Následující text není historickou studií. Jedná se o převyprávění pamětníkových životních osudů na základě jeho vzpomínek zaznamenaných v rozhovoru. Vyprávění zpracovali externí spolupracovníci Paměti národa. V některých případech jsou při zpracování medailonu využity materiály zpřístupněné Archivem bezpečnostních složek (ABS), Státními okresními archivy (SOA), Národním archivem (NA), či jinými institucemi. Užíváme je pouze jako doplněk pamětníkova svědectví. Citované strany svazků jsou uloženy v sekci Dodatečné materiály.

Pokud máte k textu připomínky nebo jej chcete doplnit, kontaktujte prosím šéfredaktora Paměti národa. (michal.smid@ustrcr.cz)

Éva Hegyesiné Orsós (* 1954)

• 1954-ben Budapesten született. (Édesapja beás cigány ember)

• 1972-ben érettségizett a Madách Imre Gimnáziumban

• 1972 belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba

• 1975 első diploma az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karán

• 1975–1978 tanít egy általános iskolában

• tanít a Fővárosi Pedagógiai Intézetben a matematika módszertani képzésben

• 1978 második diploma, ELTE Tanárképző Karán orosz szak

• 1978–1981 GYES

• 1981–1984 tanít egy VI. kerületi általános iskolában.

• 1984–1988 az MSZMP VI. kerületi pártbizottságán dolgozik

• 1988 harmadik diploma, ELTE Bölcsészettudomány Kar népművelés szak

• 1988–1990 a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban a Tájékoztatási és Lakossági Kapcsolatok Osztály vezetője

• 1990–1995 Csehák Judit, MSZP-képviselő közvetlen munkatársa

• 1995–1998 a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke, címzetes államtitkár

• 1999–2002 Budapest VII. kerületében a polgármester tanácsadója

• 2002–2003 helyettes államtitkár a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban

• 2003–2010 a Szerencsejáték Zrt. humán igazgatója

• 2003–az Életet az Éveknek Országos Szövetségnek és a Nyugdíjasok Országos Képviseletének elnöke

• 2010– lánya, Szalóki Ági énekesnő munkáját segíti

• 2001 Radnóti Miklós antirasszista díj

Interjú Dr. Hegyesiné Orsós Évával

a Post Bellum és az 1956-os Intézet Alapítvány részére

Az interjúkészítés helye és ideje: Budapest, 2016. november 29, december 5.

Interjúkészítő: Kőrösi Zsuzsanna

Terjedelme: 2 óra, 56 perc, 42 oldal

K.: 2016. november 29-én beszélgetek Dr. Hegyesiné Orsós Évával. Az első kérdés az lenne, hogy mesélj egy kicsit a családi hátteredről! Honnan jöttél?

V.: Az életemet meghatározó első pillanat a Szövetség utcához köt, ami a VII. kerületben van. Mi a Rákóczi út és Szövetség utca sarkán laktunk. Tényleg nagyon meghatározó ez a hely, mert több mint két évtizedig én állandóan vissza-visszajártam ide. Ebben a házban születtem, mert itt lakott a nagyanyám és a nagyapám – akiket egyébként én Maminak és Nagyapának szólítottam, tehát soha nem nagymamám, soha nem nagypapám, hanem a Mami és a Nagyapa. A nagymamám, aki az anyai nagymamám volt, egy rendkívül kreatív, rendkívül intelligens, szociálisan nagyon-nagyon érzékeny ember volt! Nem volt magas iskolai végzettsége, de három nyelven beszélt. Ugye, ő 1913-ban született, Pozsony mellett, Horvátjárfaluban – ma ez Pozsonynak az egyik külső, egyébként azt hiszem, elég elegáns kerülete. Ő sváb családban született. Treuer, Roth. Ő maga Roth volt, tehát az apja volt a Roth. És ez egy olyan település volt, ahol magyarok, svábok és szlovákok együtt éltek. És ebből adódóan az, hogy ő mind a három nyelvet valamilyen szinten beszélje, a világon a legtermészetesebb volt. A családban mindig sváboltak, és ugyanakkor a környezet szlovák volt és magyar, és ezért természetes volt, hogy ezeket a nyelveket is megismerte. Nyilván az, hogy az én nagymamám annyira kreatív volt, mindig feltalálta magát, és az, hogy annyira érzékeny volt mások problémái iránt, az összefüggésben van az ő családtörténetével.

Nyilván én erről azért beszélek többet, mert nekem az a szent meggyőződésem, hogy a családok közötti kapcsolatok, akkor is léteznek és működnek, hogyha mondjuk két generációnak a tagjai, két különböző generációkhoz tartozók soha életükben személyesen nem találkoztak. Tehát nekem az a meggyőződésem, hogy a nagymamámnak az értékei, az ő lelkülete, az ma is itt van közöttünk. És néha én mondom, hogy „na most már Mamikám, elég volt! Ezt itt befejezzük!” De azért ő nagyon erősen jelen van ebben a családban még most is!

Az ő papája meghalt az első világháborúban. És akkor a mama újra férjhez ment, és abból a házasságból lett három gyerek. És a gyerekek között egyébként jó kapcsolat volt. De az én nagymamám és az ő nővére a mai Magyarország területére, Budapestre kerültek. Fiatalon idejött a nagymamám dolgozni, a Vigadóban dolgozott, és a testvérével (az édestestvérével) nagyon szoros volt a kapcsolata. És nagyon szoros volt a kapcsolata az édesanyjának a testvérével, aki egy nő volt, a TreuerKatalin. Ők itt, Budapesten gyakran találkoztak, sőt, ez a Katalin segítette a nagymamámat és a testvérét, és fordítva később, amikor idősebb lett a nagynénje, akkor pedig az én nagymamám volt az, aki őt segítette. Tehát ő itt volt Budapesten, és neki meg kellett állnia a saját lábán. Tehát őneki nem volt választási lehetősége. Dolgoznia kellett, el kellett, hogy tartsa magát, és ezt – azt gondolom – nagyon jól csinálta!

Van egy ilyen családi titok: megszületett az én anyukám ’36-ban, és pontosan tudom, hogy az anyukámat úgy hívják, hogy Szlávik Vilma. De ezt a Szlávikot mi soha nem láttuk! Csak talán annyit tudok, hogy egy idősebb férfi volt, aki valószínűleg azért vette el a nagymamámat feleségül – de hozzáteszem, hogy lehet, hogy én ezt csak kitalálom –, mert a nagymamám nem tőle szülte az anyukámat, hanem egy Jávor Pál szépségű férfitől, akit Ravasz Bálintnak hívtak. Ez olyannyira igaz, és annyira tudjuk, hogy van fényképünk arról, amikor a Ravasz Bálint és az én anyukám kicsi gyerekként, kilenc hónaposan elmentek egy fotóművészhez, és ő készített róluk egy fotót. Tehát nekem van róla fotóm! És az nem a név szerinti apja volt.

K.: Ez azt jelenti, hogy ez a Ravasz nem vállalta a gyereket?

V.: Ő nős volt! És egy életművész volt. Én úgy tudom, hogy ő is a Vigadóban dolgozott, pincér volt, és két kanállal habzsolta az életet. És talán akkor halt meg – én így tudom, hogy egy villamosbaleset következtében –, amikor egyébként neki is született még egy gyereke. Tehát a lényeg az, hogy valahol lehet egy velem egykorú gyereke. Én sajnos őt nem ismertem meg. Neki lett később egy gyereke, aki akkor született, amikor én.

Tehát a lényeg, hogy ezt a nagy gubancot összerakjam: volt egy fantasztikus nagymamám, aki a mai Szlovákia területén született, sváb családban, utána, amikor az édesapja meghalt, és a mama újra férjhez ment, megszülettek a testvérek, ő idekerült Budapestre a nővérével együtt, és ő a Vigadóban dolgozott. Van is róla fotóm, ahol nagyon szép magyar viseletben fényképezik le azokat, akik ott dolgoztak, és hogy minden bizonnyal a gyereke (mármint az anyukám) ott egy kollégájától született, akiknek a nevét is tudom, merthogy ő volt a Ravasz Bálint, de az anyukámat nem így hívták. És hogy ki volt ez a Szlávik Károly, erről meg semmit nem tudok.

Viszont nagyon jól ismertem a nagyapámat, akit meg úgy hívtak, hogy Lipsicz József.

K.: Akkor még… Már bocsánat! Egy kicsit gubancos. Akkor a nagymama újból férjhez ment?

V.: A nagymamám odaköltözött a Szövetség utcába, egy irtó pici lakásba, egy szoba-konyhás lakásba az anyukámmal. Ez lehetett nagy valószínűséggel a harmincas évek végén, mondjuk ’39, ’40, ’41. Tehát odaköltözött, akkor ugye anyukám kisgyerek volt, és ebben a házban lakott az én nagyapám, aki szintén egy fiatalember volt. Ugye a Mami ’13-ban született, a Nagyapa ’10-ben született, tehát mit tudom én, a Nagyapa lehetett harmincéves. És közöttük volt egy nagy szerelem, azonban a család, a nagyapám családja ezt abszolút nem fogadta szívesen, merthogy ez egy hagyományok szerint élő zsidó család volt, a nagymamám meg keresztény volt, úgyhogy azt mondták, hogy szó nem lehet róla!

Na most az én nagymamámnak ez a család nagyon sokat köszönhet, mert a második világháború idején a nagymamám folyamatosan bejárt a sárga csillagos házba, és vitte az élelmet többek között a Rózsa utcába, ahol a Nagyapám egyik testvére és a férje lakott, az Oroszlán Zsiga bácsi. Az ő gyerekei az Oroszlán Gyuri a Bergendyből, meg az Oroszlán Gabi, a basszusgitáros, és a Gabinak a lánya az Oroszlán Szonja (színésznő).

K.: Aha!

V.: Igen. Szóval oda az én nagymamám bejárt, és vitt élelmet. De többek között, én úgy tudom, hogy a nagymamám volt az, aki kihozta a Gyurit abból a házból, vagy máshonnan, és elvitte Pesthidegkútra a testvéréhez, aki templomszolga volt, és ott nem keresték. Ami azért nem kis attrakció volt, mert akkor nyilasok voltak mindenhol! És ő fogta az anyukámnak meg a Gyurinak a kezét. Gyuri szerintem fantasztikus lehetett pici, kétévesként, hogy ezt meg tudták csinálni!

Szóval a nagymamám egy olyan ember volt, aki adott helyzetben, amikor cselekedni kellett, akkor ő cselekedett! És nagy határozottsággal! Tehát hogy egyetlen történetet nem tudok az életéből – de komolyan mondom neked –, ami mondjuk arról szólt volna, hogy egy adott problémahelyzetben ne lett volna egy kreatív megoldása, vagy amikor a saját érdekét nézte volna, és ne azt, hogy ő hogyan tud egy adott helyzetben a másiknak segíteni. Ez végigkísérte az én életemet, olyannyira, hogy néha már úgy voltam, hogy nem mertem valamivel kapcsolatban panaszkodni, mert tudtam, hogy utána ő megfogja, és csinálja! És egyszerűen azt éreztem, hogy nem lehet rá több terhet tenni, mert túl sok volt rajta, és egyszerűen azt gondoltam, hogy nekem sokkal jobb, ha az a dolog nem történik meg, viszont a nagymamám él! Szóval ő tényleg egy fantasztikus ember volt! És rengeteg történetem van róla!

