, de nem is akartam! Hát most telefonkontaktust ’56-ban, képzelje el, a feleségemet fölhívni!

K.: Azt nem lehetett.

V.: Vagy mondani azt, hogy „megyek nyugatra!”, hát ilyet nem lehetett elképzelni! Semmit! És október 30-án már úgy tűnt a dolog, 31-én, hogy győztünk szinte. Kezdtek kivonulni a szovjet páncélosok, a Nagy Imre, az miniszterelnök lett, nyitottak ki a boltok. Hát az üzleteket, ahol betört a kirakat, azt hozták rendbe – konszolidálódott az élet.

K.: Az fel se merült, hogy Dorogra visszamenjen?

V.: Nem! Nem, nem.

K.: És nem is tudta, gondolom, hogy mi van Dorogon.

V.: Kihirdették az általános sztrájkot.

K.: Igen.

V.: Tehát abban biztos voltam, hogy Magyarországon minden gyár leállt. Ugye? A közlekedés is, kezit csókolom, szóval énnekem nem volt közlekedési eszközöm más, hogy a családomhoz lemenjek, mert az első az volt, hogy Budapestről Debrecenbe lekerüljek, hogy a falu emberei, a gazdák gondoskodtak élelmiszerről a városnak, a fővárosnak.

K.: Élelemről a  főváros számára. Igen.

V.: És a Nyugati pályaudvarnak a parkolóját rendezték be úgy, hihetetlen szervezettel, és…

K.: Tehát az gyakorlatilag egy árulerakó hellyé vált?

V.: Pontosan, és átvevő hellyé. Hogy oda jöhettek a budapesti lakosok libasorba állva, és mindenki kapott egy egységcsomagot. Az egyik teherautóról lisztet vagy cukrot, a másikról füstölt húst, a harmadikról nem tudom én, kapott baromfit. Tehát nem úgy volt, hogy egy teherautóra mindent raktak, hanem mindig alkalmanként, aki amit tudott, az hozta fel. És ezek a teherautók üresen indultak vissza a faluba, ahonnan ők jöttek, és akkor ők megkérdezték, hogy „ki akar vidékre jönni?”

K.: Tehát gyakorlatilag a vonatok helyett, vagy a repülők helyett…

V.: Hát nem! Hát vonat semmi! Az ott állt minden a Nyugati pályaudvaron, és…

K.: Az nem működött. Tehát iránytaxikként működtek a teherautók.

V.: Pontosan! Csak! Ezek a teherautók… nyitott teherautók voltak, és akkor én október utolsó napján kimentem ide, a Nyugati pályaudvar átrakodójához. Ott volt egy megürült kocsi, és mindegyik sofőrt végigkérdeztem, hogy milyen irányba megy. Nekem az irány volt fontos, hogy Debrecen irányába.

K.: Valameddig eljusson. Igen.

V.: És akkor „Debrecen irányába – azt mondja – én megyek, de csak Szolnokig!”

K.: Hát az már majdnem félút.

V.: Már jelentkeztem, úgy ahogy voltam, fölálltam a teherautóra, aktatáska volt nálam, és mentünk. Késő éjszaka érkeztünk meg Szolnokra. Az is meg volt szervezve, hogy ő rögtön az iskolához ment. És ott alhattak azok…

K.: Akik átutazóban voltak.

V.: …akik átutazóban voltak. És akkor ehhez az iskolához jött olyan teherautó, amelyik azt mondta, hogy „ő Hajdúszoboszlóra megy”. Akkor azok, akik abba az irányba akartunk továbbmenni, fölszállhattunk, és mentünk megint tovább. Na most hajnalban érkeztünk Debrecen közelébe, és akkor ott közölte a sofőr velünk, hogy „én itt a városba nem megyek be, mert azt szovjet gyűrű veszi körül, és azonnal átkutatnak mindent, meg probléma van. El kell, hogy köszönjünk. Maguk próbáljanak bejutni gyalog. Hogyha beengedik magukat, vagy elkerülik a járőröket, akkor be tudnak menni. Hogyha nem, akkor probléma van, előre mondjuk, mi megyünk tovább!”

Hát leszálltam a teherautóról, és azt mondtam, hogy „Uramisten! Segíts! Hogyha idáig eljöttem, akkor most már a város közepébe valahogy bemenjek!” Bejutottam a város közepébe gyalog. Begyalogoltam. Mikor megjelentem a feleségeméknél, mindenki csak széttárta a karját! Nem tudták elképzelni, hogy én hogy kerültem… honnan jöttem, ugye. De hát akkor rögtön középre kellett ülni, az összes rokonság, ismerősök, mindenki odajött, …. Hogy „Budapesten mi van? Mi a helyzet? Hol tartanak?” satöbbi. Hát a kislányomat megnéztem persze, elsőnek a feleségemet. „Hát – mondom – gyerekek! Itt maradok egy darabig nálatok! Most hát Pestre nem megyek vissza addig, míg nem beszéljük ki magunkat, és egy kicsit pihenek, meg veletek együtt vagyok.”

K.: Nyilván tortúra lett volna visszajutni Pestre is.

V.: Hát persze! Az ugyanígy ment volna, ha… De az történt, hogy november 3-án elterjedt a hír… Ja! Debrecenben még, mondanom kell, hogy hát apósomék mondták, hogy „amíg akarsz Jenő, addig maradsz itt! Hogyha úgy véled, hogy föl akarsz menni Pestre, mert haVeszprémbe kell menni, ugye, ha dolgod van, akkor fölmégy.” És egyszerre csak kezdett elterjedni a hír, hogy egymást váltják a páncélosok, mert egy oszlop kimegy, és egy oszlop bejön a határon, és ezek a határon bejövő páncélosok Budapest fele tartanak!

Akkor már riadóztattak Debrecenben a forradalmárok, és… hogy megszervezik az ellenállást a szovjet csapatokkal szemben. Na de hát diákgyerekek, meg katonák puskákkal meg géppisztolyokkal voltak, és apósom is azt mondta, hogy „Jenő! Értelmetlen! Hát ne menj sehova! Hát maradj itt! Hát nincs! Hát ezek…!”

K.: Maradj veszteg!

V.: Hát persze! „És meg kell várni, hogy mi történik.” Hát egy páncélos szállt szembe az oszloppal, az a Főpostánál állt, és oldalról kilőtt az oszlopból egy másik páncélost, egy szovjet páncélost. Akkor ugye az egész oszlopnak meg kellett állni – itt mindig ez volt a páncélosoknál a probléma, hogy csak egymás után tudtak menni. Na de ők gondoskodtak arról, hogy ezt a magyar páncélost kilőjék a Főpostánál, az is elpusztult szerencsétlen. És nyilvánvalóvá váltak a november 4-i események, meg az azt követő dolgok, ott, Debrecenben, hogy mi történt.

Na most november közepe táján, akkor a közlekedés az országban helyreállt. Tehát megindultak a vonatok. Ugye a kommunisták átvették a hatalmat. Kádár visszament Budapestre.

K.: Igen.

V.: Nagy Imrééket letartóztatták. És autóbusz-közlekedés is megvolt a városok között, ami működött, és én át tudtam menni Debrecenből autóbusszal Miskolcra, hogy nagyanyámat, édesanyámat, nagynénémet, öcsémet…

K.: Megnézze, hogy mi van velük.

V.: …megnézzem, hogy velük mi van. Akkor ott töltöttem két napot náluk, és öcsém beszámolt arról ugye, hogy hát ott az összegyűlt tömeg közé az ÁVÓ-sok a megyei rendőrség ablakából kézigránátokat vetettek, a tömeg megrohant a rendőrséget, az ÁVÓ-s parancsnokot, azt…

K.: Felkoncolták.

V.: …felkötötték egy teherautó után, a nyakánál kötélre, és a Zenepalotáig húzták. Ott már nem élt. És nézze! Szóval akkora düh szállta meg az embereket! Az ilyen atrocitásokat én nem néztem szívesen! Tehát azt mondom, hogy bennem keltett némi borzalmat!

K.: Visszatetszést, persze.

V.: Visszatetszést. De amikor a Rádióból gátlástalanul géppisztollyal sorozatlövéseket adtak le az ÁVÓ-sok ránk, akik ott fegyvertelenül voltunk tüntetni, az igaz, akkor nem lehetett csodálkozni arról, hogy akit ott elértek, a tömeg kivitte a Múzeumkertbe, és a fákra meg a villanyoszlopokra felakasztotta! A pártközpontban, ott is, a pártközpontot el akarták foglalni a tüntetők – ismert könyvekből, fényképek vannak róla.

Az ÁVÓ-sok még a mentőkocsira is lőttek! A sebesültet szállító két mentőst kilőtték a hordággyal együtt! Mégis felülkerekedett a tömeg, és megrohanta az épületet, ugye, és kegyetlen módon kivégezték… Hát az foszforgránátot lőtt! Megjelent három magyar páncélos.

K.: Igen.

V.: Ott már keményen ment a dolog, és ezt az ÁVÓ-sok nem gondolták át, hogy most mi lesz velük, ugye. De az első emelet kapott egy ilyen sorozatlövést, három darab gránátot, foszfor, azonnal felgyújtotta az épületet. És ott csak megégett csonkok voltak, vagy emeletről kiugró ÁVÓ-sok. Akik így próbálták az életüket menteni, azokat agyonverték ott kint. Nem akarom ezt vázolni, ez egy szörnyű dolog volt! De hát könyörgöm tisztelettel! Akik fegyvertelen emberekre lőnek!

K.: Jó, hát e mögött azért az is ott volt, hogy az előtte levő tizenöt évben hogy bántak az emberekkel! Tehát ez egy mélyen fekvő indulat és feszültség volt.

V.: Hát természetesen! Hát az abszolút mély gyökerű, és kielégítetlen elégedetlenség volt.

K.: Ez egy szelep volt, amin keresztül kiszabadultak az indulatok.

V.: Hát hogyne! Tehát nem vitás!

K.: És maga Miskolcról akkor feljött Budapestre utána?

V.: Visszamentem Debrecenbe, és Debrecenből jöttem vonattal vissza Budapestre, megnézni, hogy mi volt. Megint Járaiékhoz mentem, és akkor elmentünk sétálni a városba, hogy felértékeljük a helyzetet. Hát én amit láttam Budapesten, az elképesztő volt! A város szét volt lőve! Négyen összeverődtünk, véletlenül. Ketten… a Járai-fiúval… A Járai Tamással nem véletlenül, mert ott laktam náluk, ugye.

K.: Merthogy… igen, unokatestvérek voltak.

V.: Igen, igen. Akkor az egyik sógornőmnél ott lakott fönt egy barátja a családnak, a Rozgonyi Feri, meg a Resnyák Pali. Átmentünk hozzájuk, és akkor az Andrássy úton már négyen voltunk. „Hát mit csináljunk, gyerekek? Ezt nem lehet kibírni! Hát ami itt volt, és ami ezek után fog jönni! Hát az a bosszúállás! Hát az elképesztő, amit itt ezek fognak csinálni! Hát gyerünk be egy presszóba!” Be akarok menni, jön a nagynéném velem szemben, ugye megölel, azt mondja: „Te, hát a Zoli meg a Tamás már túl vannak, Bécsbe át… sikerült átmenni, kaptam hírt is róluk – azt mondja –, de innen csak elmenni lehet, itt nem lehet maradni! Iszonyat, ami lesz!”

K.: Ez a nagynénje, ez az édesanyjának a testvére volt?

V.: Nem, kezit csókolom, ez nem vérrokonom volt, hanem ez a sebész nagybátyámnak a felesége volt, akiről már regéltem.

K.: Tehát akkor maguk vettek egy vonatjegyet, és leutaztak Szombathelyre?

V.: Így van. Hát annak a vonatnak körülbelül… a Déli pályaudvarról kellett mennünk. Előző nap az Andrássy úton bent egy presszóban megbeszéltük, hogy mi a teendő, most ezek után mit tudunk csinálni, hogy Budapest szétlőve, a fele; az utcán állandó razzia; Államvédelmi Hatóság; szovjet katonai csendőrség – hát itt nem maradhatunk. És én ezt ott leírtam, nem akarom ismételni ugye…

K.: De nyugodtan ismételje, mert lehet, hogy aki az interjút olvassa, az nem olvassa a maga írásait. Tehát én sok mindent tudok, de azért sok mindenre rákérdezek, amit tudok.

V.: Amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre elmentem, ahol kopogtatás után nyitottak lehetőséget, hogy én egy ablakon keresztül beszéljek tisztviselővel ott, aki bent van.

K.: És mindegyik követségen hajlandók voltak szóba állni magával?

V.: Hogyne! ’56-ban ez minden további nélkül ment. És megkérdeztem mindenütt azt, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak egyébként akkor, én meg Budapesten. És minden követségen szinte ugyanazt mondták, hogy „uram! Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor oda kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk, és akkor jöhet a család!”

K.: Tehát ők igazából fogadókészek voltak.

V.: Mind! Egytől egyig! Tehát mehettem volna bárhova. De nekem oda ki kellett volna előbb jutni.

K.: És maga feltételezte, hogy ez az ország kiengedi majd a családját?

V.: Hát itt voltam naiv! Szóval ez egy hibás elképzelés volt. És miután krízishelyzetben nincs helye a habozásnak, ott nem lehet, ott dönteni kell, hogy vagy, vagy. Mind a négyen úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. „Mikor megyünk el? – Holnap reggel. –Hol találkozunk? – Déli pályaudvaron a pénztárnál reggel hét órakor.”

K.: Tehát értem. Itt ez egy pont volt, amikor el kellett határozni magukat, és csinálni azt, amit…

V.: Igen. Hát megszállták már a nyugati határt a szovjet csapatok! A Magyar Államvédelmi Határőrség kint volt! Kezdték újból az akadályokat építeni, ugye.

K.: A határzárakat.

V.: Azt mondtuk, hogy november 29-e – mert akkor mentünk –, ez az utolsó lehetőség.

K.: És az hogy dőlt el, hogy Szombathelyre mennek? Voltak információk, hogy hol lehet esetleg könnyebben átjutni a határon, vagy ez egy… csak egy ráció volt, hogy Szombathely ott van a közelben, és…

V.: Ez egy ráció. Hát nekünk Budapestről… Nem is az, hanem mi úgy véltük, hogy ha még van maradék menekülő, az inkább a rövid hegyeshalmit választja, és ott még tömeg megy, és mi nem akartunk tömeggel menni.

K.: Értem.

V.: Tehát ez alapelv volt, hogy nem csatlakozunk senkihez, mi négyen vállaljuk azt, hogy valahogy átjutunk. És akkor találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. És a kalauz közölte, hogy „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! És két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. És az történt, hogy az emberek így vették ki a térképeket, nézegették – többen egyet, vagy egy egyet, magában volt, mással volt –, és hát mi is arról beszélgettünk, hogy hát hogy jutunk át, mint jutunk át? Tényleg, mi a teendő? Merre menjünk majd? Hát ez így mendegélt a vonat, ment a vonat megállt a vonat…

K.: És az emberek egymással információt is cseréltek, hogy ki hogy hallotta, hogy hol lehet átmenni?

V.: Próbáltak, hogy… igen, igen. Tehát a beszélgetés közöttünk megvolt, akik együtt ültek ott, a fülkében, hát fülkés kocsik voltak akkor. És aztán olyan dolgok történtek, hogy egyszer csak megállt a vonat, de sehol az ég világán nem volt vasútállomás, vagy megállási szükség. Hát kérdezzük a kalauzt, hogy „árulja már el, hogy most miért állunk itt ennyi ideje?” Azt mondja: „Nézze, ez íratlan megegyezés a vasutasok között, hogy az irányító a szemafort azonnal vörösre állítja, pirosra, ha a szovjet katonai csendőrség bent van az állomás épületében, és razziát tart. Akkor minket nem enged be addig, míg el nem távoztak, a katonai csendőrség. Amikor ők elhagyták az épületet, ez akkor fog zöldre váltani, és akkor mi megyünk.”

Reggel ugye hét órakor indultunk onnan, képzelheti, hogy este nyolckor értünk Szombathelyre!

K.: Tehát az tizenhárom óra volt.

V.: Igen. Ez így ment végig.

K.: És útközben a vonat még meg-megállt városokban, és még próbáltak fölszállni emberek?

