Lászlóné Horváth (* 1947)

Horváth Lászlóné, 1947. Budapest

Most már nyugdíjas építő mérnök, 2 fia van, mindkettő mérnök, férje már meghalt.

Szülei Erdélyből származnak, édesapja tanár volt, aki Trianon után elveszítette az állását, ezért jöttek el a béke után, édesanyja családja ’44-ben menekült el szekéren Erdélyből.

Amikor 1954-ben meglátogatták erdélyi rokonaikat, akkor a buszúton egy vidám román társaság dalolászott, mellyel kigúnyolta őket magyarságuk miatt. Kolozsvárott több ízben megtörtént, hogy a boltban nem mertek válaszolni neki magyarul. Viszont amint kilépett a boltból utána futottak és magyarul mondták el, hogy nem szabad magyarul beszélni.

Édesapja egyik unokatestvére, aki magyartanár volt, 8 év börtönt kapott 1956 után azért, mert az egyik tanítványát nem jelentette fel irredenta verse miatt. Az mesélte később, hogy azóta sem került olyan jó társaságba, mint akkor a politikai foglyok között.

1956-ban a Bocskai úton laktak. A forradalom alatt az idő nagy részét a pincében töltötték. Később, amikor visszamentek az iskolába, akkor az osztályából sokan hiányoztak – róluk azt hitték, hogy meghaltak, az osztályfőnökük mondta el, hogy csak disszidáltak. A Bocskai úton komoly harcok nem voltak.

Elmondja, hogy a Móricz Zsigmond körtérnél súlyos harcok voltak és a házak komoly sérüléseket szenvedtek. Édesapja ’56-ban is bejárt dolgozni, egy mérnöki cégnél dolgozott, ahol az igazgató cipész volt – ’56-ban édesapjáék le is váltották a vezetőt, aki később sem tért vissza.

A május 1-jéket mindig is utálta, így elhatározta, hogy ezeken nem fog soha részt venni. Egyetemen nem is volt ebből probléma, de az első munkahelyén a tervező irodánál ez gondot jelentett, amikor a szakszervezeti bizalminak kereken megmondta, hogy ő nem fog felvonulni, neki más programja van. Az idősebb munkatársai azt mondták neki, hogy ez nagy hiba volt, és inkább meg kellett volna ígérnie, hogy megy, aztán bejelentenie, hogy rosszul lett, de ő és fiatal társai nem hitték, hogy ebből gondjuk lehet. Évekkel később azonban munkájáért járó törzsgárda tagságát tartották vissza. Emiatt meg is kereste a szakszervezetet, de be sem tudott jutni hozzájuk. 15 év után, amikor már egy másik irodában dolgozott, más főnökkel, stb. de ugyanannál a cégnél, ismét nem kaphatta meg a kiváló dolgozói kitüntetést, mert nem járt május 1-én felvonulni. A meghallgatáson azt mondta, hogy neki így már nem is kell ez a kitüntetés, ami megint csak nagy felháborodást okozott. Azóta kiderült, hogy a főnöke, aki felterjesztette őt a kitüntetésre, valóban jót akart neki és nem sokkal később (a ’80-as évek elején) ki is rúgták, holott Horváthné akkor azt hitte, hogy épp ő akart neki rosszat.

Horváthné először mérnök volt, majd a számítógépekkel dolgozott. Egy már alig használható számítógép kapcsán (ami szerinte még a szállítást sem bírná ki) azzal állt elő főnöke, hogy a gépet ajánlják fel a kubai munkások számára. Emiatt két hétre ideutazott egy fiatal kubai matematikus, akit ezért küldtek ide, és aki elmondta, hogy őt a gép nem érdekli, de nagyon örül, hogy a cége megkaphatta, mert így idejöhetett 2 hétre.