Amikor karácsony előtt bementem hozzá – mert aztán később ebbe a házba költöztem vissza, ugyanis ugye a nagymamám a második világháború után hozzáment a Nagyapámhoz feleségül. Mert akkor már a család befogadta a nagymamámat! Sőt! Van olyan testvére a Nagyapámnak, aki a második világháborút követően kiment az Amerikai Egyesült Államokba, ott telepedett le. Akárhányszor, ha hazajöttek, az biztos – hát nyilván, amíg a Nagyapám élt, addig találkoztak a Nagyapámmal, később pedig, amikor meghalt a Nagyapám, akkor a nagymamámmal. És amikor meghalt a nagymamám, akkor mondták, hogy jönnek, de hogy bennem annyira a nagymamámat látják, hogy szeretnének találkozni velem! Tehát ez nagyon fontos volt. És én úgy gondolom, hogy ez a család nyilván egy életen át hálás volt azért, amit a nagymamám tett. Tehát ők aztán összeházasodtak, mire én megszülettem, ez már egy egyszerű tény volt, hogy ő az én Nagyapám. Nekik nem született egyébként gyerekük, tehát nyilvánvaló az, hogy ott volt az anyukám, meg hárman voltunk testvérek, mi voltunk az unokák, tehát a Nagyapámnak az mindig fontos volt, hogy mi az unokái vagyunk, és bennünk soha nem is merült fel más, nekünk ő volt a Nagyapa! Ő volt a Nagyapa!

Szóval a nagymamám egy hihetetlenül érzékeny ember volt! Például karácsony előtt, amikor átmentem hozzá… Ja! Mert hát az természetes volt, hogy fölébredtem, átmentem a Mamihoz reggelizni, ugye. Egy emeleten laktunk, a folyosó másik végén. És akkor látom, hogy csinálja a bejgliket. De most nehogy azt hidd, hogy három bejglit csinált vagy négyet, hanem tizennégyet! És az marha nagy munka volt! És akkor én mondtam a Maminak, hogy „Mami! Mi a fenének csinálsz ennyi bejglit? Ki a fene fogja ezt megenni?!” Na most a sok jó után a nagymamámhoz az is hozzátartozik, hogy mondjuk ilyenkor azt mondta nekem, hogy „le vagy te szarva! Hát mit gondolsz?” És akárhányszor, ha jön a karácsony, ez, hogy „le vagy te szarva!” mindig eszembe jut! Mert akkor elmesélte, hogy „ott vannak a Simonék!” Ugye hát Simonné, aki a vele szemben lévő lakásban lakott a körfolyosón. Hogy „mit gondolsz? Ki nyitja rá a Simonnéra az ajtót? Vagy ott vannak a Takácsék! Hogyha a Nagyapád nem vitt volna le nekik – mit tudom én, valami fűtőanyagért, már nem tudom én, mit, bele kellett önteni a kályhába, nem tudom, hogy mivel fűtöttek annak idején –, akkor karácsonykor meleg se lenne!” Tehát magyarul az én nagymamám végiggondolta azt, hogy a házban vagy a környezetében ki az, akire a kutya nem nyitja rá az ajtót, és karácsonykor ezeknek az embereknek az asztalán biztos, hogy ott volt a bejgli!

Tehát, hogy nyilván nem véletlen, hogy én is úgy vagyok, hogy karácsony előtt szívesen végiggondolom, hogy ki az, aki egyedül van. Vagy, hogy az időseknek szervezünk pótszilvesztert. Mert nyilván, ha tudja, hogy „de januárban elmegyünk, és lesz egy pótszilveszteri buli”, könnyebb elviselni egyedül az ünnepeket. Vagy ugye az én lányom, (Szalóki Ágens, énekesnő) az több ügynek a jószolgálati követe. Ő maga hirdet a Facebookon különböző akciókat, mert látja, hogy gyerekek nem tudnak mit enni! Nincsen inkubátor – csuda tudja, mi –, nem tudják kifizetni a hátralékait. És ilyenkor, nyilván ha egy ismert művész meghirdet egy ilyen akciót, hát azt kell, hogy mondjam, hogy össze is szokott jönni ez a támogatási összeg. És ő ezt nagyon tudatosan úgy is gondolja, hogyha valakinek neve van, akkor azt a nevet jó célra is használja. Magunk között mi tudjuk, hogy nyilvánvaló a kapcsolat. A lányom ismerte a nagymamámat, mert hároméves volt az Ági, három és fél, amikor sajnos nagyon fiatalon meghalt a nagymamám, és mégis, csak nagyon kevés volt az az idő, amit ténylegesen fizikailag együtt töltött vele, de egyszerűen nem ezen múlott, azt hiszem, hanem egyszerűen a nagymamámnak valahogyan a lelke belénk költözött, és velünk együtt él!

Még vele kapcsolatban egy fontos dolog: tehát nyilván az ő esetében nagyon fontos, hogy ő hozott egy sváb gyökeret, hozott egy szlovák gyökeret, hozott egy zsidó családi történetet. Ez nyilvánvaló, hogy az ötvenes, hatvanas években nem ugyanúgy működött, nem azzal a nyíltsággal, mint amilyen nyíltsággal ma beszélhetünk róla – bár most is úgy érzem, hogy egyre kevésbé! De mindenesetre ez akkor is jelen volt száz dologban, hogyha nem beszéltünk róla, mert egyébként ugye az esetek többségében nem beszéltünk róla. De az, hogyha jött a testvére Pozsonyból, és azt akarták, hogy ne tudjuk, hogy miről beszélnek, akkor svábul beszéltek. De egymásra rá bírtak szólni, hogy „ne poverálj!” Hogy most ne mesélje el, merthogy a gyerekek előtt nem kéne. Én emlékszem arra, hogy péntekenként jöttek a Nagyapámnak a testvérei, leültek a szobába, és akkor végigbeszélték a nagypolitikának a dolgait, a környezetnek a történéseit, és megvitatták a családi dolgokat is. És ma azért nagyon azt gondolom, hogy ebben valamelyest benne voltak a zsidó hagyományok, akkor is, hogyha soha nem láttam, hogy gyertyát gyújtottak volna – tehát erre én abszolút nem emlékszem –, de ugyanakkor ezek nagyon-nagyon fontos, az életem részét képező történetek voltak.

Mint ahogyan az is, hogy a nagymamám, aki tényleg nagyon kreatív volt, és pikk-pakk hozott döntéseket, ’57-ben, mikor a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, egyszerűen kézbesítő volt, és meghallotta, hogy a Moszkvai Kereskedelmi Kirendeltség gondnokot keres, akkor ő jelentkezett erre az állásra. És Nagyapám, aki kevésbé volt kreatív, mint a nagymamám, hát húzódzkodott. „Semmi ellenvetés! Megyünk, Józsi!” És ebből lett majdnem tíz év! Tehát majdnem tíz évet dolgoztak Moszkvában. És ez a másik nagyon lényeges dolog az én életemben, hiszen a gyerekkoromnak a javát ott töltöttem, és minden nyarat később is. Tehát hogyha összeszámolom, ebben a csaknem tíz évben én körülbelül két és fél évet éltem Moszkvában. Ami több szempontból nagyon fontos volt nekem. Először is nyilván a nagymamámmal való szoros kapcsolat, az ide kötődik, hiszen akkor ott a mindennapokban is együtt voltunk, vele meg a Nagyapámmal. És ugye mi akkor nem azt éltük meg, hogy ötvenes évek vége, meg hatvanas évek Szovjetuniója, meg Moszkva. Nekem most, illetve ha erre az időszakra visszagondolok, akkor nekem a Gyetszki Mir áruház jut eszembe, ahol rengeteg játék van! Vagy a Sznyegurocska, vagy a Gyetmarósz, ami a gyerekek életében nem egy hétköznapi történet, hiszen ott a karácsony meg a Mikulás, az egy olyan minőségi esemény volt, olyan szép ünnepségeket szerveztek, amire most is nagyon szívesen emlékszem vissza! És hozzá hasonlót nem láttam Magyarországon! Tehát az a tél, az a szépség! Az, ahogyan… hogy mondjam, nem smoncaruhában volt a Télapó, meg ugye a Sznyegurocska, az nem az ő krampusza volt, hanem egy Hópelyhecske – ugye a Sznyegurocska, az Hópelyhecske, és az mindig szép ruhába öltözött lány volt. Tehát hogy nekem Moszkva a nagyon helyes orosz embereket jelenti, és a nyelvet. Ami nekem nagyon fontos! Tehát nyilván később, mikor orosz szakos tanár lettem, az ide vezethető vissza.

Tehát nekem a gyerekkoromban mindaz, ami a nagymamámhoz, a nagymamám családjához, a Nagyapámhoz és a Nagyapám családjához kötött, az nagyon-nagyon fontos volt!

Az apukám… Nagyon fiatalon kötöttek házasságot anyu meg apu, gyakorlatilag anyu még nem volt tizenhét éves, és apu pedig huszonhat éves volt, amikor összetalálkoztak. Én azt hiszem, hogy mindegyik valamiféle megoldást keresett az életben, és akkor ők azt gondolták, hogy a házasság a megoldás. Az apunak iszonyú nehéz élete volt! Tehát míg az apukám otthon élt Zala megyében egy kis településen, addig gyakorlatilag egy olyan családnak volt a tagja, ami biztonságot adott. Tehát az összes szegénység és nehézség ellenére ez a beás család, ahol több gyerek volt, ahol a testvérek között jó kapcsolat volt, ahol tisztelték a szülőket, ahol voltak szabályok, voltak tradíciók, tehát ez egy nagyon komoly védőhálót jelentett. És azért ebből egy beás embernek kiszakadni abszolút nem volt egyszerű!

K.: Várjál! Egy kicsit nagy léptekre kapcsoltál! Miért kellett kiszakadnia?

V.: Mert például tanulni akart, munkahelyet keresett magának. Tehát az apukám fiatalon…

K.: Mondjuk a nevét! Ő Orsós…

V.: Orsós József. Apu katona lett, és aztán katonatiszt lett, tehát ő tanult. Amikor anyuval megismerkedett, akkor ő már tiszt volt. Tehát amikor ők összeházasodtak, az ’53-ban volt.

K.: Akkor a Magyar Néphadsereg katonája volt.

V.: Így van! Így van! És mi nagyon gyorsan, egymás után születtünk! Tehát én megszülettem ’54-ben, az öcsém megszületett ’55-ben. Hát az öcsém és énközöttem csak tizennégy hónap különbség volt, tehát nagyon gyorsan jött a Gyuri öcsém. És aztán a legkisebb testvérem, a Sanyi, ő pedig ’59-ben született. Tehát ha most belegondolsz, ’59-ben az én anyukám huszonhárom éves volt, és ’59-ben az apukám harmincéves volt. És három gyerekük volt! Tehát irtó nehéz volt! Mind a kettőben a gyerekkel szembeni felelősség nagyon-nagyon erős volt! De az ő házasságuk nem volt igazából jó házasság, ami mondom, többek között arra vezethető vissza, hogy nagyon fiatalon házasodtak össze, és nagyon gyorsan jöttek a gyerekek.

K.: Akkor az édesanyád nem is fejezte be az iskoláit?

V.: Az anyunak kereskedelmi szakiskolája volt, és az anyu dolgozott, mert akkor, abban az időszakban – hát ez a generáció mind tudja, hogy mit jelent az, hogy Hófehérke Ruházati Bolt. Tehát az egy gyerekruházati bolt volt, és az anyukám a Rákóczi úton dolgozott, tehát nem messze onnan, ahol mi laktunk, a Szövetség utcában. Anyu egy ilyen Hófehérke boltban dolgozott. Mindig elmesélte, hogy nála vásárolt a Sinkovits Imre és a Gombos Kati! Mert nekik is akkoriban születtek a gyerekeik.  Úgyhogy az anyukám ott dolgozott. De amikor megszületett a harmadik testvérünk is, akkor gyakorlatilag onnantól kezdve – ez annak idején egy szintén ismert foglalkozási forma volt – az anyu bedolgozó volt. És mindig azt csinálta, amire éppen volt kereslet. Tehát mondjuk én emlékszem arra, amikor az étkezőnk tele volt már szeptember végén, októberben krizantémokkal – ami azt jelenti, hogy közelgett a halottak napja, és akkor leszállították ezeket a papír micsodákat, és azokat úgy kellett egy késsel alakítani, hogy az felpörgött, és valóságos papírkrizantém lett belőle, amit koszorúkba tettek. Tehát a mi lakásunk tele volt ezzel!