V.: Hát például Veszprémben megállt a vonat, és én a családdal együtt Veszprémben laktam. A lakásunk kulcsa, az énnálam volt. És mellém ült a vonatban Budapesten a fülkében egy kollégám, aki a NEVIKI-ben dolgozott.

K.: Micsoda szerencse!

V.: És én akkor kivettem a lakáskulcsot, és odaadtam, hogy mondom: „Nézd! Ez a Hóvirág utca 12., a lakásunk kulcsa. Add oda a Harmati Laciéknak, mert ők a szüleiknél laknak, nincs lakásuk,é s nem tudnak hol lakni. A feleségemet pedig tájékoztassátok, hogy én nektek adtam oda a lakáskulcsot, és segítsétek őt, hogy hazaköltözzön a szüleihez végleg, mert most ő nem tudja azt, hogy én disszidálok!” Leszállt ez a kollégám, oda is adta a Harmati Laciéknak a kulcsot, akik megkapták a lakást nagy örömükre, és aztán a feleségemnek segítettek költözni, ő meg sírva hazament.

K.: De a Harmati Laci, az egy kolléga volt?

V.: Kolléga volt. De barátunk is volt amellett, tehát azt kell mondjam, hogy nem egy szimpla együttdolgozás volt a kapcsolat köztünk, hanem egymáshoz jártunk szilveszterre, karácsonykor, húsvétkor; úgy beszélgetésre átugrottunk; a Balatonra együtt mentünk le Almádiba, mert a NEVIKI-nek volt egy kitűnő üdülője ott egy nagy parttal, meg vitorlás hajókkal, tehát ez is összekötött bennünket.

K.: Tehát akkor ott tartottunk, hogy Veszprémben át tudta adni a lakáskulcsot.

V.: Igen. A vonat továbbment. És akkor nagyon erős dohányos voltam, kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is, a folyosón is álltak egy csomóan. És mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor az egy normaviselet volt, tulajdonképpen a gyárak azt adták az embereknek.

K.: Tehát az a ballonkabát, igen.

V.: És úgy odahajol hozzám, és azt kérdezi, hogy „vezető nem kell maguknak?” Úgy elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, és aztán „nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt”. Na, odamentem a… egy lépésre, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy „fiúk! Itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezet minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá?” Azt mondják mind a hárman, hogy „tulajdonképpen kellene, mert mi itt nem nagyon vagyunk ismerősek”. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát, és visszalépek ide, hozzátok. Ha nem, akkor meg nem.”

Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Nem így.

K.: Igen, ilyen ….

V.: Rettenetes! Na, odaléptem vissza hozzá, és „Uram! – Mondom. – Bennünket érdekelne először, hogy hogyan gondolja ezt az egész ügyet, hogy lebonyolítjuk?”

K.: Tehát mik a tervei.

V.: „Mik a tervei?” Azt mondja: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt egyébként. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, míg a falu utolsó házához érnek, ahol jobb kézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát…”

K.: Végét.

V.: Vagy végét. „És a kőkereszttel átellenben egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Fog ott két kuvasz ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni, hogy »ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött.« Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét, elmondtam a társaimnak, és egyetértésben voltunk a tekintetben, hogy ő lesz a vezetőnk, ez a férfi.

Szombathelyre megérkeztünk ugye este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták, a szovjet csendőrség vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont a Rozgonyi Feri, aki vész- és közmű gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol laktak az ő munkásai, akik dolgoztak vízvezeték, csatornaépítés, egyéb területen, úgyhogy keressük azt. Mint egy méhkas! Ott ezer ember a vonatról lezúdult!

K.: Szanaszét, igen.

V.: És ki a városba. Ugye mi azt se tudtuk, hogy hova menjünk! Hát egy rokon, egy ismerős, senki az ég világán! Hát mi ülhettünk volna egy járdán, vagy egy fa alatt, vagy egy bokorban, vagy akárhol reggelig, de nem tudtuk, hogy mit… Ide a barakkba, megnyomtuk a csengőt. Kijött egy férfi, ránk nézett, azt mondja: „Nyugatra mennek?” Mondtuk: „Igen. – Jöjjenek be!” Fölrántotta az ajtót, becsukta vissza, eloltott mindent lámpát, bekísért minket a szobába. Azt mondja: „Itt van négy ágy, le lehet feküdni. Általános sztrájk van az országban, itt nincs egy darab munkás se, csak a szállásuk, úgyhogy tudok maguknak teát főzni, hozok egy kis bort, és üljünk le beszélgetni!”

Nagyon barátságos volt! Este beszélgettünk egy kicsit, és akkor elmondtuk neki is ezt a tervet. Azt mondja: „Ez mind szép! Csak nagyon óvatosak legyenek, mert kint rendszeres razziát tart a szovjet katonai csendőrség a határon éjszaka, és akkor a befogottakat reggel hozzák be a városba! Úgyhogy az autóbusz pályaudvar – mert elmagyarázta – itt kimennek, ezen az úton addig a térig, ott jobbra, és szálljanak fel arra az autóbuszra, amelyik tíz órakor indul Bucsuba, és azzal menjenek ki oda, ahogy maguknak az az ember mondta!”

K.: Tehát ő gyakorlatilag arra figyelmeztetett, hogy a vidékről feljövő oroszokba ne fussanak bele.

V.: Persze. És hát másnap reggel felébredtünk, kaptunk egy forró teát tőle.

K.: Gondolom, más fizetséget nem kért.

V.: Mi kérdeztük meg, hogy mivel tartozunk a szállásért, és meg volt sértődve, hogy „maguk azt képzelik, hogy én menekülő magyar emberektől pénzt fogok kérni? Hát egy kézfogás, és jó utat!” Ezzel bocsátott el bennünket. „Áldja Isten magukat!” Aztán mentünk négyen, és akkor ahogy közeledtünk a buszmegállóhoz, láttuk, hogy száz embert nyolc géppisztolyos szovjet katona kísér az út közepén, bent. És kérdeztük az egyik járókelőt, hogy „hát ezek kik?” Azt mondja: „Ezek, akiket éjjel befogtak a határon! Most hozzák őket onnan. Hát hogy hova viszik, meg mi lesz velük, azt nem tudjuk.”

K.: Hát nyilván senki nem tudta.

V.: „Hát – mondom – gyerekek! Jó kilátások! De visszaút nincs! Ezt meg kell érteni, hogy kőkeményen csak a cél fele haladhatunk!” Megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba.

K.: Ezek szerint volt is autóbusz tíz órakor.

V.: Volt autóbusz, tíz órakor indult, ahogy mondta az éjjeliőr – mert ő éjjeliőr szolgálatot… csak egész nap ott tartott. Délben is ott volt, meg nappal is, mert nem volt senki munkás ugye, és ő állandóan ott volt.

K.: Mert nem volt senki más, igen.

V.: Bucsuban leszálltunk. Néztük: ez a Fő utca, és megindultunk. Nincs elég cigaretta nálunk. Ott volt egy bolt, beléptünk. Ugye akkor még ha bement az ember, ilyen csengők voltak, és az csöngetett. Előjött a boltos, egy kérdése volt, azt mondja: „Látta valaki, hogy maguk ide bejöttek? – Nem!” – mondtuk nyugodtan, mert ahogy leszálltunk a buszról, rajtunk kívül más irányba már elmentek azok az emberek, akik helybéliek voltak, és csak Szombathelyre bementek. De disszidens velünk a buszon nem jött. É akkor azt mondta boltos, hogy „mit kérnek?” Hát mondtuk, hogy cigarettát, meg gyufát, meg ezeket. Ideadta, kiszolgált bennünket, és akkor azt mondja: „Na, ide be, a függöny mögé, a raktárba menjenek”, mert ugye a polcok ott voltak a boltban, középen az ajtó, ahol a raktár, és ott egy függöny lógott. „Oda – azt mondja – álljanak be, mert ilyenkor van egy déli, délelőtti razzia, és nem jó, hogyha itt kint vannak. Majd én kinézek, amikor tiszta lesz a levegő odakinn.”

Bemegyünk a függöny mögé, tíz perc múlva nyílik az ajtó, megint szól a kis harang. „Rendőrség! Jártak-e itt idegenek? Ó – azt mondja –, hát itt áll minden készletem! Nem vásárol senki! Se helybéliek, se idegenek! Hát nem is tudom, hogy minek tartom még nyitva az üzletet! – Na jól van, akkor üljön tovább ott, a széken!” Elmentek. Ő kinézett, hogy ezek befordultak-e valamelyik oldalutcába már, és nem a főúton vannak, akkor szólt nekünk, hogy „tiszta a levegő, mehetnek!”

Akkor onnan kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több. Törülköző, fogpaszta, fogkefe, szappan, tisztálkodó szerek, egy nagy paprikás Debreceni szalonna jól becsomagolva, és mentünk a csűrbe mind a négyen. A csűrben volt egy nagy kocsi rúd nélkül, ez az …. szekér.

K.: Mások nem voltak ott?

V.: Nem. Senki. A család.

K.: Értem.

V.: De az se jött ki. Szóval csak a férfi jött ki, ővele találkoztunk. Azt mondja: „Én magukat kénytelen vagyok ebbe a szekérbe befektetni.” Napraforgószár, meg kukoricaszár volt az aljába úgy betéve, erre ráfektetett minket úgy egymás mellé, és akkor ugyanezzel betakart. Hát zsebkendőt tettünk az arcunk elé ugye, hogy egyrészt lélegzetet tudjunk venni, másrészt az óránkat meg tudjuk nézni még, hát… Elhelyezkedtünk, és csendben egymással suttogva ott feküdtünk a szekérben. Halljuk, hogy szól a harang. „Na – mondjuk –, nincs messze a menekülés! Jön a János bácsi, dél van. De hát ne mozogjunk!” Egy óra, két óra, három óra, négy óra, sötétedik. Sehol nincs János bácsi. Ellenben…

K.: De azért közben tudtak beszélgetni, nem?

V.: Úgy egymással, persze. Hát szorosan feküdtünk négyen, úgy, hogy kettő laposan tudott feküdni a szekérben, kettő meg a két oldalnak támasztva. Jön a gazda, lehúzza rólunk a takarót, azt mondja: „Szálljanak ki a kocsiból! Sötétedés után jön az éjszakai razzia, és akkor a szuronnyal beledöfnek ezekbe a halmokba a razziát végzők. Úgyhogy innen el kell vinnem magukat a zsombékon keresztül a cigányokhoz.

Na most a zsombék, az tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Idáig a vízben, iszapban! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábaink vizesek, de hát átmentünk. Kopogtatott a János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót a lakukból, és azt mondja, hogy „hoztam menekülőket! – Jöjjenek be! – Nagy örömmel a cigányok! – Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni mindent, hogy Budapesten mi van. „Magának mi a nótája? Maga melyik magyar nótát szeretné?” Én rögtön mondtam, hogy „Gyere Bodri kutyám! Azt játssza nekem, húzza!” És ott kezdtünk el szó szerint kényszermulatni! Mert nem tudtuk, hogy mi lesz, hogy most mi innen még továbbjutunk, vagy pedig a zsombékon keresztül, ezen a kis szigetszerűségen a cigányok vendégei vagyunk, hány óráig? Na de hát ott ittunk velük, meg énekelgettünk, ők meg hegedültek. És egyszer csak így berúgja valaki az ajtót. János bácsi ott állt, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” De ezt akkor nem mondta nekünk ott.

K.: És az kiderült egyébként, hogy az az ember, akivel a vonaton találkoztak, az milyen kapcsolatban állt ezzel a János bácsival? Vagy maguk ezt nyilván nem firtatták…

V.: Hát ő volt a János bácsi!

K.: Ja, ő volt maga a János bácsi. Értem.

V.: „János bácsi küldött.” Ezt kellett mondani nekünk annak, akinél laktunk. Úgyhogy ő a saját nevét használta – ha az volt. Hát most nézze, ez…

K.: Jó, értem. Bocsánat, összekevertem a két embert, aki Bucsuban volt.

V.: Mi elhittük. Ez az igazság, hogy ezeket mind elhittük, mert muszáj volt hinnünk abban, hogy sikerül, és abban, hogy meg tudjuk csinálni.

K.: Értem.

V.: Amikor kiléptünk onnan, és visszamentünk a száraz talajra, meg elindultunk volna, akkor a János bácsi elmondta, hogy mit lehet csinálni, és mit nem, milyen magatartást lehet tanúsítani a menekülés során. Volt nála egy ilyen nagy fokos, a vállán egy nagy bőrtáska, és semmi más. Azt mondja: „Ha én megemelem a fokost, maguk azt látják, akkor megállunk. Ha lövést hallunk, kutyaugatást, a földre fekszünk. Ha motorzúgást vagy fényt, a földre fekszünk. Nekem nem lehet semmi mást, én csak némán, a bottal jelezhetek maguknak. Egy méterre megyünk személyenként egymástól, libasorban. És ezt be kell tartani. Nincs dohányzás, nincs megállás, nincs evés, csak menet, vagy feküdj!”

Indultunk onnan, hát este úgy hét óra fele. Mentünk úgy, ahogy előírta. Az aszfaltutakat vagy a főutakat, azt csak kereszteztük. Tehát mi az erdőben is az avaron mentünk, ami puha lépést biztosított, zajt azzal nem… Ellenben zajt okozott mindig, hogyha bokros területre értünk…

K.: Mert akkor el kellett hajtani az ágakat, gondolom.

V.: Na hát nem az, hát nem hajtottuk mi el, mert annyi hely volt, hogy menni tudtunk, hanem rajtam volt a vadonatúj bőrkabátom, amit Bulgáriából szereztem, és amikor én elmentem, akkor rám csapódtak a gallyak, és zajt okoztam. Ezen mindenki mérgelődött, de hát nem tudtam mit csinálni. Na, szerencsésen azért továbbjutottunk…

K.: Mennyi időt mentek? Egy két-három órát?

V.: Én megmondom magának, hogy Ausztriába reggel hatkor értünk. Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, feküdj! De akkor már esett a havas eső, és nem volt ott pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy nem. Hát végigvágtuk magunkat, aztán vártuk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, libasorba, és egymás után, egy méter távolságra folytattuk az utunkat úgy, hogy János bácsi előrement.

K.: De akkor ezek távoli géppisztolysorozatok voltak?

V.: Távoliak, igen. Hát azt messze elhallani. Aztán egyszer csak hirtelen hallottunk motorzúgást. Na, ez már megint feküdj satöbbi, satöbbi – hát úgy képzelje el, hogy ott ugye ilyen szerpentin ment föl, és egy gumikerekes szovjet páncélautó…

K.: Araszolt fel.

V.: …araszolt így, és az ő reflektora, az a mi fejünk fölött világította meg a fákat, ahogy ment tovább. Hát megvártuk, míg elmegy. Ő nem vett észre bennünket, mert nyilván fölfele és előrenézett, oldalt meg az erdő minket rejtett egyrészt, másrészt arra ők nem is nagyon tudtak nézni, mert a kocsit vezetni kellett.

K.: Mert az utat kellett nézni.

V.: Megint felálltunk, mentünk tovább. És arra figyelmeztetett már előbb a János bácsi, hogy a legveszélyesebb zóna a senki földje. Ha odaérünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődik, akkor várunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Mert ott vannak felállítva azok az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudnak adni úgy, hogy keresztezik egymást, ugye. De ezeket a tornyokat nem látni szinte belülről se, meg kívülről se, mert az erdő fái takarják őket, csak a lövésszögben vannak nyitva. Azonkívül ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, akkor egy huzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világító rakéta megy ki, és ezt a területet fogja megvilágítani, viszont a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból bennünket azonnal tűz alá tudnak venni, ha vannak fönt.

K.: És azt ő se tudta előre, hogy lesznek-e fent.

V.: Persze. Hát nem, ott akkor még olyan rendezetlen viszonyok voltak, hol voltak, hol nem voltak, hát… Isten segíts! És valahogy sikerült. Megérkeztünk az erdő szélére. A felhők szétmentek, kisütött a Hold, árnyékot vetettek a fák, és teljes szélességében láttuk magunk előtt a senki földjét. Az azt jelentette, hogy mindent kiirtottak ott! Még a füvet is nyírták, a bokrokat kivágták, a fákat kivágták. Az egy teljesen sima terület volt, és nem kevés! És megint csak azt csináltuk ugye, hogy János bácsi ment előre…

K.: Ez a „nem kevés”, ez mennyi lehetett? Egy 300-400 méter?