A brigádmozgalmat nagyon komolyan vették a cégnél, elmondása szerint roppant komikus és egyben abszurd volt, ahogy az idősödő mérnökök bevitték használt színházjegyeiket, hogy az bekerüljön a brigádnaplókba. Az ő csoportjuk megnyerte a Népköztársaság Kiváló Brigádja címet. Ebben persze szakmai teljesítményük is közrejátszott, de az is, hogy teljesítették az előírásokat is.  Ez pénzjutalommal járt, aminek a felét a párttitkár javaslatára fel akarták ajánlani a chilei munkásoknak, akik most nagyon szenvednek. Egy fiatal munkatársuk felszólalt, hogy inkább egy magyar árvaháznak ajánlják fel, amire a párttag azt mondta, hogy utána fog nézni, hogy az árváknak itthon mennyi pénz áll rendelkezésükre és majd utána eldöntik. Egy hét után kiderült, hogy a magyar árvák nagyon jól állnak pénzügyileg, ezért a chilei munkások kapják meg a felét. A jutalom egyébként fejenkénti havi fizetésük duplája volt!

Beszél a beat-korszakról: Luxemburg adót és a Szabad Európa rádiót hallgatták, volt Magnós Klub, az Ifjúsági Parkba és a Vár Kollégiumba jártak szórakozni. ’67-ben volt az 1.  Spencer Davis koncert Magyarországon, ami nagy dolog volt, és ami után állítólag a közönség padokat tört. Ő a 2. koncerten volt - itt nem volt semmi rendbontás, de a koncert után a lovas rendőrök összeverték a koncertről hazatérő fiatalokat. Ő megúszta a dolgot, mert bemenekültek egy kapualjba. ’67-ban Szegeden voltak Illés koncerten, de csak kívülről tudták hallgatni, mert nem fértek be – a lovas rendőrök ott is megjelentek, de ott komolyabb csetepaté nem volt. A fiúk közül csak azokat engedték be, akiknek rövid volt a hajuk és volt nyakkendőjük.

Ő ’69-ben volt Angliában az édesanyja unokatestvérénél (még ’45 után disszidált), meghívó útlevéllel mentek ki. Nem gondolt arra, hogy kint maradjon, de nagyon élvezte a kint létet, akkor kezdett el angolul tanulni. Még ’56 után édesapját hívták ki, de a család akkor sem akart menni. Miután hazajött Londonból szürkének érezte Budapestet, amit egyébként pedig nagyon szeretett.

Egyébként Erdélybe jártak, a Tátrába, Bulgáriába, később Jugoszláviába, ahol sokkal több dolgot és sokkal olcsóbban lehetett kapni.

Volt egy barátnője, akinek a volt (!) vőlegénye disszidált, ami miatt még az egyik munkatársát is  kihallgatták. Volt egy másik kolléganője, aki a közös ünnepségeken mindig figyelte, hogy ki nem énekli az internacionálét és azt folyamatosan lejelentette.

Az enyhülés szerinte ’85-től volt érzékelhető, akkor már olyan is volt, hogy nem párttagot neveztek ki irodavezetővé, ’87-ben az igazgatónő bejelentette, hogy korengedményes nyugdíjba megy, amit nem értettek, mert ők nem gondolták, hogy itt rendszerváltás lesz, de úgy tűnik, hogy az igazgatónő már érzékelte.

A rendszerváltáskor a vállalat csődöt jelentett, mert csak papíron fizettek TB-t és nyugdíjjárulékot, a gyakorlatban nem. ’93-ban felszámolás alatt volt a cég, amikor visszakértek tőle egy számítógépet, ami szerintük nála volt, de valójában nem. Egy marokkói vegyes cég számára ő rendelt meg még korábban egy gépet az export főmérnök utasítására, ami ezután elvileg a raktárba került. Horváthné rendelte meg és ő is vette át, ezért rajta keresték, mert kiderült, hogy ez a marokkói vállalat nem is létezik. Az export főmérnök és a raktáros azt mondták, hogy ő vitte el a gépet, de szerencsére még régen eltette a nyugtát, ami azt igazolta, hogy ő leadta a raktáron a gépet.

Székelyföldön is lakott rokona, de ő Kolozsvár környékére járt ki. „Ott mindig nagy zűrök voltak”, az ünnep előtt mindent le kellett meszelni, a kocsmában este mindig nagy verekedés volt (még késelés is előfordult), de csak a magyar fiúkat vitték börtönbe. Egyébként nem voltak nagy zűrök, voltak román barátaik is, csak az ilyen nagyobb ünnepeken voltak összetűzések. De tud pl. arról, hogy sok magyart vittek ki katonaként a Duna-deltába rossz körülmények közé, ahol sokan meghaltak.