Akkor apu később a Ruhatisztítónál helyezkedett el. Akkor meg volt olyan, hogy bizonyos szállodák vagy éttermek nem adták oda a textilszalvétájukat egy ilyen cégnek, hanem kerestek olyat, aki magánemberként mosta és vasalta ki ezeket. Na, akkor meg tele volt a lakásunk textilszalvétákkal. És valószínűleg onnan ered az, hogy annyira nem szeretek vasalni, hogy el nem tudom mondani neked!

De arra is emlékszem, amikor már megépült az Örs vezér téren a Füredi úti lakótelep, és akkor az anyukám vállalt takarítást. Mert ez így nagyon egyszerű volt, mert egy héten mondjuk kétszer kellett odamenni, lesöpörni a tízemeletes lépcsőházat, és felmosni. Én ugye nagyon szerettem világéletemben takarítani! Tehát én elég sokszor elkísértem az anyukámat, és akkor a tízemeletes lépcsőházakat takarítottuk. Tehát gyakorlatilag egy háromgyerekes család akkor ott úgy élt meg, ahogyan tudott. De meg kell, hogy mondjam, hogy az még ma is, hogyha visszagondolok, emlékszem olyan hónap végékre, amikor sejtettem, hogy jön a hónap vége, mert akkor mákos guba volt, meg paprikás krumpli volt, tehát nyilván akkor azt ettük, amit meg tudtak venni a szüleim. Meg tojásleves! Arról ne is beszéljünk, mert ma is, ha tojáslevest látok, rosszul leszek! Tehát akkor azt ettük, ami nagyon kevés pénzbe került. És ezek ilyen ételek, hogy ma is csodálkozom, hogy hogy van, mert ma meg már ízlenek, de akkor rosszul voltam tőlük, merthogy az utolsó héten mindig ilyen ételeket kellett enni.

De úgy ehhez képest eljutottunk üdülni, rendszeresen jártunk kirándulni. A kisebbik öcsém asztmás volt, és ezért a világon a legtermészetesebb volt, hogy hétvégén az anyukám… Tehát először is sokkal gyakrabban láttam, hogy az osztálytársamnak a mamái is sütnek-főznek, otthon készítik el az ételt, és az anyukám is így csinálta, hogy felkelt reggel 6 órakor, lesütötte a csirkét, a nem tudom, mi a csodát, paprikát, paradicsomot tett a zsömlébe, és mentünk kirándulni. És láss csodát! Simán fölszálltunk a fogaskerekűre, a csuda tudja, mire, és minden hétvégén kirándultunk. És jártunk üdülni.

K.: Apukád családjával milyen kapcsolatod volt?

V.: Abszolút jó kapcsolatunk volt! Először is apunak a testvérei, akik szerintem egytől egyig fantasztikus emberek voltak! Tehát bennem mindegyik nyomot hagyott, ha valamelyikőjükkel találkoztam. Apunak a testvérei rendszeresen látogattak bennünket. Tehát mondjuk ez a rendszeres, ez azt jelenti… mert tudod, azért a hatvanas években az, hogy Zala megye egy kis településéről eljönni Budapestre az egy egynapos program volt! Most sem egyszerű. Akkor egynapos program volt! De hol az egyik, hol a másik, mondjuk egy évben biztos, hogy négyszer, ötször, hatszor meglátogattak bennünket. Először is apunak volt egy testvére, aki Baján, az ottani ÁFÉSZ-nek volt a vezetője, Orsós Antalnak hívták. Ha az Antalnak volt egy megbeszélése Budapesten, az teljesen természetes volt, hogy meglátogatott bennünket.

A másik testvére apukámnak az Orsós Jakab volt, aki ugye fafaragó művész és író volt, és a Jakab nagyon gyakran jött Budapestre, mert ő dolgozott a Hazafias Népfrontban is. Ismerősei, barátai voltak itt. Akárhányszor, ha jött Budapestre, ő biztos, hogy ott volt nálunk, tehát az természetes volt. Nagyon jó! Anyunak is jó kapcsolata volt velük, és nekem is gyerekként, meg később felnőttként is, főleg a Jakabbal! Tehát ő nekem szintén a másik olyan ember, aki az életemet meghatározta! Mert az az ember volt, akivel egyszer leültél beszélgetni, és nem felejtetted el azt a beszélgetést! Illetve magát, hogy miről beszélgettél elfelejthetted, lényegtelen, de hogy azzal az emberrel találkoztál, az hatott rád! Szóval ő egy nagyon fontos ember volt az életemben!

De volt nagyon egyszerű asszony is a családban, a Kati néni, aki hihetetlen, ahogyan a családot összefogta, ahogyan támogatni tudott! Hogyha például ő jött, és mondjuk el kellett mennie korábban, és én az iskolából jöttem haza, akkor azt onnan lehetett látni, hogy egy hatalmas nagy megpucolt tyúk volt az asztalon! És ráadásul teljesen megpucolta, és minden belsőséget kiszedett, és összerakta, összecsomagolta, mert tudta, hogy az anyukám hozzá nem nyúlna a tyúkhoz! Tehát ő mindent megcsinált! És ez egy olyan fantasztikus ember, hogy később, amikor államtitkár voltam, és ott jártam a környéken, akkor azt mondtam, hogy „hát már nem teszem meg, hogy nem megyek be! Öt kilométerre van az a település, ahol ő lakik. Ugorjunk be! És akkor megálltunk ott a kocsival, Kati néni meglátott, megölelt! Ide üljünk le! Már térült fordult! Ott kellett maradni! Már a tyúknak annyi! Levágta! Jött a húsleves! Hiába mondtam, hogy csak félóra van! De jön a húsleves! Majd amikor mentünk el, hozza a nagy szatyrot! Merthogy közben egy másik tyúkot is levágott, hogy azt meg vigyem haza! Innen is az látszik, hogy tényleg ez a másikra való odafigyelés, a gondoskodás, ez ebben a családban is nagyon-nagyon erősen jelen volt!

És ami nagyon szuper, hogy most is van olyan unokatestvérünk, akivel nemcsak én vagyok nagyon jóban, hanem az én gyerekeim is nagyon jóban vannak! Tehát például volt apunak egy Ilon nevezetű testvére, és az Ilonnak a lányával, aki történetesen Orsós Éva, tehát az Orsós Évával az én lányom is nagyon jó barátságban van, meg a fiam is, a Facebookon is, meg a valóságban is! Tehát például hogyha az Áginak van valahol egy koncertje, akkor olyan is van, hogy az Éva Zala megyéből felutazik, mert tudja, hogy az egy olyan koncert, és akkor a Művészetek Palotájában mondjuk ott ül, és ugyanolyan büszke és kritikus, mint amilyen mondjuk én is vagyok. De hogy ez a kapcsolat, tehát az én unokatestvérem és az én gyerekeim között is egy fontos és jó! Ha meg az Ági Zalaegerszegen lép föl… A Zalaegerszegi Zsinagógában volt az Áginak tavalyelőtt egy koncertje, és az egész család kivonult! De utána meg Nagykanizsán volt koncertje a lányomnak, akkor ott meg a család másik része jött el. És mindenki irtóra büszke, hogy ez a mi családunk, és hogy tudunk egymásról!

K.: Minek tudható be, hogy ilyen… hogy is mondjam, sikeres volt az édesapád családja, tehát az Orsós család?

V.: Érdemes elolvasni az Orsós Jakabnak a könyveit, [Aki hallja, aki nem hallja : novellák / Orsós Jakab; Nádas Péter előszavával. Zalaegerszeg, 1987. Gyökerezés : novellák / Orsós Jakab; Zalaegerszeg, 1992.] merthogy igazából nagyon sok mindent mi is onnan tanultunk meg.

Először is, én azt gondolom, hogyha a nagy családot nézzük, tehát mondjuk a beások közösségét, akkor nyilván az is nagyon fontos, hogy ez a teknővájás, fafaragás, azért ez egy olyan munka volt, ahol nagyon fontos volt, hogy egymásnak átadják a tudást! Tehát ez egy létkérdés volt! Tehát hogyha valaki ugye tudott jól teknőt vájni – ami egy nagyon nagy tudomány! Hiszen van úgy, hogy az utolsó pillanatban megreped, és akkor hiába dolgoztál mondjuk két napon át, vagy három napon át, akkor annak annyi! A munka becsületét is valahogyan szerintem a közösségből meg a szűkebb családból hozták. Tehát például pontosan tudom a Jakabnak a történeteiből, hogy mennyire fontos volt, hogyha mondjuk az a teknő megrepedt, akkor voltak mindig olyan fifikás emberek, akik tudták, hogy hogyan kell úgy megtapasztani, hogy amikor az illető átveszi, meg amikor először mos, akkor nem veszi észre. De a második-harmadik mosásnál már…

K.: Már ereszteni kezd!

V.: Igen. És ezt az embert kiközösítették!

K.: Aha!

V.: Mert ha ő úgy végezte el a munkáját, hogy az kárt okozott a megrendelőnek, akkor nemcsak a megrendelőnek okozott kárt, hanem kárt okozott a közösségnek is! Mert akkor elterjedt annak a híre, hogy ezek csalók! Nem érdemes tőlük vásárolni! És én azt gondolom, hogy nagyon sok olyan érték volt ebben a családban kimondva, kimondatlanul, szabályok, amiket az apu is hozott magával. Tehát én például emlékszem néhány olyan szituációra, amikor… Apu igazából komolyan soha nem oktatott bennünket. Nagyon fiatalon halt meg! Tehát én tizenkilenc éves voltam, az öcsém tizennyolc, és a kisebbik testvérem tizennégy, amikor apu meghalt tüdőrákban. És mégis van néhány dolog, amire nagyon pontosan emlékszem!

Tehát például apunak a kézírása nagyon szép volt! És nagyon igényes volt arra, hogy amit ő leír, amit ő elkészít, az tartalmilag is és esztétikailag is rendben legyen. És ez például nekem is nagyon fontos! Szóval vannak olyan könyveim, jegyzeteim… hát a Tanítóképzőben minden, egy csomó csoporttársam rólam másolta a kötelező irodalmat! De az, hogy nekem olyan füzetem van… [Éva mutatja a jegyzetfüzetét.]

K.: Aha! Nagyon rendezett! Igen!

V.: Ahol meg vannak számozva a feladatok – ez a nagymamám! A nagymamámtól, a Mamitól jön! Aki, amikor meghalt – mert ugye hirtelen halt meg egy fulladás következtében. Fel akart engem hívni telefonon, de ez már nem sikerült!

K.: Ó!

V.: És úgy hidd el, hogy ott volt mellette a füzet – most is valahol itt van, az íróasztalomban –, egy kis füzet, ahol nem ilyen rendezetten, mint nekem, de abban a füzetben mindig minden ott volt benne! Az apué viszont esztétikus is volt! Tehát hogy ez például, hogy a füzet rendben legyen, ez biztos, hogy a rendezettség az az Apu! Az, hogy egy helyen legyen, az a Mami! „Mert különben mindent úgyis elhagysz!” Meg egy tanárnőm, aki az általános iskolában tanított. Szóval ezek az emberek, ezek a példák nagyon fontos szerepet játszottak!