V.: Talán annyi nem volt. Nem, nem, egy százméteres nagyságrendet mondok, de nem akarok rossz számot mondani. Nem ezt mérlegeltük.

K.: Persze, értem.

V.: Mi azt mérlegeltük, hogy Uramisten, most át tudunk gyalogolni? János bácsi észreveszi-e a drótot? Észrevette, megálljt parancsolt. Akkor kettő közülünk megfogta a drótot kétoldalt, és közöttük a harmadik át tudott lépni. És így átjutottunk a másik oldalra – se lövés, se rakéta, semmi –, és ebben a Holdfényben begyalogoltunk a másik oldalon az erdőbe.

Ott még át kellett menni a Pinka-patakon. Nem volt mély patak az, úgyhogy abban megint eddig voltunk vizesek, de gyalog lehetett átmenni, mert az nem volt egy olyan folyószerűség.

K.: Az még magyar területnek számított?

V.: Magyar terület volt, hogyne. Amikor a Pinka-patakon átmentünk, akkor megálltunk, és azt mondta a János bácsi, hogy „Uraim! Ebben az irányban maguk egyenesen mennek előre, ott átjutnak az osztrák határhoz. Isten áldja magukat!” Kérdeztük, hogy mivel tartozunk. Azt mondta: „Semmivel! Csak nem gondolják, hogy én menekülő magyaroktól pénzt fogok kérni?” Na de most nálunk volt forintban a havi fizetésünk, meg nem tudom, mi, amivel odaát semmit nem tudtunk volna kezdeni, úgyhogy mi zsebbe nyúltunk, és ezt odaadtuk neki, ő ezt elfogadta. Számolatlanul adtuk. Ő is számolatlanul fogadta.

Akkor álltunk ott négyen, „na, gyerekek4 Most jön a vége a dalnak!”

K.: Akkor ő visszafordult.

V.: Visszafordult, és ment vissza. Ja, de egyet megkérdeztem tőle: „Uram! Árulja el nekem, hogy honnan ismeri ön ezt a határvidéket úgy, mint a tenyerét?” Azt mondja: „Határőrtisztként szolgáltam itt.” Nem volt vita!

Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk, hogy „Halt! Velda!” (?) Ránk kiáltott az osztrák határőr. Kiléptünk a fák mögül – feltartott kézzel mentünk, hogy nehogy azt higgye, hogy nálunk bármi van, fegyver vagy egyéb, de ezt megkérdezte tőlünk, hogy „…. municion?” Mondtuk, hogy nincs se fegyver, se lőszer, magyar menekültek vagyunk, Ungarische Flüchtlinge, és jöttünk Ausztriába.” Azt mondta: „Isten hozta önöket! Fáradjanak beljebb! Ott lent van az a falu, hogy Rohonc, oda menjenek le, és akkor onnan majd továbbirányítják önöket!”

K.: Tehát akkor az osztrák határőr be se kísérte magukat sehova se.

V.: Á, nem. Ő megmutatta az utat, hogy merre menjünk, és akkor én az első kilométerkőre felültem – mert ez egy magas hely volt, le lehetett látni a nagyobb területre, a mélyre, ahol a világító… a közvilágítása a kis falvaknak…

K.: Igen, az úgy pislákolt.

V.: …pislákolt. Először rágyújtottam egy nap után szinte egy cigarettára, és akkor elgondolkoztam, hogy most mit tettem, és hogyan tovább. És mi van a feleségemmel? Mi van a gyerekeimmel? Mikor fogom őket látni? És én hogyan csináljam a dolgaimat? Hát segít mindig az ima. És akkor négyen továbbvonultunk szépen, de akkor már nem kellett libasorban menni, meg beszélgettünk egymással. A falu bejáratánál…

K.: Meg akkor már megkönnyebbülés is volt.

V.: Megkönnyebbülés. Az egyik oldalon fájdalom, a másik oldalon öröm.

K.: Igen, hogy sikerült.

V.: Persze. Hogy elértük azt… ilyen simán! Hát november 29-én már menekülni nem mertek az emberek, mert azt mondták, hogy vége!

K.: Határzár van, igen.

V.: És akkor kilép egy pékségből egy kisfiú, olyan tizenhat éves kamasz nagy kosárral – benne perec, sós kifli, zsemle –, fehér sapka rajta, meg kabát, nézett minket, és kérdezi tőlünk, hogy „…. Ungar?” (?) Hát mondtuk, „igen, magyarok vagyunk”. Akkor nyújtotta a kosarat, azt mondja: „Egyenek!” És „hát – mondom –, fejenként kiveszünk három-négy süteményt gyerekek, itten nem habzsolni akarunk, aztán megyünk tovább”. Hát jólesett egy sós perec, egy sós kifli, és akkor azt elrágtuk, megköszöntük. Ő vitte, ahova kellett, mi meg mentünk tovább, le.

Hát Rohoncra beértünk, Refnic volt az osztrák neve, valamikori Burgenland, Magyarországhoz tartozott. Ott jelentkeztünk a Vörös Keresztnél, megkaptuk az első papírokat.

K.: Tehát volt ott egy Vörös Keresztes iroda, ahol ezek szerint éjjel-nappal ott volt valaki.

V.: Ó, hogyne! Az osztrákok nagyon szervezettek voltak! Nézze! Akkor már a menekülteknek a zöme…

K.: Átment.

V.: Próbára tette őket, hogy mit jelent az, hogy magyar menekültek jönnek. Tehát meg volt szervezve minden iroda, minden raktár, hogy lehet törülközőt kapni, lehet ruhát kapni, lehet tisztálkodó szert kapni, úgyhogy…

K.: Tehát gyakorlatilag majdnem egy hónapjuk volt arra, hogy erre felkészüljenek.

V.: Persze, hogy bele… Hát de nem kis létszám volt kétszázezer ember! Szóval ott azért ez igen nagy gond volt először, de aztán utána működött kiválóan megszervezett módon.

K.: És feltételezem, azt is sejtették, hogy a reggeli órákban érkeznek a menekültek, mert nem napközben próbálkoznak.

V.: Hát jobbára persze. Hát nem napközben menekülnek, ez egy ilyen periodikus dolog volt, és ők arra készültek. Na, akkor Refnicből átvittek minket a Szalónaki várba.

K.: Ez még aznap történt? Rögtön, gyorsan?

V.: Hát hogyne! Rögtön, ahogy regisztráltak minket, meg megkaptuk, amire szükségünk volt, akkor már vittek át.

K.: És már ekkor feljegyezték, hogy maguknak mi a végzettsége, vagy mit szeretnének, vagy csak gyakorlatilag a nevüket kérdezték?

V.: Semmiféle ilyen beszélgetés nem volt senkivel, nem mérték fel, hogy mi milyen végzettségűek vagyunk, vagy nem kérdeztek tőlünk… Azt kérdezték, a személyi adatainkat, hogy azonosítani tudjanak bennünket az igazolványon ugye, hogy a neve, születési éve, anyja neve satöbbi, amikor ilyenkor szokás, tehát ilyen tartózkodási papírt kaptunk.

K.: Ez gondolom, már nincsen meg.

V.: Ezt nem… nem őriztem meg, de ha ilyen megőrzött papírokat akar nézni, akkor egy helyen találhatok még talán, egy fényképalbumban. A vasúti anyag, az megvan.

K.: Hol? Ja, ez volt a vasúti jegy.

V.: Az a vasúti jegy, igen. Hát ez volt az talán… A feleségem, jómagam, az Andika meg a Mónika, de ők már későbbi korukban vannak itt benne. Én ezt naplószerűen ragasztottam be a fényképalbumbomba. Ugye jártam Budapesten, a Balatonnál, akkor…

K.: Ez a Veszprém.

V.: Ez a Veszprém, ahol laktunk, ez a vasúti jegy. Na most nem tudom, hogy mivel folytatódik itt, de vannak itt még papírok, amik érdekesek lehetnek. Hát ez volt a Szalónaki vár, ahol laktunk.

K.: Jaj! Ezt majd meg fogom akkor nézegetni, mert ez tényleg nagyon érdekes! Ez vasúti jegy Pidingbe?

V.: Igen, az a gyűjtőtábor volt Bajorországban.

K.: Aztán Grenz….

V.: Határátmenő tábor. Ez a német követség, ezt Bécsben állították ki, hogy „….. Bundesrepublic Deutschland, Wien”, és hogy én határátlépést kaphatok.

K.: Igen. És itt van a Vörös Keresztnek az igazolványa.

V.: Ez a Vörös Keresztnek. Ezt Szalónakon kaptam. „Stat sajling” (?) Erről van egy nagyon szép színes képem, amit emlékbe eltettem, ha érdekli.

K.: Én jártam is ott tulajdonképpen, még egyetemista koromban.

V.: Hát ebben a várban kaptunk szállást a lovagteremben, és közel százan feküdtünk ott, a földre vetett szalmában, szénában lópokróccal.

K.: És ott is Vörös Keresztesek látták el magukat.

V.: Persze! Hogyne! Sőt kaptunk étkezési jegyeket reggelire, ebédre, vacsorára, és a helyi kocsmákban kiszolgáltak minket.

K.: Tehát nem egy hely volt megjelölve, hogy oda kell menni, hanem lehetett választani.

V.: Nem, hát sok nem volt, mert ott nem volt egy nagy hely.

K.: Ja, értem, akkor pénz helyett tulajdonképpen…

V.: Persze. Nem pénzt kértünk mi, meg nem is…

K.: Nem is adtak.

V.: Valamennyi pénzt talán adtak, zsebpénzt, már Szalónakon, de egy jelentéktelen összeget, hanem biztosították azt, hogy szállásunk legyen, és ott már, hogy ki merre megy tovább, ott kérdezték. És az igazság az, hogy…

Majd folytatom a dolgot, ha itt megnézte azt, ami magát érdekli, mert én szívesen…

K.: Megnézem, és majd szeretném is kérni, hogy hoztam egy számítógépet magammal, ezeket be tudnám másolni a számítógépbe?

V.: Hát persze! Hát én odaadom magának, hogy bemásolja.

K.: Mert ezek olyan dokumentumok, amikből nagyon nehéz találni.

V.: Hát itten vannak különböző dolgok.

K.: Mert itt ezt ebéd után megnézegethetnénk együtt, és nagyon szívesen bemásolnám. Mert láttam itt például, hogy ugye ez például a németországi. Ez egy tartózkodási engedély itt?

V.: Igen. Majd mindjárt… beszél németül?

K.: Valamennyit igen.

V.: Mert készséggel fordítom, hogyha akarja.

K.: Tehát ez Alsdorfban van már.

V.: Az már Alsdorfban van. Na most ez a Slajningi (?) várnak, a Szalónaki várnak a története. Ez németül van, ott kaptuk, és azért van ide betéve. Ez pedig az osztrák Vörös Keresztnek a papírja.

K.: Tehát ez tulajdonképpen egy ilyen igazolványnak szolgált?

V.: Igen. Hát ezt ha fölmutattuk, akkor… Ezt a lapot a laboratórium adta nekem ajándékba karácsonykor, és ez volt az ajándékcsomagban mellékelve, mert ott összeraktak teát, kávét, csokoládét, kakaót, üveg bort – szóval ilyen fogyasztható karácsonyi ajándékokat. És akkor itt a következő szöveg van, hogy „Igen tisztelt Ivánfi úr! Jelenlegi munkatársai a Központi Laboratóriumnak biztosítják önt teljes együttérzésükről az ön sorsával, és kívánunk mindannyian önnek karácsonyi ünnepeket, majdani egyesülését a családjával, és egy fordulást jobb irányban az ön országának.”

Nagyon szívesen fogadtak mindenütt a németek, és az nagy érték volt, hogy beszéltem a nyelvüket!

K.: Igen, és látom, hogy ugye ez december 22-e, és tulajdonképpen egy hónap sem telt el a…

V.: Igen. Én már ahogy megérkeztem Aldsorfba, vasárnap érkeztem meg, hétfőn reggel mentem munkába.

K.: Jó! Akkor térjünk vissza Szalónakra, mielőtt megérkezünk mára! Tehát akkor Szalónakon már kikérdezték magukat, hogy hova szeretnének továbbmenni.

V.: Hogyne! Na de hát mondtunk mi dolgokat, de még mindenki szabad volt a tekintetben, hogy ki merre akar. Na most a mi négyes csapatunk, az két véleményen volt. Én azon a véleményen voltam, hogy az NSZK-ba megyek. Első ok az volt, hogy legjobban németül tudtam, szóval franciául kevésbé. A tengerentúlra nem megyek – ez a másik, amit nagyon szilárdan eldöntöttem, hogy se Angliába, se Amerikába, se más tengerentúli országba nem fogok menni. A család miatt is itt maradok Európában, és Németországba megyek, ahol a legkönnyebben meg tudom értetni magam.

A Kresnyák Pali rögtön hozzám csatlakozott.

K.: A Kresnyák Pali, az milyen végzettségű volt?

V.: A Kresnyák Palinak nem volt végzettsége főiskolán, mert még érettségit is… kulákcsalád volt, és ők igen nehéz sorsban éltek, de azt követően aztán kint Németországban a Bayer-cégnél helyezkedett el. Én úgy tudom, hogy volt némi ilyen könyvelői adminisztrációs tudása és képzettsége, németül nagyon jól megtanult természetesen, és elhelyezkedett a Bayer cégnél Liverpusenban. (?)

K.: Az, hogy az ő családjuk kuláknak minősült, annak volt alapja is? Tehát tényleg voltak birtokaik, vagy csak…

V.: 60 hold föld.

K.: Hát az nem volt egy nagy mennyiség tulajdonképpen.

V.: Hát jól meg lehetett élni belőle, szóval… Itt a szegényparaszt, az 10 hold alatt volt, a földbirtokosok meg 100 holdas kategóriában. A nagybátyám Sárospatakon 500 holddal gazdálkodott a Bodrog-parton. Gyönyörű földművelése, állattenyésztése, minden csodálatos volt! Őt is letartóztatták, börtönbe vitték, de az egy külön téma megint.

K.: De akkor a Kresnyák Pali ekkoriban már Budapesten élt, tehát nem a családjával élt?

V.: De, Debrecenben élt a Kresnyák Pali, csak följött Budapestre. És neki kapcsolata volt a családunkkal, az én feleségemnek az unokanővérével. Udvarolt neki. És innen ismertük. Tehát mindenütt van valami családi kapcsolódás is, és az egész életemben ez nagy szerepet játszott hogy oldalágon, fölmenők, lemenők. Ezek mind olyanok voltak, akikkel én tartottam a kapcsolatot, bárhol voltak, bármilyen foglalkozásuk volt, mert úgy éreztem, hogy ez így jó az életben.

K.: És akkor ezek szerint ő is beszélt németül valamennyit.

V.: Nem, nem. Rajtam kívül a csapatban senki. Keveset igen, mondjuk, hogy bitte, meg danke, meg nem tudom, mit, de hát…

K.: Értem. Egy-egy szót akkor ezek szerint.

V.: Mi ugye ott, a Szalónaki várban elfoglaltuk a helyünket. Lementünk ebédelni első alkalommal a bónnal, amit kaptunk ugye, hogy felmutatjuk, és ez mit jelent. És négyen leültünk egy asztalhoz. Én rendeltem, mert lehetett még választani is két vagy három étel között, meg hogy mit akarunk inni. A Rozgonyi Ferinél volt dollár, tehát azt tudtuk beváltani, hogy schillingünk legyen. És mikor jött a pincér, és én németül rendeltem, a többi asztaltól egyszer csak az osztrákok, akik ott ültek, fölkapták a fejüket, és rántották a széküket, meghajoltak, bemutatkoztak, és megkérdezték ketten-hárman, hogy nem foglalhatnak-e helyet, mert szívesen beszélgetnének velünk.

K.: Híreket vártak.