Kolozsvárra rengeteg románt telepítettek be a Regátból (’27-ben, amikor az édesapja eljött onnan, még színmagyar város volt), és ezek a betelepítettek nagyon ellenségesek voltak a magyarokkal, nem úgy, mint azok a románok, akik korábban is ezen a vidéken éltek. Édesapja mesélte neki, hogy közvetlenül Trianon után átkerült a közigazgatás román kézbe, és aki nem tette le az esküt, az majdnem éhen halt. Egy idős hölgy azonban össze akart barátkozni a románokkal, ezért meg is hívta a román tisztviselőket, akikről kiderült, h jól beszélnek magyarul, mert mindegyik magyar egyetemet végzett és Vörösmarty meg Petőfi verseket szavaltak. Kolozsvár ennek az ellentéte volt.

A vallást a kommunista hatalomátvétel előtt Erdélyben egyébként nagyon tisztelték – anyagilag voltak ugyan gondjaik, de politikailag nem. A református lelkész „kollégájának tekintette” a görögkeleti papot.  Dél-Erdélyben azonban a Vasgárdisták elfogták a református papokat, és aki nem tudta rendesen kiejteni a „brinza” szót, azt nem engedték el – őket az oroszok szabadították ki, ők mentették meg őket a románoktól. Olyan magyar is volt, aki ezért lépett be a pártba, mert azt remélte, hogy így védelmet kap majd – az ő családjában ez fel sem merült, mert olyat, aki református pap rokona fel sem vettek volna.

Romániában egyébként sokkal nagyobb és látványosabb volt a korrupció, mint Magyarországon – már az építőanyaggyárban eltűnt az építőanyag, stb. Ez már ’45 előtt is jellemző volt Romániában, ez nem a kommunizmus hozadéka volt.

Édesapja unokanővére tanárnő volt Kolozsvárott, volt egy román cselédje is, aki náluk lakott, és ’45 után ő kapta meg a lakásukat. A hölgy azonban nem volt hajlandó tudomást venni erről, és a továbbiakban is ugyanúgy dolgozott nekik, mint korábban. A hölgy halála után nehezen, de sikerült elintézni, hogy a lakás hozzájuk kerüljön.

Horváthné általánosságban is úgy gondolja, hogy az emberek egyébként viselkedésükben nem nagyon változtak: akik korábban „árulkodtak”, azok most is azt csinálják.

Nagyon megragadónak találta, hogy Szolzsenyicin nem volt hajlandó átvenni a Jelcintől kapott kitűntetést, mert Jelcin hagyta a szabadrablást és sikkasztást, ezzel szörnyű példát mutatva a fiataloknak. Horváthné úgy véli, hogy ez Magyarországon is áll: szerinte nem a privatizáció sikertelensége a fő gond, hanem az, hogy a gazdasági bűncselekmények megtorlatlanul maradtak és ezzel olyan példát kapnak a fiatalok, ami tönkreteszi a jövőt. A gazdasági problémákat könnyebb helyretenni, mint a korrupciót, stb. A független bíróságokkal is bajok vannak, ezt mutatja pl. Stohl büntetőpere is, hogy a bíróságon a kollégái benyújtanak egy papírt, ami szerint ő jó ember. Szerinte már önmagában az is nagy probléma, hogy a bíró ezt egyáltalán átvette. Úgy gondolja, hogy régebben kicsit könnyebb volt tájékozódni, mert lehetett olvasni a sorok között.

A rendszerváltáskor azonnal létbizonytalanságba kerültek, a férje el is veszítette az állását és magánvállalkozóként próbált megélni, de az nagyon nehéz volt. Másfelől ígéretes is volt: abban reménykedtek, hogy a gyerekeik jobb világban fognak élni. A gyerekek már ebben a világban nőttek fel, ők a régi világot nem is értik, és ennek ő nagyon örül is.

A rendőrök tekintetében régen sem volt zökkenő mentes a dolog, de nem volt ennyire súlyos a helyzet, mint manapság.