De van egy olyan történetem apuról, ami mindig előjön! És tényleg hát… hogy mondjam, egy olyan érték, ami végigkíséri az életemet! Egy alkalommal apu látott engem a Rákóczi úton, méghozzá konkrétan a Szabadság Szálló előtt. Tehát ugye aki tudja, hogy ez hol van… Én nyilván mentem a 19-es autóbuszhoz, aminek a megállója ott a Keleti oldalában volt, és apu pedig a Ruhatisztítónak a kocsijával ott mehetett el, és kiszúrt engem, hogy én ott megyek a Rákóczi úton. Ősz volt, október-november volt, tehát nyilván hideg is volt. De a lényeg az, hogy amikor este apu hazajött, irtóra leszúrt engem, hogy ő látott engem, és én nem tudom elképzelni, hogy milyen csúnya látvány volt, hogy én lehajtott fejjel mentem, úgy leroskadva! És nem emlékszem, hogy mi egyebet mondott erről, de én ezt az egészet szimbolikusan értelmeztem. Lehet, hogy nem akkor, de hogy ez a történet állandóan előjön bennem, az nyilván nem véletlen! Tehát ennek az a lényege, hogy „mindig emeld fel a fejedet! Tartsd egyenesen a gerincedet! És te tartással éld az életedet!” Tehát nekem, amit akkor apu mondott, az az életem legkülönbözőbb helyzeteiben előjön! De olyannyira, hogyha mondjuk egy olyan helyzetbe kerülök, aminél azt gondolom, hogy ezt most ha látná, vagy ha fentről lenéz, és látja, akkor biztos, hogy nem azt látja, hogy tartással, emelt fővel csinálom, akkor kihúzom magam és felemelem a fejem. De számtalan olyan helyzet volt, amikor… hát az egyik ilyen legutóbbi, amikor az engem jogszerűen megillető végkielégítésemet és felmentési időre járó pénzemet elvette a kormány, mint pofátlan, jó erkölcsbe ütköző végkielégítést!

K.: Ez mikor volt?

V.: Ez 2010–2011-ben.

K.: Aha! Igen.

V.: Na most félreértés ne essék! Hát énnekem egy jó állásom volt! Magas fizetésem volt! Én a munka törvénykönyve alapján, és a munkaszerződésem alapján kaptam, tehát semmiféle törvénytelenséget nem csináltam! Annál is inkább, ugye a másik fontos üzenet, ami az apuból jött, az az, hogy „nem hazudunk! Nem csalunk! Mindig egyenesnek kell lenni!” Amiben én tudom, hogy ott volt a mögöttes! „Merthogy úgyis, ha lebuksz, és igaz, hogy nem követted el, akkor is azt fogják mondani, hogy mert te cigány vagy, ezért biztos, hogy te csináltad!” Tehát az apunak az a szorongása, a korai halála negyvennégy évesen, az abszolút nem gondolom, hogy véletlenül következett be! Tehát az, hogy ő tüdőrákban halt meg! Az, hogy ő az egész életét végigszorongta! Hogy vannak olyan történeteim, amik arról szólnak, hogy igen, attól szorongott, hogyha valami eltűnik, akkor majd azt fogják gondolni, hogy ő lopta el, merthogy ő a cigány! Tehát hogy nekem apu másik nagyon fontos életüzenete ebben, hogy a „Tartással! Egyenes gerinccel! Mindig tisztességesen!” Olyannyira, hogy képzeld el, hogy én soha nem puskáztam! Soha! Tehát nonszensz! Soha nem puskáztam! És én mindig úgy gondoltam, hogy de meg kell mondani az igazat! És az sem véletlen, hogy nekem nagyon fontos, hogyha valami történik, én akkor vagyok nyugodt, ha megbeszéljük. Tehát én ezt a „söpörjük be a szőnyeg alá!”, ez nekem nem működik! Néha azt gondolom, hogy vannak dolgok, amik fájdalmasak, és mégis el kell mondani, vagy ki kell mondani, vagy meg kell beszélni! De nyilván az ember nem szívesen okoz fájdalmat a másiknak, és néha az sem kellemes, amikor magunkról el kell mondani olyan dolgot, ami esetleg nem kellemes!

K.: Amire nem vagyunk büszkék! Igen.

V.: Nem vagyunk rá büszkék! De mégis, én ezt kaptam, és ez egy nem könnyű örökség! Tehát sem a nagymamám hagyatéka nem könnyű! Ez a mindig nyitottnak, mindig segíteni másoknak! Mert néha fárasztó! Szóval ma már tudom, hogy nyilván ahogyan én is idősebb leszek, érzem azt, hogy baromi sok teher van rajtam, és hogy időnként tudom, hogy szüksége lenne rá, de lehet, hogy azt kell mondani: „Ne haragudj, de nem bírok többet magamra vállalni!”

És az apukámnak az öröksége sem egyszerű, merthogy időnként bizonyos helyzetekben baromi fontos lenne, hogy már az ember ne konfrontálódjon! Meg mégiscsak be kéne söpörni a szőnyeg alá! De hogy nem megy!

És akkor legutóbb, amikor volt ez az ügy 2011-ben. Tehát én tényleg iszonyú tisztességesen éltem az életemet! Nem is emlékszem arra a legkülönbözőbb állásokból, hogy bárki meg akart volna vesztegetni! Mert nagy valószínűséggel azt látták, hogy ez egy olyan hülye, hogy ezt csak az ügyek érdeklik! Tehát hogyha mondjuk valaki jött hozzám ilyen szándékkal, egy idő után úgy gondolta, hogy elő sem állhat ilyennel! Tehát nem emlékszem ilyen helyzetre, amikor bárki engem meg akart volna vesztegetni. És ez biztos, hogy valahogyan belőlem jött, hogy ezt velem nem lehet megcsinálni!

K.: Ezt sugároztad! Vagy sugárzod.

V.: Igen. És ez alapvetően jó! Mert nekem nyilván jó! De hogy ebben tényleg az apu van benne… Na most ebben a helyzetben, amikor én ezt hallottam, hogy „pofátlan, jó erkölcsbe ütköző” dolgot csináltam, akkor azt mondtam konkrétan, hogy „elmentek ti a jó büdös fenébe! Hogy egy életet éltem le tisztességesen! Hogy OTP-hitelt vettem föl, hogy a gyerekemnek lakást tudjak venni! Amit vissza kell, hogy fizessek!” Ja! És pont azt a pénzt vették el tőlem, amiből vissza kell, hogy fizessem! És akkor azt mondtam nemcsak magamnak, hanem nyilván nagymamám jelenlétében mondtam a kollégáimnak is, hogy „akkor én most elkezdem nézni a jogszabályokat, és megnézzük, hogy mi a mozgásterünk! És akkor nézzük meg, hogy lehet-e pert indítani? Hogy mi a mozgásterünk?”

K.: Bocsánat! Ez a 2011-es…

V.: ’11-ben, igen. Tehát ’10-ben bocsátottak el bennünket, sokunkat, és… tehát mondjuk…

K.: Az új kormány. Rögtön!

V.: Az új kormány. De én irtó büszke vagyok arra, hogy én úgy dolgoztam ott, hét évig úgy voltam ennek a cégnek a humánigazgatója, hogy az én főnököm, a Székely Gábor, aki a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója volt, egyszer nem mondta azt nekem, hogy „ezt vagy azt rúgd ki politikai okok miatt!” Egyszer nem mondta! Egyszer nem mondta! Na, most 2010-ben ott zsinórban rúgták ki az embereket! És akkor utána jött az, miután megkaptuk a bennünket jogszerűen megillető juttatásunkat, hogy azt egyébként 98 százalékos adóval elveszik!

Akkor én megcsináltam, hogy összeszedtem a kollégákat, és folyamatosan tájékoztattam őket, hogy most mi hol tart, mert hiszen képtelenségnek tartottuk! Visszamenőleges hatályú törvénykezés! Tehát törvénytelenségről van szó! Hát teljesen egyértelmű volt! És úgy higgyed el… Meg hát más cégeknek a munkatársai is fordultak hozzám, mert tudták, hogy én foglalkozom ezzel. Tehát állami vállalatoktól is megkerestek olyan kollégák, akik hasonló helyzetbe kerültek. Én azt mondtam, hogy nekem semennyibe nem kerül, ami információt én beszerzek, azt odaadom neked! És úgy képzeljed el, hogy nagyon sok olyan ember volt, aki nem merte vállalni azt, hogy pert indítson! Ezt a pert csak Strasbourgban lehetett indítani, merthogy Magyarországon jogorvoslati lehetőségünk sem volt! És voltak olyan emberek, akik azt mondták, hogy… Volt, aki azt mondta, hogy azért nem meri kezdeményezni, mert most kapott egy állást, és attól fél, hogyha kiderül, akkor kirúgják!

K.: Fél…

V.: Volt olyan, aki azt mondta, hogy neki még háromnegyed év kell ahhoz, hogy elmenjen nyugdíjba, és neki muszáj addig kihúznia. És majd utána megnézi, hogy mit tud tenni. Volt olyan, aki azt mondta, hogy az, hogy vele mi történik, nem érdekli, de a gyereke most kapott a minisztériumban egy állást, és hogy azért nem meri, mert hogyha kiderül, hogy az apja ezt csinálja, akkor kirúghatják őt is!

K.: De te megindítottad a pert?

V.: Hát persze, hogy megindítottam a pert! Hogyne indítottam volna meg! Mert nekem ott volt az apukám! Meg kellett, hogy feleljek azoknak az elvárásoknak, amiket ő velem szemben támasztott! De hát ezek már a saját elvárásaim voltak. Amikor én egy életet tisztességgel végigtanultam! Én fizikai dolgozók gyereke voltam! Nekem egy csomó mindent nem toltak a fenekem alá! Nekem volt, amikor tíz magántanítványom volt, apukám halála után, mert ha nem lett volna magántanítványom, akiket óránként 20, meg 25 forintért tanítottam, akkor nem tudtam volna iskolába járni! Nem tudtam volna főiskolára járni! Tehát ha én így éltem végig az életemet, akkor nekem senki nem mondhatja azt, hogy én csaló vagyok, vagy gazember vagyok, vagy pofátlan dolgot csináltam, mert nem csináltam! Sőt! Komolyan olyan indulatok voltak bennem, hogy odamegyek, és megpofozom! Komolyan! Amikor ezt a Szijjártó mondta, tulajdonképpen azt gondoltam, hogy nem tudom, hogy kinek van nagyobb szerencséje, neki vagy nekem, hogy nem kerültünk olyan szituációba, hogy ott lettünk volna! Mert nagyon lényeges, hogy nekem bizonyos dolgokat nem lehet mondani! Mert nem lehet! Mert nem hagyom! De megúszta! Meg én is, hogy rögtön…

K.: Hát még találkozhattok!

V.: Egyébként a strasbourgi perem szerencsés volt!

K.: Megnyerted!