V.: Hát én mondtam, hogy hely van, foglaljanak helyet, üljenek le! És akkor én tolmács lettem. Úgyhogy már ott elkezdtem tanulni németül tovább. Mert nem azt mondom, hogy én olyan nagyon jól beszéltem németül, de az iskolában nagyon jól megtanítottak az alapokra, és a szókincsemet kellett gyűjteni tulajdonképpen, vagy a germanizmusokat, a kimondott (?) dolgokat.

K.: Hát meg ezt a könnyedséget, ahogy beszél az ember.

V.: Igen. Tehát ez nagy segítség volt.

K.: És mondta, hogy ugye a másik fele, a másik kettő, a Rozgonyi Feri meg a Tamás, ők Amerikába mennek.

V.: Úgy döntöttek, hogy Amerikába mennek, mert a Rozgonyi Ferinek ott volt a nagyapja, és annak a segítségére számítottak.

K.: És a Rozgonyi Ferit honnan? Őt is Debrecenből ismerte?

V.: Debrecenből őt, igen. Ő volt az, aki víz–, csatornaépítésben mérnök volt, ő már végzett diplomás.

K.: Igen. Aki Szombathely mellett a barakkot ismerte.

V.: Én ab ovo azt mondtam magamban, hogy olyan helyen nem telepedek le, ahol rokon vagy barát van, mert kizárólag a saját erőmből akarok a talpamon megállni, és nem akarom magamnak azt a csalódást, hogy az a rokon nekem semmit nem segít.

K.: De egyébként lett volna ilyen rokona?

V.: Amerikában a keresztapám volt ott, édesapámnak a bátyja, aki a háború alatt minket Unra (?) csomagokkal, dollárral, mindennel segített, és egy szavamba kerül, vagy egy döntésembe, hogy én Amerikába megyek. Ő akkor Floridában volt már nyugdíjban, mert a Singer cégnél volt Amerikában könyvelő. Tehát nem volt egy rossz állása, nem volt nagy ember, nem volt bankár, azt se mondom, de egy olyan ember, akinek stabil helye volt. És volt egy hosszú, nagy életbiztosítása, amit még az első világháború idején kötött. Mert őt is be akarták vetni az amerikaiak az első világháborúban már Európában. Akkor az édesapám az olasz fronton harcolt, és akkor a két testvér egymással szemben kellett volna, hogy harcoljon! De nem indult már el a hajó se velük, mert itt vége lett a háborúnak, és ő ott maradt. Az életbiztosítása pedig megmaradt élete végéig, tehát addig tartott, amíg ő meg nem halt.

Annyit kellett volna tennem Bécsben, amikor fölkerültünk, hogy kimentünk a Schwechati Repülőtérre, és rámutatok, hogy melyik géppel akarok menni. Föl volt írva, hogy Dél-Afrika, Ausztrália, Dél-Amerika, Argentína, Chile, Venezuela, Észak-Amerika, Kanada. Választás kérdése volt. Nem kellett. Azt mondtam, hogy én itt maradok Európában, azon belül is Németországban.

És ez úgy történt, ha folytathatom Szalónak váránál… Hogy kerültem Bécsbe?

K.: Igen, tehát még Szalónakban voltunk. Ugye jött az, hogy volt egy címük Bécsben.

V.: Igen. Na, elővettem a noteszem, benne volt ez a cím. A postáról egy táviratot föladtunk, pár szót csak, hogy „Magyar menekültek vagyunk, itt vagyunk a Szalónaki várban. Amennyiben tudnak segíteni, akkor megköszönjük.”

K.: Ezt még a nagynénje adta, ezt a címet?

V.: Debrecenben kaptam még a feleségem családjától ezt a címet, mert ott volt egy német nevelőnő… vagy osztrák, mert Ausztriából hívták az apósomék meg a gyerekekhez, hogy már gyerekkorukban tanuljanak idegen nyelvet, és a feleségem ebből adódóan németül beszélt, amikor én elvettem őt feleségül, tehát sok jó adottsága volt neki.

Na és erre a címre ezt a táviratot elküldtük, vártuk a választ. Lejártunk a… Ja, és hát ha odajöttek az osztrákok, akkor „na, mit rendelhetünk?” Hát mondtuk, hogy „köszönjük szépen, nekünk van itt ellátmány. – Akkor sört? Akkor röviditalt?” Nagyon mértékkel fogadtuk el ezeket tőlük, de amikor vacsorázni mentünk, már a település nagy része tudta, hogy itt a Szalónaki várból, hogyha jönnek vacsorázni, akkor lehet beszélgetni velük. Hát Bécsi szelettől kezdve mindent rendeltek nekünk, amit akartunk! Na nem éltünk vissza ezzel, mi igyekeztünk, amikor csak lehetett amellett maradni, hogy van ellátmányunk.

A várban a mosakodást, azt a várkútnál intéztük el, hát ha az a víz volt 8-10 fokos, ugye egy olyan 15-20 méter kútból kellett húzni, a várkútból a vizet. Egy széles vályú volt, ahova tíz ember oda tudott állni, derékig meg tudott mosakodni, és ez volt a tisztálkodási lehetőség. Borotválkozni nem tudtunk, úgyhogy elég borostásak voltunk valamennyien. Ez most divat lenne.

K.: És mennyien voltak a várban?

V.: Hát meg nem tudom becsülni, én csak a lovagteremben jártam, ahol voltunk, de mondom, ott száz körül voltunk. És a többi helyiségben is voltak emberek. Na most volt még a régi pottyantó vécé ugye, az északi falba belefúrva a lyuk, és ott csak egy zavarta az embert, hogy elfoglalta a helyét, és akkor az északi szél olyan erős volt, hogy meg akarta emelni! Hát… de azt mondtuk, ehhez a helyzethez most nekünk igazodni kell…

K.: És átmeneti.

V.: …és lesz ami lesz, de egy biztos, hogy magunkat meg nem adjuk! Egyszer ahogy ott kártyázunk a sarokban délután, sötét volt már, kinyílik a nagy ajtaja a lovagteremnek, belép egy csendőr, és bekiabálja, hogy „…. ist herr Ivánfi!” Én írtam alá a táviratot. Hát de nem tudtam én kapcsolni hirtelen, mert engem ott helyben – még hozzá kell tenni – hívtak az osztrákok tolmácsolni, ha probléma volt a magyarokkal bármilyen szempontból, hogy tudok-e segíteni? Készséggel mentem, ezzel is tanultam. Hogy hogy beszél az a csendőr, mi az ő nyelvezete, hogy mi a másiknak, és így ment tovább.

K.: Tehát akkor segített tolmácsolni a…

V.: Persze! Mindenkinek. Na és akkor riadtan az én három társam mondja, ahogy a csendőr oda belép határozottan, hogy „Menjél te, mert téged keresnek! Hát – mondom –, persze, hogy engem keresnek, megyek is!” Fölálltam, odamentem, kimentünk a folyosóra, becsukta az ajtót, és odavitt engem egy igen lukrativ, (?) jó kinézésű, fiatal harmincéves hölgyhöz, akin egy nagyon értékes bunda volt, és bemutatkoztam, hogy „Ivánfi Jenő vagyok”. Ő pedig azt mondta, hogy „én Grétl vagyok, akinek a táviratot küldték”.

K.: És ez valami rokona volt a…

V.: Senkinek!

K.: Nem magának, hanem a nevelőnőnek.

V.: Neki igen, a nevelőnőnek igen.

K.: A lánya volt? Vagy…

V.: Á, nem, nem, ilyen oldalági messzi rokon volt. Ennek az asszonynak a férje ékszerész volt Bécsben, egy tehetős gazdag család. És hát mondjuk én ugye néztem a hölgyet, és kérdeztem, hogy mit parancsol? Azt mondja, „hát jöjjenek Bécsbe, viszem magukat! Itt a kocsim, azért jöttem autóval, hogy fölviszem Bécsbe mind a négyüket!” „Hát – mondom – valószínű, kettőnket visz föl, mert a barátaimnak meg kell mondani, hogy mi ketten akkor Bécsbe fölmegyünk, a mási kettő, az azért nem jön Bécsbe…”, mert az Amerikába indulók repülőgépei, azok főleg Grazban voltak, és nem akartak más városba jutni.

K.: Akkor ezek szerint azt várták, hogy őket elszállítsák Grazba, és továbbmehessenek.

V.: Így van. Ez olyan szabad döntése volt mindenkinek, lazán éltünk. Mi azon az állásponton voltunk, hogy a gyűjtőtáborokat lehetőleg minél gyorsabban elhagyjuk, hogy helyet adjunk azoknak a magyaroknak, akik semmit nem beszélnek németül, és hely kell nekik. És nem tudnak elhelyezkedni. Azok hosszabb időre ott maradtak. Hát nehezebben kaptak állást.

K.: Igen, meg hát a családosok még nehezebben nyilván.

V.: Persze. Na és hát bementem, a fiúk rögtön mondták, hogy Pali, ő csomagolja a kis táskáját, és jön velem, a Tamás meg a Feri, ők meg mentek Amerikába, tehát lekísértek még az autóhoz bennünket, megöleltük egymást, mi beültünk a Grétlhez a Volkswagen kis kocsiba, a bogárba, és azzal fölvitt minket Bécsbe.

Bécsben ugye hát óriási volt az öröm, amikor megérkeztünk, azt se tudták, mit csináljanak velünk, a család. Mi az, amit parancsolnak? „Hát – mondtam –, először fürdőszobát szeretnék, hát rendesen letisztálkodni, meg megborotválkozni és a többit.” És jó, mind a ketten megfürödhettünk, tisztálkodhattunk.

Ha magát fényképek érdeklik…

K.: Engem minden érdekel! De meg fogjuk együtt nézni. Tudom, látom, hogy magának rengeteg van!

V.: De ez csak ’56-tal foglalkozik, aztán tudok majd másokat mutatni, és én ezt mindjárt hátul kezdem, hogy hát ami érdeklődésre tarthat számot, ez… Igen, itt látok kisebb gyűjtőképeket. Ez kint voltam Németországban harmincéves koromban.

K.: Ez az, amit valamelyik brosúrájához hozzámásolt szerintem, erre emlékszem, erre a képre.

V.: Igen. De tudok akkor is adni egyet. Ezen rajta van az esküvője a Zoltánnak. Elviheti, úgy adom.

K.: Jaj, köszönöm! Akkor ezt viszont…

V.: Azt is elviheti, hogyha…

K.: Dehogy! Nem szeretném elvinni, én inkább csak majd a számítógépbe bemásolom, jó?

V.: Jó! Hát ezt csak azért mondom, hogy tulajdonképpen ezek a felvételek úgy vannak itt nálam, hogyha érdeklődés van, akkor tudjak adni.

K.: Érdeklődés, az teljes mértékben van, mert mi az interjúnk mellé gyűjtünk képeket is. És van egy – ami a határon való átkeléssel kapcsolatos – nemzetközi oldal. Egy prágai intézettel vagyunk mi kapcsolatban, és ők gyűjtenek olyan történeteket, amik arról szólnak, hogy az emberek a vasfüggönyt hogy lépték át. Ez most érthető Németországra, Csehországra ugye, ahol ment a vasfüggöny, Magyarországra, és Jugoszláviára.

V.: Igen. Hát ezt most megbeszéljük.

K.: Ez az, amit megbeszélünk. Majd szeretném is kérdezni, hogy megengedi-e, hogy csak ezt a történetrészt rárakjam, mert ugye ráadásul ez annyira érdekes hogy…

V.: Hát hogyne! Tudjon már az utókor a mi szenvedéseinkről vagy nehézségeinkről is, ne csak egyet kelljen ismételni mindig. Érti, amit mondok?

K.: Tehát én csak azért mondom ezt, mert nyilván nem ismeri ezt, merthogy ugye ezt csak számítógépen elérhető, és ez ugye a fiatalság számára van. Mert arról szól ez a történet – ezt a prágaiak találták ki, a Prágai Kommunista Kutatóintézet –, hogy van egy bicikliút a vasfüggöny mentén. És most ugye vannak a mobiltelefonokra mindenfajta ilyen programok. Ugye az ifjúság általában könyveket kevésbé olvas, de amikor kerekezik a vasfüggöny mentén a nem tudom, nem emlékszem, hogy hányas számú bicikliúton, mondjuk 113-as bicikliúton, akkor egyes pontoknál el lehet olvasni azt a történetet, ami ahhoz a helységhez tartozik. Tehát hogyha itt elmegy Rohonc mellett mondjuk, akkor el tud olyan történeteket olvasni…

V.: Vagy Bucsu mellett.

K.: Vagy Bucsu mellett kik és milyen körülmények között lépték át a határt.

V.: Bucsu és Rohonc. Ez volt a két hely, ahonnan indultunk, és ahova érkeztünk.

K.: Ugye a fiatalság erre alkalmas, tehát folyamatosan a telefonját bújja, tehát ott elolvassa ezeket a történeteket, miközben ugye valószínűleg egy könyvet sohasem venne erről a kezébe.

V.: Nagyon jó! Én Prágáról még azt is el akarom mesélni magának, hogy hogy ismerkedtem meg a repülőtéren Habsburg Ottóval.

K.: Ezt is meg fogom hallgatni, csak most menjünk vissza  az ékszerész családhoz.

V.: Igen.  

K.: Ott szálltak meg a lakásukban?

V.: Hogyne! És volt vendégszobájuk, úgyhogy semmi problémát nem jelentett, mind a ketten. És megvacsoráztattak bennünket jobbnál jobb ételekkel. Másnap rögtön megkértük a nagybácsit, aki a családhoz tartozott ott, Bécsben, hogy az NSZK nagykövetségére vigyen el bennünket, mert mind a ketten szeretnénk beutazási engedélyért folyamodni. Ők tartóztatni akartak minket nagyon kedvesen, hogy „hova sietnek? Hát a karácsonyt töltsük együtt még! Hát majd mehetnek aztán Németországba.” Mondom: „Nem! Asszonyom, higgye el, nagyon köszönjük a szíves hívást, de nekem állás kell, és munka, hogy én nem táborban élek, énnekem nem bónt adnak az ebédre, hanem ki tudom fizetni, ami szolgáltatást kapok, és nem vagyok terhére annak az országnak, amelyik befogadott.” Megértették.

Másnap elmentünk az NSZK-követségre elmondtuk, miről van szó, magyar menekültek vagyunk, bemutatkoztunk. Ott kérdezték már nagyon erőteljesen, hogy „mi a foglalkozása?” Mondtam, hogy „vegyész vagyok”. Mondta: „Holnap utazhat! – Nem – mondom – uram, hát annyit engedjen már meg, hogy még ennek a hétnek a hátralévő napjait Bécsben tölthessük!” Azt mondja: „Mikor akarnak utazni?” Hát gondoltam, mondom: „A hétvégén. – Hát – azt mondja – azt lehet!” És akkor péntekre kaptunk egy vasúti jegyet, és ebben megállapodtunk, ideadta a papírokat, amivel a németek fogadtak minket, a határon átengedtek.

És visszamentünk a családhoz azzal, hogy „hát csütörtökig mi itt köszönjük, hogyha vendégül látnak bennünket”. Pár napról volt szó, nem sok időről. És akkor megnéztük Bécset, ami nekünk új volt. Sétáltunk a városban, és akkor kimentünk a vasútra pénteken, irány Piding!

Pidingbe is este érkeztünk meg, Óriási fúvószenekar! A bajorok, amit csak tudnak, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! És akkor megint nekem kellett tolmácskodni. De ott már nemcsak mi négyen voltunk, hanem akik Bécsben összegyűltek, és a nagykövetség adott nekik papírt, azok mind Pidingbe jöttek. És hát jó hangulatban telt ott a vacsora el.

Az igazság az, hogy a gyógyír a mi lelkünkre valamelyest az volt, amikor már ebbe a stádiumba jutottunk, hogy kezdtünk előre nézni. Hogy most mit kell tennünk majd, meg mik a feladataink, hogy gyökeret eresszünk bizonyos mértékig, hogy igazodni tudjunk az új viszonyokhoz, és hogy az, amit mi célként kitűztünk magunknak, azt el tudjuk érni. Tehát fájt a távollét az otthontól, de nem az volt most már az elsőrendű nézőpont előttünk.

K.: Meg hát gondolom, az, hogy ennyit segítettek tulajdonképpen, akkor az azt jelentette, hogy kilátástalannak sem tűnik a helyzet.