V.: Hát persze, hogy megnyertem! Mert nem lehetett nem megnyerni! Nagyon sokáig tartott! Három és fél évig! Ez az életemnek egyébként a legnehezebb időszaka volt! Merthogy igazából viszonylag fiatalon, 2010-ben én kikerültem a munkaerő-piacról! És akkor nekem már harminchat év volt mögöttem, és nekem ez a harminchat év, ez úgy telt el… én nagyon sok munkahelyen dolgoztam! Ez nem jellemző erre a korosztályra, de énnekem azt hiszem, tizennégy vagy tizenöt munkahelyem volt az életem során, és az én életemben a munkának mindig nagyon fontos szerepe volt! Tehát az esetek döntő többségében olyan munkám volt, és olyan munkahelyem volt, ahol volt lehetőség alkotni, ahol volt sikerélményem. Ahol hozzá tudtam tenni a dolgokhoz valamit. Tehát amikor 2010-ben ez megszűnt, akkor gyakorlatilag az életemnek egy nagyon fontos részét veszítettem el! És úgy igazán – komolyan mondom, hogy – nyilván azóta sem kaptam vissza! Most függetlenül attól, hogy a lányom koncertirodáját vezetem, és sok örömöm van benne, de az, hogy én egy munkahelyi közösségnek a tagja vagyok, ezt az élményt igazából ez nem tudja adni. Itt is nagyon jó, mert fontos, hogy az ember megrendelőkkel, zenészekkel jó kapcsolatot ápoljon! Leülünk, és tartunk munkamegbeszéléseket, meg elmegyünk, elmondjuk, hogy mi miről mit gondolunk, mit tudunk adni stb., stb. neki mi az elvárása. De ez nem ugyanaz, mikor dolgozol egy munkahelyi közösségben, ahol te nyugodtan hátradőlhetsz, mert tudod, hogy mi az, amihez te értesz. És hogyha jól választod ki a munkatársaidat, akkor az a legszuperebb, hogy ott vannak azok, akik meg máshoz értenek nagyon jól. És attól jó egy munkahelyi közösség, hogy az egyiknek ez az erőssége, a másiknak az az erőssége, és egy ilyen szituációban a gyengeségeket is – amivel sajnos mindannyian rendelkezünk – jobban lehet tolerálni. És ez az élményem elveszett igazából. És nekem az iszonyú fájdalmas, hogy gyakorlatilag egy olyan életutat, ahol nagyon sokszor reggel úgy ébredtem föl – ha hiszed, ha nem –, hogy hangosan kimondtam, vagy este, amikor lefeküdtem, és úgy elnyúltam hullafáradtan az ágyban, akkor hangosan kimondtam, hogy „hát én a Jóisten kegyeltje vagyok!” Merthogy több jó történt velem az életemben, mint amennyit én az elején el tudtam volna képzelni! És akkor ezután ez a 2010, ez nekem több szempontból is egy dráma! Tehát részben ezért, de azért is, merthogy azt láttam, hogy sok esetben olyan emberek kerültek bizonyos szituációkba, akik nem érdemelték meg azokat az állásokat!

K.: Ugye beszéltünk a gyökerekről, és aztán beszéltünk napjainkról szinte. Viszont nem beszéltünk nagyon sok köztes időről. Tehát valahogy el kéne kezdeni a te gyerekkorod, iskolák…

V.: Jó! Habár én azt gondolom, hogy minden iskola az életemben meghatározó volt, és ez mindig azzal volt összefüggésben, hogy szerencsés voltam, mert fantasztikus tanárokkal találkoztam! Tehát minden iskolában volt egy vagy két olyan tanárszemélyiség, aki az én utamat valahogyan mindig befolyásolta, általános iskolától egészen az egyetemig. Az általános iskolában tulajdonképpen két olyan tanárom volt, aki nagyon fontos volt az életemben. Az egyik, az a matematikatanárom volt, a Tóth Anci néni, aki egyébként apácaiskolába járt, meg maga is apáca volt. És én emlékszem arra, hogy tízévesen rettegtem attól, nyáron felébredtem, és rémálmaim voltak, hogy engem az Anci néni fog tanítani, mert hallottam, hogy ő milyen szigorú, és hogy én nagyon féltem, hogy én hogyan fogok tudni megfelelni az ő követelményeinek! Hát ő az egyik olyan, akinek nagyon fontos szerepe volt az életemben! Egyrészt fantasztikus tanár volt! Tehát úgy tudott matematikát és fizikát tanítani, hogy azt egyébként meg lehetett szeretni, és meg lehetett tanulni. Vagy legalábbis többen tanulták meg tőle, mint mondjuk máshol, más osztályban, más tanártól más gyerekek. Még fontosabb volt az az elképesztő tartás, következetesség, ahogyan ő tanított! Tehát az ő tanításának rendje volt, azok az értékek, amiket ő képviselt, azok nem szövegek voltak, hanem jelen voltak a mindennapi életünkben. Fegyelemre tanított bennünket, egyenességre tanított bennünket! Tehát sokkal jobban becsülte azt, hogyha valaki megmondta az igazat, és ezáltal mondjuk bevallott valamit, ami nem túl szép dolog, de elkövette, mint azt, hogyha összevissza hazudozik! Tehát az, hogy a füzetemet tartsam rendben, az is őhozzá vezethető vissza. Ő az első héten semmi mást nem adott föl házi feladatnak, mint azt, hogy a kockás füzetet, meg amibe a mértant írtuk, a sima füzetet is be kellett fekete ceruzával keretezni! Minden egyes oldal kapott egy keretet! Ugye? Hát nyilván a kockás papírban maga a négyzetháló adta, hogy hogyan. És az még mind semmi! De amikor a mértanfüzetbe le kellett mérni az egy centiméter! Ugye? Körzővel beszúrni, és megcsinálni, és tintával kellett beszámozni! És hogy mi volt ennek a lényege? Hát egyrészt, hogy adj a füzetednek, a munkának, és az életednek is egy keretet! Ne tépjed szanaszét! Ne rángasd! Mert mindennek nyoma marad! És hogyha nem értenéd, akkor beszámozzuk, mert akkor nem lehet összevissza tépdelni! Akkor kénytelen vagy egy úton elindulni, amihez hozzátartozik az is, hogy hibázhatsz! Tehát hogyha mondjuk valamit rosszul írtál le, ne kezdjed el kiradírozni, szétcincálni! Húzd át egy vonallal! Az ott marad, nyomot hagy, de túl tudunk rajta lépni! Elképesztő ember volt! És nagyon-nagyon szerettem őt!

És aztán nyolcadikban pedig külföldi kiküldetésről jött vissza egy tanárnő, valószínűleg a férje volt talán diplomata. És amikor visszajött az Illés Emmi néni, és ő lett a biológiatanár, akkor tulajdonképpen engem nagyon meglepett az, amikor egy alkalommal azt mondta, hogy ő úgy látta, hogy engem nagyon érdekel a biológia! Én nem láttam, hogy engem érdekelt volna annyira a biológia, de ő látta, hogy engem érdekel a biológia, tehát onnantól kezdve engem érdekelt a biológia! És két fontos dolgot csinált: az egyik, hogy elküldött engem egy budapesti versenyre. Mindig elmondom a Persányi Miklósnak, ha találkozom vele a Fővárosi Állatkertben, hogy énnekem még az oklevelet az Angi Csaba professzor adta át! Merthogy az első tízbe bejutottam a fővárosi biológiaversenyen! Ez nekem nagyon fontos volt, merthogy ő úgy gondolta, hogy fontos, hogy az ember méresse meg magát!

És hát a másik nagyon lényeges dolog… lehet, hogy ez hetedikben volt, de a következő év elején pedig azt mondta, hogy a Madách Gimnázium indít ilyen képzéseket – ennek volt valami fontos neve, amit én elfelejtettem – fizikai dolgozók gyerekeinek. Tehát gyakorlatilag mondjuk ilyen felzárkóztató felvételire előkészítő. Ami sokkal jobban hangzott, minthogyha felzárkóztatónak hívták volna. És hogy én menjek el, merthogy ő úgy gondolja, hogy az én utam valahogy a kémia, a biológia környékén képzelhető el.

És akkor én elmentem a Madách Imre Gimnáziumba, ami meg kell, hogy mondjam neked, nagyon fontos szerepet töltött be az életemben! Mert ugye én ekkor kezdtem el azzal szembesülni, de még nem tudatosult bennem, hogy én fizikai dolgozók gyereke vagyok, és nekem egy csomó minden nem természetes az életben! Tehát mi nem azt beszéljük, nem azzal telik a mindennapunk, mint mondjuk egy értelmiségi családnak az életében. Vagy egy olyan értelmiségi családnak az életében, ahol a nagymama meg nagypapa, meg mindenki értelmiségi volt, vagy egyáltalában volt értelmiségi a családban. És akkor kezdtem érezni, hogy milyen jó, hogy én egy ilyen helyre elmehetek! És nagyon jó volt, mert ott engem megismertek. Tehát amikor én odamentem felvételizni, akkor ők nem tíz perc alatt szereztek rólam benyomást, hanem egy év alatt. És akkor engem fel is vettek gyakorlatilag egy elitgimnázium elitosztályába, a Madách Gimnáziumba, a kémia-biológia tagozatra jártam! És ott harmincnyolcan voltunk, és a harmincnyolcból mondjuk harmincnégyen orvosnak készültek. Én is egyébként állatorvosnak készültem. Fantasztikus osztálytársaim voltak, és több fantasztikus tanárom volt! Egy igazi legenda az az időszak! Olyan osztálytársaim voltak, mint például a Xantus János filmrendező, vagy a Sarkadi Bori, aki az írónak a lánya, a Lakner Judit, aki a Lakner családnak a tagja, Sándor Gábor. Tehát hogy tényleg nagyon klassz osztálytársaim voltak! És az egy izgalmas négy év volt az életemben!

De mikor az beköszöntött, hogy hogyan tovább, és merre, akkor én nem mertem az Állatorvos-tudományi Egyetemre jelentkezni, bár mindvégig jeles voltam a Madách Gimnáziumban. Tehát általában angolból volt négyesem, meg mit tudom én, matematikából volt, meg fizikából volt négyesem, de egyébként mindvégig jeles voltam.

K.: És miért nem lettél állatorvos?

V.: Hát most már tudományosan is meg tudom mondani, meg az érzést is tudom. Az érzés akkor az volt, hogy én úgy éreztem, hogy én ezt nem fogom tudni úgy megállni a helyemet, hogy én igazán azt a megszokott minőséget produkáljam, mint ami a megelőző évekre igaz volt. Tehát hogy én akkor azért már szembesültem azzal, hogy az én jelesem, az nem ugyanaz a jeles, mint egyik-másik osztálytársamnak a jelese. És hogy én egyszerűen azt nem akartam… tehát azt én nem tudtam elfogadni magammal kapcsolatban, hogy kettes vagy hármas legyen a bizonyítványomban, mert azért ez valószínűsíthető lett volna, hogyha Állatorvosira mentem volna! Hát ma ki csinál abból, érted, ügyet, hogy valamiből megbukik? Nyilván nem egy kellemes élmény, de azért én ezt nem tudtam volna elképzelni.

És aztán később pedig, jóval később, amikor… már nem is tudom, itt, a Tanítóképzőben, vagy még később olvastam Bourdieu-t, akkor megértettem, hogy mi a különbség az izzadtságszagú jeles, és mondjuk annak a jelese között, akinek nem kell elolvasnia, merthogy tegnap este itt volt, a családban az, aki azt a könyvet írta, és egyébként vele beszélgettünk. Vagyis az ő életének a része volt mindaz, amit nekem könyvből kellett megtanulnom. Tehát én egyszerűen akkor ezt éltem meg. Hozzátartozik az is, hogy akkor betegedett meg az apukám. Azért jelen volt az életünkben már a gimnázium utolsó évében, hogy az apu tüdőrákos! Hogy idő kérdése, de az apu meg fog halni! És hát egyébként a Tanítóképző első évében lett nagyon beteg, és a második évében apu meg is halt! Mert egy év alatt meghalt apu! Tehát hogy azért ez is nagyon-nagyon nehéz volt!

K.: A szüleid támogattak, hogy továbbtanulj?

V.: Ah! Maximálisan! Anyu is, apu is! Mindig elképesztően büszkék voltak rám. Nekik fontos volt, hogy én voltam a három gyerek közül az, aki mint kés a vajban! És hogy jeles voltam! Tehát velem soha nem volt a családban gond – szemben mondjuk a másik két testvéremmel. És nyilván sokszor azt is éreztem, hogy én kevesebb szeretetet és figyelmet kapok. Lehet, hogy én nem is vagyok az ő gyerekük! De hát ennek ma már pontosan tudom, hogy az volt az oka, hogy amit mondjuk velem kellett volna törődni, azt az energiát hál’ Istennek, át tudták tenni a másik két öcsémre, akikkel viszont… hát nyilvánvaló, fiúk voltak, mások voltak, azt ott tudták hasznosítani. Tehát hogy én ezt így éltem meg, de az ezer százalék, hogy anyunak és apunak nagyon fontos volt az, hogy én tanultam! Tehát apu azt még megélte, hogy én főiskolára mentem! Ami neki nagyon fontos volt! És aztán a gimnáziumban is volt egy tanárnő, a Schanda Jánosné, aki egyszer a tanári szobában annyit mondott nekem, hogy „Orsós Éva! Hogyha te azt érzed, hogy te többre vagy képes, akkor azt tegyed meg! Akkor te tanuljál tovább!” És én emlékszem, hogy amikor befejeztem a Tanítóképzőt…

K.: Ezt jóindulattal mondta.

V.: A lehető legjobb indulattal! Tehát ő azt gondolom, hogy megértette! Azt ő megértette, hogy bennem milyen érzések vannak. De ott sokan csodálkoztak, hogy én miért megyek Tanítóképzőbe! Hát a Tanítóképzőben a felvételinél kijött az egyik tanárom, a filozófiatanár, aki a felvételi vizsgabizottságnak volt az elnöke, és ő azt kérdezte, hogy „édes lányom! Biztos vagy te abban, hogy ide akartál jönni?” Hát most gondolhatod, hogy rosszul lettem, hogy úristen! Mit követtem el?! És akkor a Robi bácsi azt mondta, hogy „azért, mert ugye ide nem szokás jeles érettségivel jönni!” És aztán meg is értettem, mert nagyon sokan félévkor még megbuktak matematikából, de aztán érettséginél „hadd menjen át!”, kaptak egy kettest. Tehát nyilván nem szoktak tényleg ahhoz hozzá, hogy jeles érettségivel jön valaki. Nyilván ezzel volt összefüggésben, hogy nagyon sok minden nekem a Tanítóképzőben nem okozott nehézséget.

Tehát ez három olyan év volt, amikor én sokat tanultam, sokat olvastam! És ma már azt is tudom Bourdieu után megint csak – most már nem ösztönösen, hanem tudatosan értelmezve, amit én akkor átéltem… és ezért tartom egyébként nagyon fontosnak, hogyha valaki nagyon mélyről jön, nagyon szegény környezetből, akkor jellemzően nem az történik vele, hogy rögtön az angol–francia szakra megy, hanem lehet, hogy előbb elvégez egy Óvónőképzőt, egy Tanítóképzőt, vagy szociális munkás lesz belőle. És közöttük ott vannak azok, akik ezt az időszakot nemcsak arra használják föl, hogy megtanulják azt a bizonyos szakmát, hanem gyakorlatilag egy olyan képzésen mennek keresztül, és egy olyan személyiségfejlődésen, és tudásbővítésnek a részesei, ami megalapozza azt, hogy utána ők ott folytathassák, ahol más elkezdi, egy másik környezetből érkező gyerek elkezdi az iskolát. Én ezért tartom nagyon fontosnak, hogy főleg a hátrányos helyzetű fiatalok esetében azt világosan látni kell, hogy az ő értelmiségivé válásának, vagy az ő jó minőségű szakmaszerzésének ez az út, az egy természetes útnak számít.

Tehát ez nem véletlen, hogy én, aki azért jóval jobb körülmények közül származom mindenféle szempontból, mint sok olyan roma fiatal, aki telepeken született, ahol tényleg a családban senki nem volt, aki értelmiségi lett volna, aki jó iskolákat végzett volna, akinek jó kapcsolatai lettek volna munkahelyen, én is ezt az utat jártam, hogy először elvégeztem a Tanítóképzőt, utána elmentem dolgozni a Hegedű utcai általános iskolába. Már ott rögtön azt kértem, hogy engedje az igazgatónő, hogy én tovább tudjak tanulni orosz szakon, hiszen ugye nekem az orosz, az szinte anyanyelvem volt. Hozzájárult.

Ja! De közben egyébként fölkértek a Fővárosi Pedagógiai Intézetben huszonkét évesen – huszonkét évesen! – az Imrecze Ani, aki egy legendás tanár, hogy a matematika módszertani képzésben vegyek részt. Tehát én huszonkét évesen matematika módszertant tanítottam tanítóknak! Többek között az én tanító nénimnek is, akivel ebben a képzésben találkoztam! Tehát nyilvánvaló az, hogy a Madách Gimnáziumban kémiát, biológiát, matematikát, fizikát tagozatos szinten tanultam, hiszen ott mindenki orvosnak készült. Az nagyon fontos volt, hogy én is jó voltam ezekből a tárgyakból, hogy a Tanítóképzőben énnekem egy tudatos alapom volt, amire a módszertan épült. Ez tette lehetővé, hogy matematika módszertant tudtam tanítani.

Egyébként ez azért is nagyon fontos, mert én nagyon szeretek tanítani. És arra is rájöttem, hogy az igazság, hogy jobban szeretek felnőtteknek előadást tartani, mint alsó tagozatos gyerekeket tanítani. Jó tanító voltam, meg nagyon szerettek a gyerekek! És most is van azokkal a gyerekekkel kapcsolatom, akik már elmúltak ötvenévesek! Szóval ők is öregszenek! De úgy igazából én azt éreztem, hogy mindig jobban szerettem felnőtteknek előadást tartani. Nagyon szeretek előadást tartani! És ott kaptam meg először azt, hogy valaki odajött hozzám, és azt mondta, hogy ő ezt a tanfolyamot már elvégezte egyszer. Hogy ő megmondja őszintén, mert nem szeretné, hogy kiderüljön, tehát hogy ő inkább megmondja nekem, de hogy ő azt hallotta, hogy nálam nemcsak elvégezni lehet a tanfolyamot, hanem meg is lehet tanulni azt az anyagot! És ugye nekem ez nagyon fontos! És azóta is sokszor kapok visszajelzést, hogy szeretik az előadásaimat, mert nem unalmasak, mert megértik, amit mondok, merthogy bennük is kialakít valami rendet. De ezt én visszavezetem tényleg oda, hogy az általános iskolában a Tóth Anci néni, aki matematikát tanított, de a gimnáziumban az Agazoni József, aki matematikát tanított, később a Tanítóképzőben a Nábrádi István. Szóval nekem ez, hogy a fejemben rend legyen, hogy tudjam, hogy mi az első, mi a második, hogy honnan hova akarok eljutni, ez nagyon fontos!

Nekem nagyon fontos, hogy nyilvánvaló, az én családi történetemmel én dolgokat könnyebben elengedek, azért, mert igazából nekünk soha nem volt! És éppen ezért, ami nem volt, annak a helyébe mindig valami mást kellett tenni. És éppen ezért vannak olyan dolgok, főleg kapcsolatok, amik nekem irtó fontosak! És ezek fontosabbak, minthogy tárgyakat őrizzek.

K.: Most, hogy egy kis szünetet tartottunk, fölmerült bennem egy kérdés. Azt látom, hogy te nagyon tudatosan végiggondoltad az életedet. De abból, hogy neked az édesapád roma származású volt, volt hátrányod? Vagy te egy szerencsés korszakba születtél…?

V.: Igen. Először is, hogy fontos, hogy ki mit ítél meg hátránynak, és hogy a hátrányok között is van olyan, amit tudsz tudatosítani, és van olyan, amit nem tudatosítasz, pedig hogyha jól végiggondolnád, akkor tulajdonképpen az egy hátrány, és mondjuk, összefüggésben van például az apád származásával.

K.: Ezt most nem értem.

V.: Hát ez pedig nagyon világos!

K.: Bocsánat!

V.: Abból adódóan, hogy mi alapvetően szegények voltunk, abból adódóan engem komoly hátrányok értek. Márpedig mi szegények voltunk. És ez a szegénység részben az apu szegénységével volt összefüggésben. Tehát amikor én elmondom, hogy a mi családunkban nem volt ez meg az, meg amaz, meg nem voltak képzett emberek, akkor az részben összefüggésben van ennek a családnak a történetével. Ugye azzal, hogy itten a nagyszülők, az apukámnak a szülei, és több családtagja gyakorlatilag analfabéta volt. És az apunak a generációja az, meg főleg annak a gyerekei, akik azután, ahogyan az apu testvére fogalmazta, a Jakab, hogy „ez a család száz év alatt hatszáz évet élt meg!” És ez egy dráma, azt kell, hogy mondjam, mert száz év alatt nem lehet hatszáz évet büntetlenül megélni! Tehát például, ha az apukám meghalt negyvennégy évesen, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az nem volt véletlen! És hogy ebben a családban sokan fiatalon haltak meg, az egyáltalában nem volt véletlen!

És ha azt kérdezed, hogy engem milyen hátrányok értek az apukám miatt, nekem az első, az az, hogy abból adódóan, hogy az apu hozta magával a családot és a családtörténetet, és mindazt, amivel rendelkeztek, és nem rendelkeztek, ez nemcsak előnyökkel járt, hiszen sok olyat mondtam, amit én jól éltem meg, hanem ez olyan hátrányokkal járt, amit én csak később tudtam magamban tudatosítani. Ez volt a dolog egyik része.

A dolog másik része, hogy igen, itt én azokban az években jártam iskolába, amikor soha nem hallottam cigányozást! Pedig engem mindig Orsósnak hívtak! És soha nem hallottam ilyet! Vagy amikor azt mondta a tanárnőm például, hogy menjek el a Madách Gimnáziumba felvételi előkészítőre, ő pontosan tudta, minimum azt tudta, hogy fizikai dolgozók gyereke vagyok. Azt tudta, hogy szegények vagyunk, de szerintem azt is tudta, hogy az Orsós, az egy cigánynév, vagy azt is tudta, hogy beás név. Tehát volt egy személyes segítés, de volt egy rendszerbe foglalt segítés is, hiszen az, hogy ezeket a képzéseket, ezeket a felvételi előkészítőket kitalálták, és rendszerbe foglalták, ebben pont az volt benne, hogy nagyon sok volt ebben a társadalomban a hátrányos helyzetű, de abban bíztak, hogy ezek az emberek képesek ezeket a hátrányokat leküzdeni. És mi nagyon sokan ennek köszönhetjük azt, hogy diplomások lettünk, hogy munkahelyünk lett, és hogy ennek a társadalomnak képesek voltunk és vagyunk hasznos tagjai lenni! Ezért tartom életveszélyesnek azt, amikor tizenhat éves az iskolai korhatár, és amikor nem természetes az, hogy azokat, akik szegény körülmények közé születtek, azokat tehetségeknek, potenciális tehetségeknek tekintsük. És feladata az egy társadalomnak, egy kormánynak, hogy a saját társadalma érdekében megtegyen mindent, hogy ezeket az embereket iskolai végzettséghez, munkahelyhez, tisztességes emberi élethez juttassa a saját maguk és az egész társadalom javára.

De amikor azt kérdezed, hogy ért engem hátrány? Hát igen, persze! Csak már nem voltam olyan jaj, de fiatal. Pont akkor, amikor felmerült, hogy gondolkodnak, hogy én legyek a Kisebbségi Hivatal elnöke, akkor megkaptam többek között…

K.: Ez mikor volt?