V.: Hogyne! Egyáltalán nem. Azt kell, hogy mondjam, hogy a helyzet olyan volt, hogyha az ember rendesen viselkedett, kereste a kontaktust, tudott beszélni velük, akkor az út, az nem volt elzárva.

 

Ivánfi3­_1b

V.: A Pidingi láger, az közben fel volt szerelve fürdőszobával, ami úgy nézett ki, mint egy lágernek a fürdőszobája ugye, hogy középen volt hatalmas, nagy vályú, vízcsapok, és a vályú mellé mindenki odaállhatott, és megmosta a…

K.: És itt fabarakkok voltak? Vagy miben voltak elszállásolva?

V.: Igen. Ezek fabarakkok voltak. Emeletes vaságyak, ahogy emlékszem, de szalmazsák volt, pokróc, párna. És másnap reggel – az szombat volt – szétnéztem a lágerban, Pidingben, hogy ott mik vannak. Hát menekültek voltak elsősorban ugye, de volt egy hivatali épület, ahol több iroda működött. Például a munkaközvetítő irodát kerestem elsősorban, ugye. Mert amíg nincs olyan hely, ahova érdemes elmennem, hát addig mit csinálok én, ugye? Akkor volt a titkosszolgálatok irodája, a francia, angol, amerikai. Az zárva volt, most is azt mondom, és senki nem tartózkodott ott, de nem is érdekelt.

K.: Ez a pidingi tábor, ez a katonaságnak volt valami területén? Gondolom, hogy ez egy rögtönzött…

V.: Nem, nem! Hanem oda kitelepedtek a pidingi táborba a hírszerzők – az angol Intelligence Service, az amerikai, a francia –, és azonnal lecsaptak a magyar menekültekre, hogy otthon mi van? Honnan jött? Satöbbi, satöbbi , kikérdezték őket. Meg lehet, hogy volt, akiket be akartak szervezni. Hát én ezt nem tudom, mert Hál’ Istennek ki se nyílt az ajtó előttem, mert zárva voltak szombaton.

Viszont a munkaközvetítő irodába amikor bementem, akkor tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az ESFERER …., és ez egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbánya vállalat volt, amelyiknek volt kokszoló műve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Achen mellett, Alsdorfban. És én azt mondtam: „Jó! Ezt aláírom.”  És akkor megint közölték velem szombaton, hogy „holnap reggel utazhat!”

K.: Tehát gyakorlatilag levegőt is alig tudott venni, igen.

V.: Hát megpróbáltam.

K.: De akkor a barátjától el kellett válnia.

V.: El. Akkor őtőle elköszöntem, és vasárnap reggel fölszálltam a vonatomra, ami az Achen–Alsdorf vonalon Kölnön keresztül elvitt engem. Alsdorfban az állomáson voltak idegenvezetők, olyanok, akiknek az volt a feladata, hogy kalauzolják, ha odaérkezik­…

K.: Menekült.

V.: Bárki. Nagyon messze esett ugye Ausztriától, mert az a Dreiländereck, a három ország sarka ugye, hogy Hollandia, Belgium, Németország, az egy ponton találkozik a határ. És a szénbánya vállalathoz szóló papírom, amit én Pidingben kaptam, az már nálam volt, és amikor a portásnak mutattam a munkásszállón Alsdorfban, akkor azonnal biztosított egy szobát, hogy elfoglaljam.

K.: Tehát akkor vasárnap este már tudott hol aludni.

V.: Hogyne, hogyne! Ilyen problémám soha nem volt, hogy nem tudtam volna hol aludni. Olyan volt ott, hogy úgy képzelje el, az egész munkásszállás tele volt, színültig emberekkel! Jugoszláviából, Magyarországról, NDK-ból akik korábban kijöttek, és ugyanide. Ezek az emberek ugye vasárnap estére jól leitták magukat, hangosan vitatkoztak, ki hogy tudott beszélni. És az emberek nagy része azt hiszi, hogy bár nem németül mondja a szavakat, mert fogalma sincs róla, de hogyha hangosabban beszél, akkor megértik! És akkor elkezdtek kiabálni. De nem azért, mert egymással durvák lettek volna, hanem… volt horvát, szerb, szlavón, szlovén, Jugoszláviából mindenféle náció, és nagyon sokan voltak horvátok olyanok, akik perfekt magyarul beszéltek, mint én. Na de hát ez egy olyan zajos éjszaka volt, hogy azt mondtam…­

K.: Jó kis kakofónia lehetett!

V.: Persze! Hozzátartozott az úthoz. Reggel nyolc órakor bementem az ÉBÉFAU-nak a laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök, aki ott a vezető volt, titkárnőjénél letettem a papírt, hogy én ezt aláírtam. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte ….” Egy magas úr fehér köpenyben. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és diplomával kapcsolatos papírjaimat, azt nem tudtam semmit ilyet hozni magammal.

K.: Nyilvánvalóan.

V.: Azt mondja, „nem tesz semmit Ivánfi úr!” Csengetett, és a laboratóriumból behívatott egy technikust, és akkor átadott neki, hogy „itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy „….” Azaz a kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta oda a főnökhöz aztán később ugye a technikus, hogy ezt mértem, és azt mondta erre nekem a Helmut doktor, hogy „hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Akkor megbeszéltük ugye a munkámat, hogy mi lesz, és akkor én mondtam neki, hogy hát főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani, valamint hozzátette ő rögtön, hogy „szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van, és a diplomásokat, azokat családi házakban helyezzük el”.

Hát kiállították a papírt, és december 15-én mentem Bonnba, ahol a Belügyminisztériumban fogadtak, elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt…

K.: A meghívót.

V.: Nem meghívást. Leírta azt, hogy „Az ön férje igazoljuk, hogy fix állással rendelkezik, rendszeres havi fizetése van, szolgálati lakást biztosít a cég, és biztosítjuk az önök beutazását Ifánfi Jenőné született Joszt Éva, Ivánfi Andrea, Ivánfi Mónika a Német Szövetségi Köztársaságba”. Ezt a papírt németül és franciául is kiállították, ott, még a bonni Belügyminisztériumban, mert az NSZK-nak Budapesten nem volt követsége, hanem a Francia Nagykövetség képviselte őket, és a feleségemet is oda hívatták be itt Debrecenből, hogy átadják neki 1957. január hónapban a beutazási engedélyt a családdal együtt.

Én lelkileg kicsit megnyugodtam, mert amit én tudtam tenni azért, hogy a családom velem legyen: állásom volt, lakás biztosítás, helyileg ott voltam. Az NSZK legtávolabbi területére mentem, tudniillik a titkosszolgálat folyamatosan és rendszeresen visszarabolt embereket hajón a Dunán Ausztriából. Tehát jöttek magyar hírszerzők – azt mondanám, hogy terroristák –, és az illetőt behálózták, leütötték, a dunai hajónak a kapitánya, az a III/III-nak vagy minek, vagy IV-nek, vagy V-nek dolgozott, tehát az szemet hunyt ezen, és hurcolták vissza!

Én nem voltam olyan fontos ember, szó sincs ilyesmiről, csak azt mondtam, hogy ezektől messze, távol kell lenni, mert én semmiféle titkosszolgálattal kapcsolatot nem akarok tartani!

K.: Ezek a hírek keringtek, hogy ilyenek történnek?

V.: Ó! Folyóiratunk volt, ami hetenként jelent meg, a magyar disszidenseknek a lapja, és ebben minden hírt közöltek, ami az otthonnal volt kapcsolatos.

K.: Németországi lap volt?

V.: Németországban adták ki, de az ott lévő magyarokat segítő emberek német támogatással anyagilag, arról, hogy a magyar disszidensekkel mi a helyzet. Hogy kik érkeztek például utoljára Magyarországról, és ez a lista, ez betűrendben volt. Tehát a már kint lévők közé sorolták be az újonnan érkezőket.

K.: Igen, erről beszéltünk, erről a listáról, merthogy ugye ….

V.: Ugye? Hogy a H-betűs, az előttem volt, és aztán kihúzatta magát rögtön onnan.

K.: Igen. De hát igazából hihetetlenül gyorsan elérte azt, amit el tudott érni!

V.: Igen. És akkor megkapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a Francia Nagykövetségen, na de hát ahányszor elment a rendőrségre, hát minősíthetetlenül bántak vele sokszor, és mindig az volt, hogy „maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!” Hát a férje mindig azt válaszolta erre a telefonba, hogy ő nem megy. És ugye én telefonon… hát lehallgatták ezeket mind, meg a postámat olvasták, és ez benne volt a pakliban, és nem is törődtem vele, tudtam, aszerint beszéltem.

K.: Mikor tudott először beszélni telefonon a feleségével?

V.: Januárban. Mindig sírás volt a vége!

K.: Hát azt gondolom!

V.: Mégpedig azért, mert kérdeztem, hogy „mikor tudtok kijönni?”, ő kérdezte, hogy „nem akarsz-e hazajönni? – Hát – mondom – Mótikám, hát nem azért disszidáltam! Hát amit én itt végigcsináltam, itt nekem hosszabb időt kell eltölteni, hogy lássam, hogy mi a helyzet veletek!” És így teltek az évek ott kint.

K.: Hát gondolom, az első telefonbeszélgetés azért nagyon megrázó lehetett!

V.: Megrázó volt mindenképp ugye, de…

K.: Mert elképzelem azt, hogy csörög a telefon Debrecenben, és…

V.: Persze! Postát is kaptam. Hát írt nekem postát az édesanyám, a feleségem, a nagyanyám! Akkor a kislányom rajzolt egy kávéscsészét, ákombákommal, feleségem ráírta, hogy „Andika azt kéri, hogy ebből a csészéből igyál reggel!” Hát ilyeneket, tudja? A kislányok, hát állandóan ugye keresték az apukát, hogy hol van? Hát akár vendégségbe mentek, akár találkoztak másokkal, kézen fogva sétáltak, akkor ott volt az apuka is, és a feleségem meg egyedül a kicsikkel! Hát ez borzasztó nehéz volt a feleségemnek! És ő sajnos az első időkben sehol nem kapott állást, mert magyar disszidensnek a felesége volt!

K.: Igen, ez lett volna a következő kérdésem, hogy a családja tudta eltartani tulajdonképpen őt?

V.: Nagyon keveset tudtam nekik segítséget nyújtani anyagilag is, erkölcsileg is, azt kell, hogy mondjam, hanem a feleségem viszonylag gyorsan kapott állást, mert a dr. Went István professzor úr a Debreceni Egyetemen ilyen ember volt! Így kell mutatnom, mert hochintelligent, idegen nyelveket beszélő… Nézze, aki a húszas évek végén végezte az Orvosi Egyetemet, az beszélt idegen nyelvet, külföldet ismerte, és olyan szaktudása volt, hogy a diákok így fölnéztek rá! Nem, hogy sztrájkolnak, meg a padra ülnek, meg nem tudom, hát lent is, hát el nem lehetett volna képzelni! Azonnal adott állást a feleségemnek, mikor a feleségem elmondta, hogy „disszidált az uram, itt a két gyerek”. Titkárnő lett, és miután a feleségem németül is beszélt, ezt nagyon jól tudta használni a professzor úr az irodalmazásnál, gyors- és gépírni kitűnően tudott, úgyhogy… Nagyon rendes kultúremberekkel volt körülvéve, mert azok mind orvosok voltak, vagy orvostanhallgatók, tehát a miliő is olyan volt, hogy ez mondjuk megfelelő lett volna, de hát én nem voltam.

K.: És akkor ott a szülők segítettek a gyerekek ellátásában?

V.: Hát mindenképpen! Hát nagyon sokat segítettek apósomék. Sajnos szegény apósom tüdőrákban halt meg, de úgy, hogy megműtötték. És a műtét nem sikerült, és anyósom kezét fogva elvérzett.

K.: Ez akkoriban történt?

V.: 1957 októberében. És 1957. október 23-án temették Debrecenben, ami azt jelentette, hogy felvonult a biztonsági rendőrség a temetőben, hogy a gyülekezést ellenőrizze, és körülvette a gyászoló tömeget, hogy nehogy rendbontás történjen az évfordulón! Ugye itt most egy disszidensnek az apósát temetik, és soha nem tudni, hogy valami kilengés nem fordul-e elő. Ott zokogott az egész család, mert apósom még keresőképes ember volt, ötvennégy éves. És ez mindenkit megviselt, ugye.

Szegény feleségemet olyannyira megviselték már ezek a dolgok, az én távozásom, meg az édesapjának az elhunyta! Ugye a gyerekek kedvessége, az körülvette, tehát az enyhített mindent a családi oldalról, de epeműtétre kellett neki menni, mert azzal probléma volt. Megműtötték a kórházban, nagyon jó sebész volt a klinikán, a dr. Szeleczky Gyula professzor, az is hát egy akkora úriember volt, és olyan ügyes, hogy Debrecenben a legmegbecsültebb emberek közé tartozott. Túlesett a műtéten, minden ment megint tovább, és vártuk mind a ketten – ő azt, hogy találkozzunk, és én is azt, hogy találkozzunk –, és egyikünk se tudta, hogy mikor és hol.

K.: Hogy mikor engedik. Igen.

V.: És így ment az idő. Hát ezt egy darabig tudta viselni az ember, és aztán az én lelkiismeretem is engem egyre mélyebbre nyomott. Mert hát ez nem működik, és nem működhet így! Én nem akartam elszakadni a családtól, eszem ágában se volt. Ha nekem a követségen ugye mást mondanak, akkor már neki se indulok. De a hibát ott követtem el, hogy én nem számoltam a kiutazási engedély létével. Meg se fordult a fejemben. Ezt én bevallom ezt a mulasztásomat, és akkor kezdtem rájönni, hogy tulajdonképpen hol és miben éltem én eddig együtt! Ugye? Hogy emberek nem hagyhatták el az országot, jóllehet az egész család kint volt.

K.: Hát végül is az ötvenes években ez egy bezárt ország volt.

V.: Sehova senki nem mehetett.

K.: Igen, sehova senki. Még a szocialista országokba se nagyon lehetett utazni.

V.: Így van.

K.: És az a munka, amit maga kapott Németországban, az érdekes volt egyébként?

V.: A munka érdekes volt nekem, szívesen is csináltam, és…

K.: Az nem állt nagyon távol attól, amit itt csinált Magyarországon?

V.: Hát egyáltalán nem állt távol, mert ott is a szénkémiával kellett foglalkoznom. Csak ugye például a cég fölajánlott nekem egy négyszobás szolgálati lakást. Hát mondom neki, hogy „főnök! Hát mit csinálok én egyedül egy négyszobás szolgálati lakásban? Hát így keringjek ott? Vagy fektessem minden pénzem a bútorokba, és akkor sehol semmi! Kiderül, hogy nem engedik ki a családomat!” És ebben ők is bizonytalanok voltak, hogy most én hogy döntök, és meddig vagyok a cégnél. Tudja? Szóval ez nem volt jó!

K.: Tehát ez mindenképpen egy átmeneti helyzetnek kellett tekinteni.

V.: Átmeneti helyzetnek kellett tekinteni, és évenként hárítottam el a szolgálati lakásokat, mert azt mondtam, hogy „hát majd ha itt lesz a családom! Mert most már abban se hiszek, hogy otthon a papírok megvannak, meg egyebet kapok, meg nem tudom, mit, hanem hogyha itt van, akkor igen, akkor kérek jobbat, többet és mást.”

K.: És a kollégák, azok befogadták magát?

V.: Ó, hát nagyon rendesek voltak velem! Persze! Hát nézze, amikor már megtanultam tréfálkozni velük, akkor az mindent feloldott. És beszéltek… hát számos olyan emberrel dolgoztam együtt ugye, aki katona volt a háború alatt. Az ő élményeiről, hogy például a francia fronton harcolt, miket élt át, és hogy volt ez a…

És ott, Alsdorfban egy jó néhány kollégám volt, akik úgy meghívtak magukhoz, a család, és akkor elmentem beszélgetni, vagy vacsorára hívtak, tehát volt közönségem.

Később azután én Achenbe kiköltöztem, és Achenből jártam dolgozni Alsdorfba. Hát az olyan 25-30 kilométer volt, becsülve, ezt naponta oda-vissza.

K.: Ott bérelt egy kis lakást?

V.: Nem lakást béreltem, egy albérleti szobát, amihez összkomfort volt: fürdőszoba, főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak, elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem magamnak vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem.