V.: Ez ’95-ben. Akkor megkaptam azt politikustól, hogy ezt én ne vállaljam el, ezért meg azért, meg amazért, meg hogy különben is én nem ismerem ezt a kisebbségi világot, a kisebbségi vezetőket, és hogy soha nem fogadnák el, hogy ennek a hivatalnak egy cigány származású elnöke legyen! És én ettől… „még akkor sem, hogyha az olyan, Éva, mint amilyen te vagy!” Mert azért az illető nemcsak a származásomat ismerte, hanem azért az értékeimet is. És hogy tulajdonképpen akkor én már elmúltam negyvenéves, és nagyon megdöbbentem azon, hogy ilyen egyáltalában felmerülhet! De annyira megdöbbentem! Mert soha nem kaptam korábban ilyet… Emlékszem, hogy ott a Kossuth téren vártam a villamospótló buszra, nyár volt, és mégis úgy éreztem, hogy iszonyúan fázom! És aztán mikor végre megérkezett az a busz, akkor egyenesen a Képviselői Irodaházba mentem, ahol egyébként dolgoztam, mert ugye én a Csehák Judit mellett dolgoztam az MSZP-frakcióban. És bementem a Juditnak a szobájába, aki szerencsére ott volt, és hát a Judit látta rajtam, hogy valami nagyon nem stimmel, és egy sírógörcs jött rám. És akkor kérdezte, hogy Úristen, mi történt? És ugye a Judit is egy rendkívül kreatív, problémamegoldó ember, úgyhogy rögtön egy üveg konyakot valahonnan előszedett, egy vizespohárral kitöltötte nekem, odaadta, amit én meg is ittam! Na! Annak a napomnak ott lett vége! És akkor a Juditnak elmondtam ezt a történetet, és ő azt mondta, hogy „figyelj ide, Évike! Hagyd a fenébe ezt az egészet! Maradjál itt! Együtt fogunk dolgozni!” Hát szóval senki nem hajtott engem, volt állásom a Képviselői Irodaházban. És akkor én azt mondtam a Juditnak, hogy „Judit! Két dolog lehetséges. Az egyik, hogyha ez az ember téved! Akkor miért ne vállaljam el, hogy a hivatal elnöke legyek? Ha meg nem téved, és ez így van, akkor meg azért fogom elvállalni! És én egyet tudok mondani neked, hogy ameddig én ebben a hivatalban vezető leszek, meg egyáltalában, ameddig lehetőségem van bármit is tenni, addig én mindent meg akarok tenni azért, hogy ez a szemlélet változzon!” Tehát gyakorlatilag én ezt így vállaltam el. És három nagyon nehéz, de az életem szempontjából nagyon fontos, és nagyon sikeres év következett!

K.: Még előtte menjünk vissza az időben! Elhagytunk téged a Tanítóképzőben…

V.: Igen, de utána az orosz szakon tanultam tovább, azt befejeztem. És akkor GYES-re mentem, szültem két gyereket, és…

K.: Na! Akkor várjál! Azért valamit mondj a férjedről is! Vagy nem akarsz?

V.: De. Én amikor a Hegedűs utcai általános iskolába mentem tanítani, én akkor ismerkedtem meg az első férjemmel, a Szalóki Istvánnal, aki magyar–történelem szakos tanár volt. Ő egy rendkívül jó felkészültségű ember. És nagyon rövid idő alatt házasodtunk össze. Amihez hozzátartozott, hogy mind a ketten láttuk egymásnak az értékeit. De akkor, amikor megismerkedtünk, rögtön lehetett látni azokat a különbözőségeket is, amikre azért nem lehetett egy házasságot építeni. Tehát ő egy polgári, kispolgári családból származott, egy vallásos családból. Ő egy inkább szabálykövető ember volt, én pedig egy nagyon nyitott, inkább baloldali, liberális, aki nagyon az útját kereste. Ő hihetetlen tehetséges volt! Én viszont hihetetlen szorgalmas! Ami nem azt jelenti, hogy bennem nem volt tehetség, őbenne meg nem volt szorgalom, de ha nagyon le kell egyszerűsíteni, akkor inkább erről van szó. És nagyon korán lehetett látni, hogy ez a kettőnknek a nagyon különböző mentalitása, életfelfogása, ez nem összeegyeztethető. De mind a kettőnknek nagyon fontos volt az, hogy gyerekeink vannak! A gyerekekkel szembeni felelősség nagyon fontos volt! És ezért ez a házasság tíz évig tartott.

K.: Tehát akkor született Szalóki Ági, aki…

V.: Igen, igen.

K.: Azért te beszélj róla…

V.: Az Ági pici gyerekkorától lehetett látni, hogy irtó tehetséges. És bár ő mindig azt mondja, hogy nem zenei pályára készült, de pici korától kezdve lehetett látni, hogy elképesztően jó a hallása! Nagyon kreatív, alkotó ember! És ő is egy ilyen utat kereső. És sok nehézséget jelentett az életében, hogy az anyja ilyen, az apja pedig amolyan. És eközben neki nyilvánvaló, és teljesen normális, hogy neki mind a két szülője nagyon fontos!

Az Andris, az egy jóval zártabb személyiségű gyerek volt, sok tanulási nehézséggel! Neki mások voltak a jó tulajdonságai, mint az Áginak, tehát ő egy a család iránt, a kollégák iránt nagyon lojális! Soha senkitől nem hallottam róla rosszat! De hogyha mondjuk néha az Ágival pletykálkodtunk, és valamelyik családtagot kibeszéltük, ő képes volt az asztalra csapni, hogy „az nem szép dolog, Ágikám! Az ember nem mond ilyeneket!” És akkor mondta, hogy melyik családtagjára. Tehát az Andrisnak mások voltak mindig az értékei.

K.: Köszönöm. Akkor tehát ’88-ban kerültél a Csehák Judithoz?

V.: ’88-ban.  

K.: Te ott kezdted tulajdonképpen a GYES után rögtön?

V.: Nem, nem! Akkor én tanítottam két-három évet. Tehát ugye én a Tanítóképzőt befejeztem ’75-ben. Tehát én ’75-től ’78-ig tanítottam, utána voltam a GYES-en. Majd én a Hegedű utcai iskolában tanítottam, amikor engem hívtak a pártbizottságra dolgozni, a VI. kerületi pártbizottságra. Mivel én nem…

K.: Ez hogy jött?

V.: Te, hát úgy, hogy az egyik kolléga ott, a mi iskolánkban, ha jól emlékszem, ott dolgozott, vagy ő szakszervezeti vezető volt, nem tudom, és akkor ő megtudta, hogy a pártbizottságra keresnek egy olyan fiatalt, aki pedagógus, és aki a kerület iskoláival tartja a kapcsolatot… mit tudom én, mi a csoda. És akkor ő…

K.: Te párttag voltál?

V.: Hát igen, mert még tizennyolc évesen, még a Madách Gimnáziumban az én igazgatóm, akiről csak azt tudtam, hogy elképesztően nagy tudású és nagy tekintélyű igazgató, azt én nem tudtam, hogy egyébként a VII. kerületi pártbizottságnak a nem tudom én, kije, merthogy nekünk ez teljesen indifferens információ volt. Ő egyszer lehívott az irodába, engem és egy osztálytársamat azzal, hogy az volt az az év, ’72-ben, mikor a párt úgy döntött, hogy fiatalításra van szükség, és tizennyolc éves korukat betöltötteket is fölvették. És most képzeld el azt a szituációt, hogy ott állsz az igazgatódnak az irodájában, és azt mondja neked ez az ember, aki ha végigment a Madách Gimnázium folyosóján, hát ott a légy zümmögését is hallani lehetett, és ez azt mondja, hogy „Orsós Éva, én lennék az ajánlód!” Én akkor hazamentem, elmeséltem a nagyapámnak, aki erre azt mondta, hogy „Évi! Én nagyon büszke vagyok rád! Én mindig reméltem, hogy ez egyszer megtörténik!” Tehát kb. így lettem párttag! Így lettem párttag. És aztán az is voltam egyébként a rendszerváltásig. Mert utána én már nem akartam párttag lenni, és nem is léptem be semmilyen pártba azt követően. De mindenesetre így kerültem oda a pártbizottságra, ahol egy abszolút kakukktojás voltam, hiszen nekem akkor már két főiskolai végzettségem volt, és ott nagyon sokan dolgoztak úgy, hogy nyolc osztályuk volt csak. És aztán leginkább az csapta ki a biztosítékot, amikor én bejelentettem, hogy szeretnék egyetemen továbbtanulni. És az ottani főnököm, aki az ideológiai titkár volt, ezt támogatta is. Sőt! Ő azt mondta, hogy ő attól tart, merthogy ő – hogy mondták ezt annak idején? – másképp gondolkodó volt, és azt mondta, hogy ő attól tart, hogy a következő pártkongresszus – ami mit tudom én, annak az évnek az őszén volt mondjuk –, nem fogja támogatni azt, hogy ő itt maradjon tovább. És ameddig ő tud értem valamit tenni, akkor ő azt szívesen megtenné. És megkérdezte, hogy akarok-e továbbtanulni. De én nem a Pártfőiskolán akartam továbbtanulni, hanem azt mondtam, hogy én az ELTE-n szeretnék továbbtanulni a népművelés szakon. És akkor azt mondta, hogy hozzam a felvételi papíromat, ő aláírja. Hát ezzel ő kiakasztott ott néhány embert, hogy engem támogatott, akinek már volt két főiskolai végzettsége, meg hát nekem sem volt kellemes, mert volt ott olyan kolléga, aki szintén szeretett volna tanulni, és akkor ő egyszerűen azt mondta, hogy de ő azt gondolja, hogy az Éva az, aki meg is fogja csinálni! Tehát hogy képes rá! Egyébként azt képzeljed el, hogy aláírta, és nem sokkal később meghalt! Tehát teljesen váratlanul meghalt!

K.: Ah!

V.: Szóval a lényeg, az az, hogy alapvetően neki köszönhetem, hogy tovább tudtam tanulni, és akkor elvégeztem az ELTE népművelés szakát. (Telefon.)

K.: Szóval a pártbizottságnál hagytuk abba…

V.: Tehát körülbelül egy olyan öt-hat évet dolgoztam ott. És az egy nagyon izgalmas, érdekes időszak volt, amikor ott befejeződött a pályafutásom. Körülbelül akkor fejeztem be az ELTE-n a tanulmányaimat. Ami azért, ha arra visszagondolunk, hogy én a gimnázium után először tanítóképzőbe mentem, utána mentem orosz szakra, a tanárképzőre, és hogy igazából, amikor én az ELTE-re mertem jelentkezni, na, az volt az, amikor más rögtön ott kezdte volna! Vagy lehet, hogy még máshol kezdte volna… Nekem ezeket az utakat kellett végigjárnom ahhoz, hogy én merjek egyetemre jelentkezni. És akkor megint visszajött az a tanárnőm, aki azt mondta, hogyha tudsz…

K.: Ha úgy érzed?

V.: Ha úgy érzed… És ez volt az, hogy igen, úgy éreztem, hogy nekem ezt meg kell próbálnom! Magammal szemben ez a kötelességem! És nagyon sikeres! Mindvégig jeles voltam! És igazán sokat köszönhetek a tanáraimnak! Marczisovszky János! Hát fantasztikus volt! Emberileg, szakmailag nagyon sokat adott! De ott ismerkedtem meg Talyigás Katalinnal, akivel ma is együtt dolgozom. Tehát sok olyan tanárszemélyiséggel vagy hallgatótárssal, akikkel megmaradt a kapcsolat, és akikkel jó volt együtt tanulni, együtt dolgozni! És ez volt az az időszak, ami bennem nagyon sok mindent tudatosított, ebben az életutamban! És ez volt igazából az az időszak, amikor kezdtem az életemmel kapcsolatban tudatos döntéseket hozni.