Még ezt hozzá kell tennem, hogy a cég, az biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. És akkor ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben dolgoztak, akik a kokszolóban dolgoztak, akik a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben…­

K.: Tehát ez egyfajta klub volt.

V.: Így van. És azt kell, hogy mondjam, hogy az egy nagyon jó társaság volt. Hát például úgy képzelje el, hogy az erőmű – ami hatalmas teljesítménnyel bírt, és kitünő szenet dolgozott fel – személyzete, az a háborúban egy tengeralattjárónak volt a legénysége és a parancsnoka! Úgy, hogy a tengeralattjáró-parancsnok volt a műszaki igazgató, a főmérnök az erőműben, a többiek pedig az ő beosztottai. Ilyen fegyelem volt! Nem lehetett másként! És mindenki dolgozott, mindenkinek volt munkája, senki nem éhezett.

És a bankok nem számolhattak kamatot, csak minimálisat, amikor adtak azoknak az embereknek, akik hadifogságból tértek haza később, és akarták a létüket folytatni utána, és csak olyan hosszú távra, amikor már fizetőképes lett a vállalkozás. Tehát nem kellett addig törleszteni, míg a vállalkozás nem fizetőképes. Tehát pénzügyileg a dr. Ludwig Erhard –majdnem hogy föl kéne most állnom ebben a pillanatban, amikor a nevét kimondom –, ez egy olyan közgazdász volt, aki a Német Szövetségi Köztársaságot éveken belül felépítette, rendbe hozta, kemény pénze volt, és Európának ilyen állama lett!

K.: Tehát ez azt jelenti, hogy igazából ott, az ötvenes évek végén már nagyon érződött az életszínvonal-különbség a két tábor között.

V.: Ó, hogyne! Hát most például az adózás. A nagy cégek mindegyike jogosult volt arra, hogy a munkásainak, mérnökeinek, tisztviselőinek szolgálati lakásokat építtessenek. Ezt a költséget teljes egészében levonhatták az adóalapból. Ily módon minden nagy cég rohanvást építtette, a két-öt, tíz-húszezer főt foglalkoztató cégek a szolgálati lakást a munkásaiknak. Mit lendített ez meg? Azonnal az építőipart.

K.: Igen. Az meg az egész gazdaságot.

V.: Nem volt hajléktalan, nem volt munkanélküli. Volt várakozó tábor, akikről teljes ellátással gondoskodtak, tehát az nem vitás, hogy ilyen előfordult, de mindenki munkához tudott jutni, akár tanult ember volt, akár tanult ember volt, akár kétkezi munkás.

A földművesekről nem beszélek, mert azok tovább folytatták az életüket, hát ott nem csináltak szovhozt, nem csináltak kolhozt, nem volt téesz. Tovább művelték a földet, meg tenyésztették az állataikat, és élelmiszerrel ellátták a városlakókat, amire szükségük volt.

Azt elmondtam, de hanem, akkor folytatom, ha igen, akkor állítson le, hogy a fogorvosom, aki szintén egy ilyen fogolytáborból tért haza – semmije nem volt ezeknek! Hát a rajtuk lévő rongy, azt kell, hogy mondjam, mert még ruhának se lehet nevezni. Kapott először díjmentes hitelt, hogy felöltözzön, hogy biztosítsa a szállását, és elinduljon egy úton.

Akkor a bank adott neki hitelt arra, hogy egy fogorvosi rendelő teljes berendezését megvehesse. De mi kellett ehhez? Hogy az a gyár is működjön, ahol ezeket készítik, ugye.

K.: Gyártják, igen.

V.: Tehát az iparágak egymást segítve vitték előre annak érdekében, hogy a termelés meginduljon horizontális és vertikális szinten is, hogy a gombostűtől kezdve az autógumiig mindent lehessen kapni.

Nem az folyt, mint Magyarországon az államosítás után a privatizációval, hogy mindent tönkre tettek, az összes termelőüzemünket – egyetlenegy darab nagy értékű vonatot vagy autóbuszt, vagy semmit nem tudunk gyártani.

Ott ennek ellenkezője volt. Rendbe kellett hozni az épületeket. A városok nőttek ki a földből, meg mint amiket lebombáztak annak idején. Az építőipar virágzott, és az ahhoz kapcsolódó összes minden más.

Kelet-Németországból, Wolfsburgból, ha jól emlékszem, az egész autógyár átmenekült Nyugat-Németországba, úgy, hogy a műszaki igazgatótól kezdve a portásig kiürítették – ez lett a Wartburg Gyár az NDK-ban, Németországban pedig a négykarikás autót kezdték, a DKW-t – Deutsche K…. W…., annak a rövidítése ez, ami az én kocsim volt, ha ott van. És akkor ehhez megint beszállítók kellettek. Akkor azok is kezdtek nyitni, ők is kaptak hitelt.

Tehát Németországban a belső hitelezés, és a méltányos kamat, a méltányos törlesztés és a szorgalmas munka így összefonódott, és a Ludwig Erhard az egész társadalom és termelés erein rajta tartotta az ujjait. Csak aszerint lehetett csinálni, ahogy ő vezényelt.

K.: Ezek szerint maga tudott egy autót venni magának?

V.: Hát hogyne! Hát nem tudom…

K.: Láttam a képen, ezért csak kérdezem, hogy…

V.: Az ott, az albumban talán talál, vagy máshol volt. Ott van…

K.: Itt a motoron van.

V.: Az még egy BNW motorkerékpár volt, az a kezdet kezdetén. Hát sok nem látszik itt, de az albumban talál. Hát vettem én magamnak egy remek kajakot is. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt akkor is, ha megtelt vízzel, hullámzáskor felborult…

K.: Ez ilyen összecsukható kajak volt?

V.: Igen. Szétszerelhető, hátizsákban lehetett kézben cipelni.

K.: Igen, látom, hogy ilyen vászontetős.

V.: És most ajándékoztam oda, itt egy közeli faluban, Hétben egy egyesületnek, akik a Sajó folyóhoz kötődnek. Még mindig megvan a kajakom! 1959-ben vettem a harmincadik születésnapomon!

Hát benne voltam a klubban, a csónakklubban, az egyetemnek volt ott, a Rosének hívták ezt, ez egy mesterségesen felduzzasztott tó volt, 16 kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. És a parton az egyetem építtetett egy ilyen klubházat, hétvégén odajártam le kajakozni.

K.: Tehát gyakorlatilag sok mindene megvolt Németországban, ami itt Magyarországon akkoriban nem lehetett.

V.: Hazahoztam különben, és itt Hál’ Istennek, a feleségemmel meg a gyerekekkel a Tiszára jártunk. Amikor a TVK-hoz kerültem, a Tiszai Vegyi Kombináthoz, akkor ott, a TVK csónakházába tettük be a kajakot, és rendszeresen a Bodrogon fönt, a Felső-Tiszán. Volt úgy, hogy kéthetes túrára mentünk, hogy sátrat vittünk, kondérokat magunkkal, és egy tizenkét fős csapat nekiindult kajaktúrára. Átéltük ott a feleségemmel a Tisza-virágzást úgy, hogy mi ültünk a kajakban középen, és a Tisza virágzott, és világos szőke színe volt az egész vízfelületnek!

K.: És mi volt az, amikor valóban eldöntötte, hogy hazajön, nem bírja tovább?

V.: 1961 januárjában. Obersorban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, Obersorban, és akkor onnan mentem haza Achenba. Amikor Achenba megérkeztem, akkor döntöttem el, hogy megírom a levelet a preptói NDK-oldalon lévő Magyar Nagykövetségre Berlinbe, hogy „kérem a hazatérésem lehetővé tételét”.

Kicsit aggályos voltam, és a megírt levelet megcímezve, borítékkal együtt a zsebembe tettem, és több hétig nem dobtam a postaládába.

K.: Ja, hogy nehogy egy hirtelen felindulásból elkövetett döntés legyen?

V.: Hát nézze! A döntés nehéz volt. Elhiszi?

K.: Elhiszem, igen.

V.: A Magyarországról való döntésemnek a célja egész más volt a menekülésre, és sokkal nagyobb „kényszerítést éreztem”, idézőjelben, hogy kivihetem a családomat, hogy a kommunistáktól megszabadulok. Ez mögöttem állt, és inspirálólag hatott rám. A hazajövetel ennek ellenkezője volt.

K.: Hát mert egy új világba érkezett a maga számára, ami mindenképpen vonzhatta.

V.: Hát persze. Na most ennek fordítottját megtenni, csak egyetlenegy vonzó pont volt, a családom.

K.: A család, igen.

V.: A családom volt az, akiben hittem, ahol nem kételkedtem, akik vonzottak haza. Azt mélységesen beláttam, hogy hát a gyerekeknek kell, egy apa legyen! Hát nem nőhetnek fel a gyerekek úgy, hogy nincs apjuk, a feleségem meg nem élhet úgy, hogy nincs egy férje. Hát ez egy nem normális állapot volt!

És nézze! Én Németországban jártam társaságba, és megvolt a szórakozási lehetőségem mérsékelt szinten, meg barátoknál is, de minden új társaságban előrebocsátottam, hogy nős vagyok, hogy feleségem van, két gyerekem van, és én őket várom itt, Németországba. Tehát semmiféle olyan kapcsolatot nem vagyok hajlandó elfogadni, ami ezen túlmenne, az állapoton, amiben én vagyok. És én ezt minden további nélkül meg is tartottam, és hazajöttem úgy, hogy senkihez ott nem kötődtem, ami megakadályozta volna, vagy akadályozta volna egyáltalán azt, hogy én onnan eljöjjek, vagy hazajöjjek.

K.: Azt viszont sejthette, hogyha hazajön Magyarországra, akkor retorziók érik.

V.: Igen. Elképzelni nem tudtam, hogy milyen fajták, és milyenek, de számoltam vele, hogy itt bizalmatlanok lesznek velem… De hát mindig bizalmatlanok voltak, hát egyetemi hallgató koromban, mikor a Szegedi Egyetemről kizártak, hát akkor is politikailag megbízhatatlan voltam. Szóval az úgy nem volt éppen…

K.: Arról tudott, hogy mi van Magyarországon? Azt a telefonbeszélgetésekből le lehetett szűrni?

V.: Hogyne! Nagyon pontos adataim, meg tájékoztatásom, információim voltak, mégpedig a következő vonalon. A felségem barátságba került egy családdal Debrecenben, ahol a férfi huszártisztként menekült nyugatra 1944-ben – a csapatával, nem egyedül, hát vitték őket.

K.: Nyilván, persze. Menekült mindenki ki nyugatra.

V.: Akkor a magyar hadsereg maradék részét vitték, ugye. És ez a férfi ott elvette a baronint, a Cita von Wesmart, és Debrecenbe jöttek haza, és ott éltek. A feleségem beszélt jól németül, és a Citával, aki hazajött, és ő csak németül beszélt, a férfi, az megtanult németül, és magyarul is beszélt, de velük kapcsolatban voltam. (?) És amikor én disszidáltam, a Cita német állampolgár maradt. És ő szabadon utazhatott ki a szüleihez. A szülei megkapták az én telefonszámomat, és fölhívtak telefonon Dürenben a kastélyban, hogy menjek el egy bemutatkozó látogatásra.

Hát én autóba ültem, és elmentem Dürenbe.

K.: Az milyen messze volt?

V.: 35-40 kilométer.

K.: Tehát ez gyakorlatilag ott volt a környéken.

V.: Köln és Achen között. Tehát nem olyan messze. És bemutatkoztam a báró úrnőnek meg a báró úrnak sorrendben. Úgy fogadtak, mint egy vendéget, és egyre jobb kapcsolat épült ki köztünk. De már az első látogatásom, amit én hétvégén ejtettem meg előzetes telefoni egyeztetés alapján, úgy hívtak, hogy „a vendégszoba nyitva van ön előtt, tehát aludjon itt szombaton este, és csak vasárnap menjen vissza Achenbe!” Lent a parkban volt teniszpálya, uszoda, és nagyon szívesen jártam hozzájuk!

Ez a család hason-sorsú volt, mint én, mert tőlük elvették a birtokaikat Poroszországban…

K.: Ja, ez az NDK oldalára esett.

V.: Amit az NDK oldalon… sőt, azt hiszem, a lengyelek kapták meg, de nem tudom. Tény az, hogy mindent ott kellett hagyni, viszont a családnak volt vagyona, és a Nyugatnémet oldalon, és…

K.: Áttelepedtek.

V.: Áttelepedtek oda. Velük nagyon jó kapcsolatot építettem ki, és amikor a Cita jött Magyarországról Németországba, az NSZK-ba, akkor ő a feleségemtől hozta a híreket. Levelet nem hozott, mert motozták.

K.: Értem.

V.: De hát nem írt volna olyat a feleségem egyébként se, hát nem hírszerzők voltunk mi egymásnak!

K.: Persze, nyilvánvaló.

V.: Hát ez hülyeség volt! Ezt csinálták.

K.: Tehát gyakorlatilag a Cita itt élt, és mindent tudott, és mindent el tudott mesélni.

V.: Igen. A beszélgetéseink során a Cita is arra az álláspontra helyezkedett, hogy „jöjjön haza, Jenő! Higgye el, hogy a Móti szenved nagyon, hogy egyedül van, a két kislánya várja, hogy lássák, hogy van apukájuk, és teljesen bizonytalan, hogy kap-e egyáltalán kiutazási engedélyt, vagy nem, a felesége, mert hogyha négy és fél évig nem adtak, most se biztos, hogy fognak adni!” Na, ez döntötte el, ez a beszélgetés tulajdonképpen, hogy…

Nekem is teher volt a távollét! Ezt higgye el! Mert én albérletben laktam. Jó, társaságom volt, de hát rokonaim senki! A Zoli volt, a Tamás, az unokaöccseim, de egyébként…

Ja, és aztán később a feleségem unokatestvére, az disszidált Jugoszlávián keresztül, mert ő meg decemberben jött a Pali után. És ő is kikerült NSZK-ba, de egész messze laktak tőlem, úgyhogy ritkán tartottuk a kapcsolatot is olyan értelemben, hogy én nagyon elfoglalt voltam, meg úgy lazább volt a kapcsolatom Palival annál, hogy itt…

K.: Tehát akkor ezek szerint Paliról hírt kapott.

V.: Nem voltam vérrokona neki, és akkor a Zoli meg a Tamás, azok vérrokonok voltak, hát velük tartottam elsősorban a kapcsolatot.

K.: Tehát akkor a Pali, az szintén kapott munkát, és jelentkezett, hogy ő meg itt van.

V.: Hogyne, hogyne! Jelentkezett. Elhelyezkedett. És olyan kedvesek voltak, hogy például 1957 karácsonyára meghívtak magukhoz, ahol laktak, és a karácsony estét, a 24-ét, 25-át 26-át ott töltöttem náluk.

K.: A „náluk”, az mit jelent? Ő már akkor nem volt egyedül?

V.: Hát az Editke kijött.

K.: Kijött.

V.: Ugye Editke még ’56 decemberében disszidált.

K.: Nem, ezt a szálat, ezt nem ismertem.

V.: Nem mondtam ezt a dátumot, de egy hónap differenciával, mint ahogy én kimentem, az Editke Jugoszlávia fele próbált már akkor csak, mert a nyugati határt, azt egyáltalán meg se próbálták.

És bedobtam ezt a levelemet januárban a postaládába, vártam a választ, és akkor már lelkileg is eldöntöttem teljes mértékben, hogy hazajövök, mert egyszerűen nem lehet feloldani ezt a feszültséget másként, és az életünk hátralévő részét, azt együtt kell eltölteni.

K.: A munkahelyén feltételezem, hogy marasztalták.

V.: Maradtam. Nem, addig nem mondtam fel semmit, míg itt nincsenek elintézve a dolgok abszolút konkréten.

Na most azt csináltam, hogy hát vártam a levelet. A feleségemet értesítettem levélben, hogy „az első lépést megtettem”. Tehát hogy könnyítsek rajta. Hogy bízzon abban, hogy fogunk találkozni, hogy én haza akarok jönni, és a gyerekek mellé, meg őmellé oda akarok visszaállni, ahol voltam, nem fog egyedül maradni.

Megjött a válasz márciusban a Német Nagykövetségről, ahol tudósítanak arról, hogy megkaphatom a hazatéréshez a szükséges vízumot, de mielőtt hazaindulnék, kérik, hogy látogassak el Preptóba a nagykövetségre, mert szeretnének velem beszélgetni. Na, hát itt nem kellett gondolkodnom sokat, hogy mire megy a játék, beszervezés. De ez a hírszerző osztály volt, nem az elhárítás.

K.: Nyilván, igen.

V.: Hát én azonnal válaszoltam erre a levélre, hogy „nem megyek Kelet-Berlinbe, Preptóba. Nem kívánok beszélgetni senkivel a nagykövetségen, és amennyiben ez az ára az én hazatérésemnek, tekintsék tárgytalannak az egész kérelmet!”

Megint vártam a válaszra. Április, május. Megjött a hazatérési papírom. Francia nyelven írott engedély volt, és korrektül jogommá tette, hogy átléphetem a magyar határt, Magyarországon tartózkodhatok. Minden személyi adatom föl volt tüntetve. De ez a papír – mondom –, négy hónapig érvényes. Tehát valami záros határidőn belül nekem haza kellett jönni. Nem halasztgattam én most már a dolgaimat, hanem ebbe az irányba számoltam fel, amit csak lehetett.

A munkahelyemen még mindig nem beszéltem az egész hazatérésemről, mert azt mondtam, hogy azt hagyom a végére. Ismerőseim lassan kezdték tudni, a báró úrékkal beszéltem, a Hans Keller doktorral, az orvos barátommal és családjával Achenben, akivel nagyon jó kapcsolatom volt szintén, és itt, Galgócon is ült ott, ahol most ön van, mert eljött meglátogatni ide, Magyarországra. És ezt csak a barátságunknak köszönhetem, mert évtizedek teltek el azóta.

És hát meg voltak rémülve! A Hans azt mondta, az orvos, hogy „Jenő, hát én mint családapa, megértlek! A családod mellett van a helyed! De hogy mi vár rád, arra készülj föl, és ne legyen sokkoló számodra. Vedd tudomásul a helyzeteidet, de majd úgyis az Isten alakítsa, hogy merre járj! A kezdet nagyon nehéz lesz! Mi meg elveszítünk egy barátot… Hát ez a helyzet.”

Akkor elmentem a Vidákovics Gyúróhoz.

K.: Ő ki volt?

V.: Ő az egyetemi városban egy igen elegáns kisvendéglőnek a tulajdonosa, egy Horvátországból disszidált család, akik ott telepedtek le, nyitottak egy kisvendéglőt, és jobbnál jobb magyar ételeket készítettek! Sütöttek-főztek, kacsasülttől kezdve töltött káposztán keresztül sertéspaprikást, akkor mindenféle mákos tészta, túrós tészta, palacsinta! A palacsintának olyan sült pereme volt körbe, hogy ropogott! És a legjobb magyar lekvárok voltak hozzá, őáltaluk készített, mert ez egy családi vállalkozás volt. Négy gyermeke volt neki, leánya, fia, azok is mind ott pincérkedtek, főztek, segítettek, a felesége is. És amikor az egyetemi hallgatók – már nemcsak a magyaroknak ez volt a centruma, a találkozási helyünk –, hanem a németek, mikor megkóstolták azokat az ételeket, attól kezdve jöttek ők is oda! És a Gyúróval lehetett vitatkozni, lehetett viccelni, tréfálkozni! Olyan reverenciával fogadott bennünket, hogy ott mindig foglalt asztalunk volt! Volt három barátom ott, akik egyetemi hallgatók voltak, és azokkal jártunk együtt.

Úgyhogy a Vidákovics Gyúróhoz el kellett mennem elbúcsúzni. Nem akarta elhinni, de ő is azt mondta, hogy „Ivánfi úr! Apa nélkül nem család a család! Én megértem magát, Isten áldja útján, és legyen ereje ahhoz, amit maga még otthon át fog élni!” Könnyezett a Gyúró. Kikísért a vendéglő ajtajáig. Elintéztem ezt is.

K.: A német hatóságokkal nem kellett semmit sem elintézni, hogy…?

V.: Hát ki kellett jelentkeznem. A német hatóságoknál, amikor bejelentettem, hogy véglegesen távozok az NSZK területéről, és milyen határidőn belül, akkor lefényképeztek, adataimat fölvették pontosan, hogy hol dolgoztam, hol éltem, mi volt a címem, és hova megyek. Ennyi. Tehát egy átjelentkezés. Magyarországra megyek, és a feleségem címét adtam meg, mert ő ott volt Debrecenben. A Magyar Nagykövetségen is a debreceni címet adtam meg, hiszen a veszprémi címünk megszűnt. Hát azt egyszerűen a Hóvirág utcát átadtam úgy ahogy volt, a kulcsokkal együtt.

Amikor a bárónőnél este vacsora mellett ezt úgy megemlítettem, hogy bizony én készülök haza – ez most az idősebb bárónő volt. Nem a Cita, a Cita már hazajött akkor, mert a Cita mindig egy hétre, két hétre jött ki, és akkor megint ment jött haza.

K.: És tulajdonképpen ez egy zárójeles történet, de ők miért Magyarországon?

V.: Nézze, nem tudom. Akkor már a férjét nem engedték ki, mert az maradt magyar állampolgár, és akkor valószínű, nem akartak szétválni, hogy a Cita kijöhet, a férje meg maradjon otthon. Mert utána viszont, amikor ’90 után volt, hallottam, hogy állítólag kimentek mind a ketten. De hogy hogy volt a történet, nincs pontos információm róla.

K.: Értem.

V.: És akkor a bárónőék teljesen odavoltak, hogy „hát Ivánfi úr, hát számolt maga azzal, hogy otthon mi vár magára? Hát mint munkanélküli, hajléktalan kódorogni fog összevissza? Vagy a családja visszafogadja úgy, ahogy eljött? Hát maga is négy-öt évvel idősebb lett azóta! Nem az, mint aki a régi volt! A felesége biztos, hogy vissza fogja fogadni magát? Vagy a család mit fog szólni hozzá, hogy maga otthagyta őket, eljött öt évre, és most megint megjelenik? Hát ezek nem szempontok? Hát hogy fogja folytatni az életét?” Hát teljesen kétségbe voltak esve, na de hát azért eljártam hozzájuk, és azt mondja a bárónő nekem egy szép napon: „Jó! Megértjük, hogy maga hazamegy, de egy dolgot tegyen meg a kedvemért! – Hát – mondom – bárónő, ha nem akadályozza a hazamenetelemet ez a dolog, akkor mindent megteszek az ön kedvéért!” Azt mondja: „Elmegy Bonnba a Madam Busalához!” Az tudja, ki volt?

K.: Nem.

V.: Németországban a leghíresebb jósnő, akihez a német kormány és az országgyűlési képviselők is mentek jósoltatni és láttatni, mert ez a nő, ez hihetetlen képességekkel rendelkezett. Én jósnőnél először voltam a Madam Busalánál. Soha életemben!

K.: Hát gondoltam, hogy egyébként soha nem járt ilyen helyen!

V.: Mondtam a bárónőnek, hogy „minden további nélkül!” A Madam Busalához be kellett jelentkezni, mert ott körülbelül két hónap rátartással fogadott, Bonnban. Telefonon a bárónő bejelentett, és velem közölte a következő látogatáskor, hogy „a jövő héten kedden délelőtt tíz órakor be van jelentve a Busalához, mehet!” Hát autóra ültem…

K.: Maga ezen nevetett magában?

V.: Nem.

K.: Vagy komolyan vette?

V.: Halál komolyan vettem, és azt mondtam, hogy nem is illene, hogy nevessek ezen, mert ha valakinek ilyen hírneve van, ennyien járnak hozzá, akkor valami igazság kell, hogy legyen benne, hogy ez a nő, ez többet tud, ez látnok. Jövőbe látó.

K.: Tehát ezek szerint kíváncsi is volt erre a nőre.

V.: Nagyon! Nagyon! Engem direkt vonzott a dolog, és az egész viselkedése a hölgynek. Nekem fogalmam se volt róla, hogy hány éves, vagy hogy néz ki… a címet tudtam, hogy hova menjek. Becsengettem. Beengedtek. A titkárnője fogadott. A  nevemet bediktáltam, be voltam írva. Azt mondja: „Szólok a Madamnak.” Bement hozzá. Kijött, a Madam udvariasan az ajtóban megállt, én odamentem bemutatkozni, akkor ő is beinvitált, hellyel kínált, és egymással szemben kellett leülnünk. Úgy, mintha így ülnénk. És azt kérte, hogy „uram, vegye le a szemüvegét, mert nem látom elég jól a szemeit! Engem azok érdekelnek.” Levettem a szemüvegemet, és akkor kezdte sorolni, hogy…

Hát de ezeket most vehette volna a bárónőéktől is, ezeket az adatokat, tehát ezt én úgy kezeltem, hogy lehetett előinformációja, lehetett, hogy semmit nem mondtak. Nem tudom. De a jósnő azt mondta, hogy „ön most távol van a szeretteitől. Egy tervvel foglalkozik, amit végre akar hajtani, de igen sok aggály merült fel önben. Nem tudja, hogy mit csináljon. Ne hezitáljon! Menjen! Vállalja a dolgokat, mert jóra fogminden fordulni! Sőt! Magának még fog születni egy gyermeke, aki fiúgyermek lesz!”

Hát nem akarom hosszú lére ereszteni. Végighallgattam a Madamot ott, fölálltam, megkérdeztem, hogy mivel tartozom. Azt mondja: „A báró úr rendezte.” Hát azt is megköszöntem. És elgondolkodtam. Hogy azért ezek közül mindent nem tudhattak meg a bárónőtől. De hogy bíztatott arra, hogy jöjjek haza, ez mégiscsak erőt adott a döntésemhez, és akkor már…

Ugye még egy rövid fogadást tartottam egyszerűen a munkahelyemen. Amikor a főnökömnek bejelentettem, az felállt a székről, és azt mondta: „Ivánfi úr! Hát mi történt? Hát nincs megelégedve az állásával? Hát nincs megelégedve itt a viszonyokkal? Hát most miért hagy el minket így? Hát…” Mondom: „Főnök! Egyetlenegy oka van, otthon vár két gyerek és a feleségem, akinek megesküdtem, hogy holtmiglan, holtodiglan, és ezt teljesítenem kell! A lelkiismeretem akkora nyomást gyakorol rám, hogy nem tudok maradni! Énnekem itt senkivel nem volt bajom, higgye el! Jól megvoltunk egymással, én köszönöm, hogy kaptam helyet, de mennem kell!” És akkor ott főztem nekik egy magyar gulyást, meg szereztem Egri bikavért, és a laboratóriumban szervíroztuk föl, ott köszöntem el a kollégáimtól, és akkor többet nem mentem be. Ráírták a papíromra, hogy „Közös megegyezéssel távozott”.

K.: Akkor elengedték egyik napról a másikra.

V.: Ó, persze! Otthon még nem köszöntem el, Achentől, a várostól, ahol a Dómban töltöttem minden vasárnapomat jóformán, amikor ott voltam. Nem köszöntem el a Nagy Károlytól, akinek tagadott mivolta ma felmerült, és állítják, hogy az a háromszáz év nem létezett.

K.: Nem volt.

V.: A németek tisztelték őt, a történelemben ezt tanították, én ahhoz igazodtam. Én nagyon szkeptikus vagyok az ilyen fölkapott szenzációkkal szemben. Most ön mint történész szintén biztos, hogy saját tekintetével ítéli meg ezeket a dolgokat, de én amikor bementem az acheni Dómba, és ott az oktogonba. Nem tudom, járt-e arra?

K.: Nem, Achenben nem voltam.

V.: Tudok magának itt mutatni valamit, ha érdekli. Parancsoljon!

K.: Tehát akkor ez a kupolás rész az oktogon.

V.: Igen.

K.: Igen. Ez a belseje.

V.: Ez a belseje. Igen. Ez volt a trónszék.

K.: És akkor ez az oktogon. Ez meg a ….

V.: A hamvait tartja, és az ereklyéket. Ez az orgona volt. Hát ez egy csodálatos Klaus-orgona volt! Hangversenyre is jártam a Dómba, nemcsak misére. Ez az alaprajz. Itt még talál papírokat.

K.: Igen, látom. Tehát akkor Achentől is elbúcsúzott.

V.: Elbúcsúztam. Mégpedig úgy, hogy bejártam a várost az autómmal.

K.: Végighajtott azokon a helyeken, ahol járt előtte?

V.: Mindent megnéztem, amik kedvenc helyeim voltak, és ahol laktam, a Lütti… Strasse 176. szám alatt, a Küppers úrtól is elbúcsúztam. Vele nagyon jó kapcsolatom volt, ő volt a tulajdonosa ennek a bérháznak, ahol én albérletben voltam, és három évig laktam nála. Mindennel foglalkozott. Nem tanult ember volt, hanem rendkívül ügyes lakatos. A hobbija volt a kutyafodrászat. És volt egy helyiség, ahol a Küppers úrhoz Achen elitjének a hölgyei hozták a kutyáikat, mert ezek mind ilyen szobakutyák voltak…

K.: Ezek az ölebek.

V.: …hogy frizurát csináljanak nekik, és a Früppers úr nagy élvezettel csinálta a kutyafrizurákat. Akkor előfordult olyan, hogy az egyik télen… mennyire segítőkész volt ez az ember! Nem volt saját garázsom nekem Achenben, hanem a Lütti… Strassén kint parkoltam a kocsimmal, szabadon. Ott volt mínusz tíz fok hideg, akkor annyi. Hogyha húszcentis hó volt, akkor lapátoltam. Tehát ez hozzátartozott. Na és a szomszédban volt egy garázs, amelyiket néha időnként hosszabb időre magára hagytak, és üres volt a garázs, és akkor nekem kölcsönadták azt, hogy addig álljak be oda az autóval. Teljesen kezdő autós voltam akkor, ’59-ben, épphogy letettem júniusban…

K.: Jogosítványt ott szerzett?

V.: Ott, persze! Hát azt kérdezték a vizsgán tőlem hogy én magyarnak vagyok beírva oda, a nacionálém, a vizsgakérelemre, hogy kérek-e tolmácsot? Mondom: „Na, az teljesen fölösleges! Hát nyugodtan levizsgáztathat engem.” Nyolc órát vettem, gyakorlatot, vezetésből Achenben. Majd erről külön regélek egyébként, hogyha akarja.

Tény az, hogy mint kezdő autóvezető, rükverccel próbáltam idegen garázsból, idegen garázsból idegen kimenetbe kijönni. Tél volt, és megcsúsztam, és neki egy olyan üvegfalnak, ami kovácsolt vas keretbe foglalt üveg volt. Azt csak úgy szélelőzőnek szánták a feljárathoz. De a földig érő szerkezet volt. Hát ahogy én meglöktem a szélét ennek a vasrácsnak, pörgött itt összetörve az üveg a helyéből! Hűha! – Mondom. – Ez nagy problémát fog jelenteni, de hát… majd most megyek, nem állok meg, mert időben a munkahelyemen bent kell lenni Aldsorfban. Onnan fölhívom Küppers urat, hogy hát segítsen már azon, hogy hozza helyre a kovácsolt vas rendszernek a régi formáját, és üveget szerezzen bele, hogy az rendbe legyen, én fizetem a költségeket. Mikor délután hazamentem öt órakor, az a helyén állt, ez a fal! Így! És amikor kérdeztem, hogy mivel tartozom, alig valamit kért érte! Azt mondta: „Ivánfi úr! Ez magának kellett!” Megköszöntem neki. Na, ilyen viszonyom volt vele, és akkor elmesélte a remageni kalandjait, amikor az utolsó csatában részt vett. Még a remageni hidat a Rajnán védeni kellett nekik, de akkor már reménytelen volt a helyzet, úgyhogy ő maga is megszökött, és akkor Kölnön keresztül gyalog Achenba hazament, civil ruhát kapott útközben. Befejezte a háborút.

Tehát egy jó kapcsolat fűzött tulajdonképpen minden emberhez, akikkel nekem dolgom volt. Operába jártam Achenben, a szabadidőmet ott töltöttem, meg a színházban. Ahhoz a pár kedves… Nem sok barátom volt! Nagyon jó barátaim voltak, kevés, de azok azok voltak.

És akkor mondom a Küppers úrnak, hogy „hát Isten áldja! Megyek!” Hát látta, tudta azt, hogy fogok menni, de hát eljött az az óra, amikor lehoztam a csomagokat, ott állt az autóm és pakoltam be. Akkor megölelt, és csak annyit mondott, hogy „Herr Ivánfi, ….” Beszálltam az autóba. Ő is könnyezett, meg én is. De ezzel végleg otthagytam Achent.

Akkor még Dürenbe be kellett mennem a bárónőékhez, mert megígértem, hogy az utolsó utamon, amit arra autózok, beköszönök. Meg is tettem. És akkor csak a kilométerórát néztem, meg a sebességet.

K.: És akkor Ausztrián keresztül jött haza?

V.: Hát még nem jutottam keresztül Ausztrián, mert estére értem az osztrák határ bajor oldalára, és akkor már elfáradtam, ugye olyan 700 kilométert mentem aznap. És betértem egy tanyára ott, a hegyoldalban. Lementem, hát autópálya nem volt Ausztria fele még. Ugye ezt át kell értékelni, hogy akkor mennyi autópálya volt, meg hova mentek, de Németországban sokkal jobb volt az autópálya-kiépítettség.

K.: Most is.

V.: Ausztriának semmije nem volt. És ott volt egy tanya, világolt lámpa az ablakban, fölmentem, a gazda fogadott, és a bajorok nagyon vendéglátók! Jó barátok tudnak lenni, gyorsan… A magyarokhoz úgy Gizella néni-kötöttséget jelent, azt ha tudják, akkor még szívesebbek. Dialektust beszélnek, tehát a fül vagy tudja azt a dialektust, vagy megkéri őket, hogy ….ra kapcsoljanak át, mert egy szót nem értek abból, amit ők mondanak. Tény az, hogy rögtön kaptam vacsorát, frissen fejt tejet meg vajat, meg túrót, meg hozott be friss kenyeret, amije neki volt, és hát meghívott vacsorára, hogy maradjak ott, alhatok is.

És akkor megvacsoráztam, és kimentem erre a domboldalra, és leültem, és néztem az eget. Tele volt csillaggal! Tiszta, szikrázó nyári ég, július! És akkor hazagondoltam, hogy vajon itthon mi van? Ugyanezeket a csillagokat nézik ott is!

K.: És akkor tudták már, hogy akkor maga elindult.

V.: Azt olyan pontosan, hogy a feleségem telefonon fölhívtam, és megmondtam neki, hogy „Achent elhagytam, és én útban vagyok az osztrák–német, a magyar–osztrák határ felé, és a születésnapodra, a harmincadikra otthon leszek!” Az július 21.

Azért aludni mentem a tanyán, hogy másnap reggel folytatni tudjam az utamat keresztül Ausztrián. Hát de Németországból Ausztria között az átkelés, az semmit nem jelentett, mert átautóztam. És ott autópálya nem volt Ausztria területén sehol! Nemhogy 1 kilométer nem volt, semmi autópályája nem volt Ausztriának akkor, és országúton jöttem, hát kisebb sebességgel, de azért folyamatosan vezetve. És akkor megérkeztem délután három órakor az osztrák–magyar határra. Nem volt türelmem bemenni Bécsbe, hogy ebédeljek, mert azt kell, hogy mondjam, hogy engem az érdekelt, hogy odaát mi van. Ez azt jelenti, hogy a reggelivel a gyomromban…

K.: Délutánig.

V.: Az osztrák határőr megnézte az autót, szól hozzám osztrákul, én válaszoltam németül. Neki is volt dialektusa. És amikor nyilvánvalóvá vált, hogy én visszatérő papírral nem rendelkezem, hanem csak egy vízumom van, ami Magyarországra szól…

K.: Belépésre jogosít.

V.: …akkor úgy kinyitotta a szemét tágra, és azt mondja: „Ön végleg hazamegy?” Mondom: „Igen, uram!” Azt mondja: „Isten áldja! Menjen!” Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagokban bent a kocsiban nyolc koffer, vagy hét koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden…

K.: Hát minden, ami lehet, gondolom, meg ami volt.

V.: És azt hitték, hogy én egy német vadász vagyok, aki… mert akkor már divat volt, ’61-ben, hogy jöttek vadászni a németek, és így fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Hát elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. És erre elkomorult. Azt mondja: „Maga egy disszidens? – Igen – mondom. – ’56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium kiállított, a családomhoz jövök haza!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal. „Maga kíséri a határátlépőt a parancsnokságra, ami az állomáson van! Üljön be hozzá az autóba!” – mondta az őrmesternek ez a tiszt.

Hát ott nem volt hely, akkor ott mindent rámoltam én a lábakhoz hátra, meg egyéb. A géppisztolyát fogva ott beült hozzám – egy davajgitár volt még, ez a régi –, és ő mutatta az utat, hogy „egyenesen, jobbra, balra!” Tíz perc múlva ott voltunk az állomási parancsnokságon, és hát jelentkeztem a parancsnoknál, aki ott fogadott. Kérte a slusszkulcsot az őrmestertől, mert az elvette tőlem már ott kint. Egyet. Azt odaadtam, ezzel megelégedtek. A másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs létezik minden kocsihoz, mert egyet én is itt őrzök most is, hogyha azt valami miatt elveszíteném, vagy baj érné, akkor tudjam kezelni az autót. Megmutatta, hogy hol fogok lakni. Azt mondja: „Most maga ide bemegy!” Kétszer háromméteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt, és közölte velem, hogy kész!

K.: Azt közölték magával, hogy őrizetbe veszik? Vagy valamit mondtak egyáltalán?

V.: Hogyne, hogyne! Előzetes letartóztatásnak volt az, egy fogda. De hát én nem tudom, hogy azt ők rendszeresen használták, vagy mi volt. Hát egy fa lóca volt benne, és semmi más. A földre raktam a csomagjaimat, azt oda behurcoltam, én leültem a…

K.: Mindent ki kellett rámolni az autóból?

V.: Azt mindent! Az összes csomagot az autóról, azt teljesen üresen kellett kint hagynom, és minden ott volt bent előttem ebben a kis helyiségben, és ott ültem. Hát eltelt két-három óra, és akkor megvertem az ajtót. Jött a tiszt méltatlankodva, hogy „mit akar?” Mondom: „Vizelni! De nem itt!” És akkor kiengedett, az iroda mellett bemehettem egy piszoárba. Visszakísért, újból rám zárta az ajtót, és ott ültem. Nem értettem a helyzetet, mert ez a vízum ki volt úgy állítva, hogy azzal én Magyarországon szabadon közlekedhetek, bejöhetek, beléphetek satöbbi. Este kezdtem éhes lenni. Hát egész nap nem ettem tulajdonképpen, mert Bécsben nem volt türelmem hozzá, hogy az időt ott raboljam. Megint megzörgettem az ajtót. Jött egy tiszt, kérdezte, hogy „hát itt ki van? – Hát – mondom – én vagyok itt! Nyissa már ki az ajtót, mert szeretnék enni valamit, a restibe elmenni itt az állomáson, hogy egy vacsorát egyek valamit!” Azt mondja: „Maga mit csinál itt? Hogy került ide?” Nem az a tiszt volt, aki engem letartóztatott, hanem az éjszakai műszakos.

K.: És nem adta át az ügyeket ezek szerint?

V.: Nem rendesen, vagy nem részletesen, de tény az, hogy át ott csodálkozott rajtam, azt mondja: „Menjen, hát egyen, vacsorázzon, hát…” Elmentem vacsorázni, de utánam bezárta ezt az ajtót, mert látta, hogy éktelen mennyiségű csomag ott hever a földön. És akkor én mikor megvacsoráztam, akkor az ő irodájába mentem vissza. Azt mondja nekem: „Hát maga hogy kerül oda? Hát mondja már el, mi történt magával?”

K.: Hát egészen vicces, hogy…

V.: „Hát – mondom – kérem szépen, én megérkeztem ezzel a vízummal, itt van az ön asztalán, mert átadták. És akartam továbbmenni, ezt megakadályozták. Én az erőviszonyokat tekintve és a szándékomat illetően engedelmeskednem kell, nem mehetek tovább. – De miért? – Hát – mondom – én se tudom!” Hát én még akkor úrnak szólítottam ezeket az embereket mert egy olyan világból jöttem haza, hogy „hadnagy úr”, vagy „százados úr”. Azt mondja: „Na nem! Hát nézze! Majd a csomagjaival meglátjuk, hogy mi lesz, de én itt, az irodámban…” Egy ilyesmi kanapé volt. Azt mondja: „Feküdjön oda le, aztán majd itt tölti az időt. Hát nálam van a slusszkulcsa, nálam van a papírja, a csomagjai ott vannak, hát alhat itt. Hát énnekem van egy rendes hálószobám, hogyha le akarnék feküdni, de tilos, mert szolgálatban vagyok.” Szóval egész másként kezelt az éjszakai tiszt ugyanott, ugyanabban az időben…

K.: Ugyanabban a helyzetben, mint…

V.: Ugyanabban a helyzetben, mint a nappali. Éjfélkor jön a vámparancsnok: „Vámolás! Hozza a csomgjait!”

K.: Ez egy újabb vegzálás volt.

V.: Hát nézze… Majd folytatom, hogy… Onnan kihordtam a kamrából a csomagokat a vámirodába. Nem volt messze, tehát ez a blokk, ez úgy összetartozott, hogy elintézzenek mindent valakinél. És hát egy öt méter hosszú asztalra úgy, egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát, azt mind ki kellett üríteni. Hozzá kell tennem, hogy egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az arca ennek a vámosnak. Aki azzal éjszakai műszakban meg volt bízva, hogyha van határátlépő, akkor vámoljon. Átnézi a csomagjaimat, rám néz… mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt. És külön kellett tennem, ami fénykép, film, papír holmi, térkép, levél –még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! Ami nálam volt, a zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal zárható –, abba ömlesztve a könyvanyag, papírok, válogatás nélkül szinte mindent, lezárva. És kérdezem a tisztet: „Hát ezeket vissza fogom kapni?” Azt mondja: „Az attól függ. – Jó – mondom –, hát úgy veszem akkor, hogy elkobozták tőlem magyarán” – ezeket az albumokat is, amik most itt vannak, mert visszaadta az albumjaimat a Belügyminisztérium.

K.: Meglepő!

V.: Na de nem akarok előrerohanni, hanem amikor megtörtént ez a lefoglalása a papír holmijaimnak, akkor a ruhaneműre, meg nem tudom, mire már a tiszt nem volt kíváncsi, és visszament az irodájába. És akkor így odahajolt ez a vámos hozzám: „Hogy tehetett ilyet maga, hogy ebbe az országba visszajött?” Mondom: „Uram, itt van a feleségem és két kislányom! Nem kapnak negyedik, ötödik éve kiutazási engedélyt, és engem hazakényszerítettek! Ezt értse meg! A lelkiismeretem, mert nem bírjuk tovább ezt az állapotot, a különélést, se a feleségem, se én!” Azt mondja: „Pakolja össze a holmiját!”

Az volt a szabály akkor, hogyha valaki tízezer forintnál nagyobb értéket hozott haza, akkor a 10 000 forint fölötti érték teljes értékét elvámolták.

K.: És hát gondolom, itt volt az autó, a fényképezőgép.

V.: Az külön téma, az autó.

K.: Az autó, az külön téma.

V.: Tudja, milyen papírt írt nekem ez a vámos? „9 760 forint, és elvámolandót a csomagok nem tartalmaznak.”

K.: Tehát nagyon emberséges volt.

V.: Nagyon! Együttérző, emberséges! És szinte elgondolkodott az egészen, hogy most ez hogy történhet ilyen! Az autó, az külön téma volt. Na de tény az, hogy megtörtént éjszaka az elvámolás.

És akkor, aznap volt a feleségem születésnapja. Ugye? Akkor már ő Budapesten volt, és megvan még az a noteszem, ami akkor a feleségem retiküljében volt benne, és beleírta szombaton, a születésnapján, hogy „megebédeltem a Hungáriában, de oly egyedül érzem magam! Ezt le kell írnom, mert nem bírom magamban tartani!” És nem tudta, hogy velem mi van! Fogalma se volt! Annyit tudott, hogy elindultam haza. Elmúlt a péntek, elmúlt a szombat, és én sehol se voltam! Nem tudta, hogy most letartóztattak, autóbaleset ért, beteg lettem… Egyszerűen fix, hogy elindultam, a telefon alapján megbízott bennem, tehát ebben hitt, és mégse vagyok sehol!

Akkor én amikor felébredtünk, szóltam a tisztnek, hogy „uram, engedje már meg, hogy a postára kimenjek most délelőtt – igaz, hogy vasárnap van –, de a postáskisasszonyt meg fogom kérni, hogy engedje meg, hogy telefonon valahogy a feleségemet értesítsem, hogy engem itt visszatartottak.” Azt mondja: „Menjen nyugodtan, a slusszkulcs az itt van, gyalog.” Megmondta, merre kell a postára menni. Én örültem ezek után, hogy sétálhattam, hogy mozogtam, hogy friss levegőn voltam!

K.: Hát persze, nyilván.

V.: Elmentem a postára. A postáskisasszony előzékeny volt, mihelyt elmondtam neki mindent, kinyitott, kapcsolt. Öt helyre telefonáltam, míg megtaláltam a feleségemet a rokonok között, Pesten! És akkor mondtam neki, hogy „Mótikám itthon vagyok, most már magyar területen, de letartóztattak előzetesbe. Szabad mozgásom van, most házi őrizetes vagyok, vagy nem tudom,m minek mondjam, de megyek! – Mikor? – Nem tudom – mondtam neki. – Amikor innen elengednek, akkor rögtön megyek! Várható az, hogyha ma reggel elengednek, vasárnap, akkor ma. De a biztosabb az, hogy hétfőn.” Mert telefonált a tiszt, akinél én reklamáltam a fogva tartást, a Belügyminisztériumba, hogy elmondja, hogy ez a helyzet egy határbelépővel. Disszidens volt, vízummal hazajött…

K.: Tehát eligazítást vártak tulajdonképpen.

V.: Eligazítást a minisztériumból, és támogató eligazítást, hogy ő megteheti azt, hogy engem továbbenged. Nem kapta meg, mert csak az ügyeletes volt bent a Belügyminisztériumban vasárnap, de azt mondta az ügyeletes, hogy „minden valószínűség szerint, ha hétfőn reggel megjön a főnök, akkor őt azonnal informálom, és akkor visszaszólok neked, hogy mit csinálj! Hát biztos be lehet engedni, hát nem tudjuk mi se, hogy miért nem. Valószínű, hogy az az ok – mondta az ügyeletes –, hogy a beutazó, az Veszprémből disszidált, és most Debrecenbe akar hazatérni. Hogy e mögött mi van?” Hát én rögtön mondtam, hogy „uram, hát e mögött az van, hogy ott van a családom! Hát minek mennék Veszprémbe vissza, mikor a családom Debrecenben van? – Jó!” Tény az, hogy hétfőn reggel kilenc órakor ott minden papíromat visszaadott, azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell! – Kérem! Fogok jelentkezni!” Megkaptam a papírjaimat, a slusszkulcsot, gázt adtam, és indulás Budapestre! Elhagyom Győrt, elém ugrik majdnem két géppisztolyos az árokból! Lefékezek, megállok. „Papírokat kérem!” Hát mutatom neki a papírokat. Megnézi. „Na menjen!” Ezzel továbbengedtek.

Pestre befutottam. A címet tudtam, hogy a feleségem hol van. Felmentem, megnyomtam a csengőt, kinyílt az ajtó – négy és fél év után ott álltam szemben a feleségemmel! Ő se tudta, hogy mit mondjon, én se. Néztük egymást, megöleltük egymást! Most is sírok! Hogyha eszembe jut, hogy mit kellett neki vállalni! Ez így igaz, higgye el!

 

© Všechna práva vycházejí z práv projektu: Příběhy železné opony - Iron Curtain Stories

  • Příbeh pamětníka v rámci projektu Příběhy železné opony - Iron Curtain Stories (Katalin Somlai)