És ezek közé a tudatos döntések közé tartozott az, hogy én elhatároztam, hogy én nem akarok a pártbizottságon dolgozni. Aminek nagyon egyszerűen az volt az oka, hogy ekkor már, ebben az időszakban az ellenzék egyre intenzívebben jelen volt, és lehetett érzékelni… Nem azt lehetett tudni, hogy mikor fog bekövetkezni a rendszerváltás, de hogy itt valami történni fog, ezt nagyon lehetett érzékelni! Egészen konkrétan akkor éltem meg azt, hogy rájöttem arra, hogy engem figyelnek! Figyelték, hogy kivel találkozom, mit olvasok. Nem volt olyan nagy kunszt engem figyelni, merthogy én nem rejtettem véka alá a dolgokat. Tehát mondjuk a református egyház diakónia tevékenységéről szóló könyv, az ott volt az asztalomon, mert engem ez érdekelt. Vagy elmeséltem, hogy a Ferge Zsuzsának az előadása miről szólt, vagy a Szalay Julinak az előadása, merthogy az egyetemen éppen őket hallgattam. És aztán elmeséltem azt is, hogy a postaládámban találtam egy levelet, ami nem volt egyébként leragasztva, és az induló Rakpart Klub programjára hívtak meg. És akkor ott az, akinek az volt a dolga, hogy velem kapcsolatban jelentsen, az jelentett is nemsokára! Úgyhogy engem hívattak! És megkérdeztem, hogy „akkor most nekem mi a teendőm?” És azt mondták, hogy „nem kell nekünk mindenhová elmennünk!” Tehát magyarul, hogy nem kell nekem elmennem a Rakpart Klubnak a programjára, ahová egyébként engem meghívtak! És a lényeg, hogy ez volt mondjuk pénteken. Nem mentem el, mert én egy fegyelmezett ember vagyok, viszont másnap elmentem szombaton az ELTE-re, ahol történetesen ugyanaz a Szalay Júlia tartott előadást, aki előzőleg a Rakpart Klub programján, ahová én nem mehettem el, merthogy „nem kell nekünk mindenhova elmenni!” És a Juli természetesen ugyanarról beszélt másnap délelőtt, mint előző nap este! És amikor hétfőn bementem a munkahelyemre, akkor kiderült, hogy az, aki egyébként rólam jelentett, ő ott volt a Rakpart Klub programján, mert őt elküldték! Mert azért az fontos volt, hogy ott mi történik. És akkor azt mondta, hogy „Évi kedves barátnője tartott előadást”. Amire én azt mondtam, hogy „énnekem az nagy megtiszteltetés lenne, hogyha én a Szalay Júliának lehetnék a barátja! De egyébként nem az! De nagy tisztelője vagyok!” És aztán felálltam, kimentem, felhívtam a Kökény Misit, – ismertem őt évek óta egyetemi táborokból –, és akkor azt mondtam neki, hogy „te sokszor mondtad nekem, hogy nekem a Csehák Judit csapatában lenne a helyem! És most azt szeretném neked mondani, hogy ne kérdezzél semmit! De annyit mondok neked, hogy én most szeretnék elmenni!” Mondta, hogy „rendben van!” És akkor értette!

És három nap múlva felhívott, hogy a ’88 áprilisában induló Szociális és Egészségügyi Minisztériumba a Csehák Judit szeretne egy Tájékoztatási és Lakossági Kapcsolatok Irodát nyitni, ami tényleg feladatának tekinti a lakosság informálását, tájékoztatását. És a Judit nem panaszirodában gondolkodik, ami valahol egy sufniban működik, hanem egy Lakossági Kapcsolatok Irodában, mert azt feltételezi, hogy amiről az emberek beszélnek, az nem fölösleges panaszkodás, hanem olyan, amiben nagyon sokféle munkáját támogató információ lehet.

És akkor én nem tudom, hogy hogy a fenébe gondoltam, de kapásból azt mondtam, hogy „igen, én ezt szeretném!” És akkor megint csak azt mondom, hogy az életemnek egy nagyon izgalmas bő kétéves időszaka következett, amikor én az ELTE Szociológiai Tanszékével kidolgoztam egy nagyon jól működő rendszert. Elemeztünk kétszáz levelet, kategorizáltuk, hogy milyen típusú ügyekkel keresik meg a minisztert. Hogy melyikkel mit lehet kezdeni? Képzést szerveztünk az ott dolgozó kollégáknak. Nagy szemekkel néztek a minisztériumban rám a kollégák, hogy az ilyen csodabogár még egy pár hónapig itten elviseli a létet, aztán úgy elmenekül innen! Mert ez, amit ő akar, ez lehetetlen! Én azt gondolom, hogy megtanultuk kölcsönösen tisztelni egymást. Én is megkaptam a tiszteletet, mert azt láttam, hogy a kollégák, akik évtizedek óta ott dolgoztak, respektálják azt, amit én komolyan gondoltam. És sikerült egy nagyon izgalmas rendszert kialakítani, amiben egy korszerűen működő irodát lehetett kialakítani, ahol az emberek, amit elmondtak, vagy amit megírtak, az elemzésre is került. És ezek között voltak olyanok, amik joghézagokra utaltak, volt, ami jogalkalmazási problémára, volt, ami egy jogszabály hiányával volt összefüggésben. Volt olyan, hogy a jogértelmezés az ország bizonyos területén nem az volt, mint aminek egyébként lennie kellett. Volt olyan, hogy intézmény, szolgáltatáshiányra hívta föl a figyelmet stb., stb.

Tehát egy nagyon jó, nagyon izgalmas, nagy presztízsű munka volt! És más minisztériumok, amikor hasonlóra szánták el magukat, akkor odajöttek! És tulajdonképpen ennek köszönhetem azt is, hogy amikor a Csehák Judit a kormányváltást követően, a rendszerváltást követően képviselő lett, akkor egyszer csak fölhívott engem, és megkérdezte, hogy dolgoznék-e vele. Mert ugye a Judit már akkor nem volt miniszter, képviselő lett, és akkor felhívott engem. Ami engem úgy meglepett, mert ugyan ismertem, tudtam, hogy ki az én főnököm, ki a miniszterem, de azért nekem nem volt a Judittal mindennapos munkakapcsolatom, hiszen volt egy főosztályvezető, én pedig főosztályvezető-helyettes, vagy osztályvezető voltam. Tehát ha nekem volt valamilyen megállapításom vagy kérdésem, hát akkor a főosztályvezetőnek elmondtam, ő meg bement a Judithoz, a miniszterhez, és megbeszélte vele. Én nem ültem ott rendszeresen a főosztályvezetői értekezleteken, tehát ebből adódóan nem volt közvetlen kapcsolatom a Judittal, még akkor sem, hogyha kitüntetést is kaptam tőle. De a lényeg, az az, hogy amikor a Judit felhívott engem, akkor azt mondtam, hogy… Tehát azt mondta, hogy a Képviselői Irodaházba keres munkatársat, és azt tudja mondani nekem, hogy nem lesz két titkárnőm – mert ugye a minisztériumban volt. Nem leszek nyolc munkatársnak a főnöke. Még az is lehet, hogy megkér engem arra, hogy főzzem meg a kávéját, de egy dolgot tud ígérni nekem: mikor neki lesz ideje, ő is megfőzi az én kávémat! Tehát hogy számíthatok rá! És akkor én azt mondtam a Juditnak, hogy „Judit! Egy feltétellel!” És akkor hallottam, hogy nagy csend lett a telefonban! Mert ő tudta, hogy mi másnap találkozunk, mert ez a bizonyos főosztályvezető megbetegedett, és ő meghívott bennünket magához. És akkor ez nekem egy informális lehetőség lett volna, hogy találkozzam a Judittal, meg a volt főnökömmel. És mondta a Judit, hogy hát gondolkodjam holnapig, hogy mit gondolok erről. És mondtam neki, hogy „Judit, egy feltétellel! Most szeretnék igent mondani!” Mert annyira rosszul éreztem magamat a minisztériumban!

K.: Igen?

V.: Hát jött egy új miniszter, a Surján László. Én azt gondoltam, hogy kereszténydemokrata. A lakosság tájékoztatása fontos lesz neki! Az én munkámra szükség van! De megértettem, hogy innentől kezdve minden, minden csak politikáról szól! Tehát lényegtelen, hogy te milyen minőségű szakmai munkát végzel! Judit elment mondjuk májusban, és akkor június, július, augusztus, szeptember! Semmi nem történt! Én csak ott voltam! Én a munkámat akartam végezni, amihez nem kaptam információt! Ez nekem rémes volt! És akkor annyira rossz volt a közérzetem! Úgyhogy a Judit elnevette magát, és akkor azt mondta, hogy jó! És akkor gyakorlatilag másnap találkoztunk, megbeszéltük a feltételeket, ami összesen annyi volt, hogy nem kaptam kevesebb pénzt, mint amennyi egyébként nekem volt. Ami fontos volt, mert akkor már elváltam, és két gyerekért voltam felelős.

Na még az egy érdekes történet: egy hónappal később tudtam elmenni a minisztériumból. De senki nem szólt hozzám! Már ott tartottam, hogy az utolsó napomat töltöm ott! És két és fél év után, azért képzeld el, amikor alkottál, csináltál valamit! Büszke lehettél a munkádra! Mint egy kivert kutya! És akkor utolsó nap behívott a szobájába a Juhász Judit, ő volt a szóvivő. Nyilván őt kérték meg, hogy valamit mondjon nekem. És akkor mondta, hogy ő gondolta, hogy én el fogok menni, és látta, hogy rossz a közérzetem. Mondtam, hogy „ez így igaz! De nem nekem kellene elmennem ebből a minisztériumból!” És aztán később tudtam meg, hogy az aktámat úgy adták át a Képviselői Irodaháznak, hogy az volt ráírva, hogy „menjen Isten hírével!”

K.: Ez nagyon jó!

K.: 2016. december 5-én folytatjuk Hegyesiné Orsós Évával az interjút. Éva, a múlt alkalommal ott hagytuk abba, hogy te eljöttél a minisztériumból, és mentél a Csehák Judithoz a Képviselői Irodaházba. Ha innen folytatnád a történetet!

V.: Mindenekelőtt ahhoz a munkához, amit a Judit mellett tulajdonképpen elkezdtem, de ugyanakkor folytattam – hiszen volt előzménye a mi közös munkánknak, ahol az a tapasztalat, amit a minisztériumban szereztem, nagyon jól jött! Hiszen a minisztériumban jó két év alatt több ezer embernek a sorsát ismertem meg, és több ezer olyan jelzést ismertem meg, ami a szociális ellátórendszer vagy az egészségügyi szolgáltatások működésével vagy működészavaraival volt összefüggésben. Tulajdonképpen, amikor a Képviselői Irodaházba kerültem, azt hiszem, talán ’90 őszén, akkor ’90 őszétől ’95 augusztusáig dolgoztam együtt a Judittal, és a Képviselői Irodaházban gyakorlatilag én két dolgot csináltam. Egyrészt a Judithoz, az ő személyisége miatt, az ő feladatköre miatt akkor is, ott is nagyon sok megkereséssel kellett napi szinten foglalkozni. Tehát nagyon sokan keresték meg a Csehák Juditot mint országgyűlési képviselőt, és az alapvetően fontos volt, hogy egyetlenegy megkeresés sem maradhatott válasz nélkül. Tehát nyilvánvaló, a Képviselői Irodaházban ez a munka sokkal nehezebb volt, mint a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban, ahol erre egy osztály került felállításra. Méghozzá részben olyan munkatársakkal, akik az ügyfélszolgálaton személyesen hallgatták meg az ügyfeleket, részben pedig úgy, hogy voltak, akik megválaszolták a leveleket, illetve nyilván voltak olyanok, akik ezt, és azt a munkát is végezték. Tehát sokan voltak ezek az emberek. Hát én, ha jól emlékszem, körülbelül önkéntesekkel együtt nyolc-tíz olyan ember volt, aki ezt a munkát végezte a minisztériumban. A Képviselői Irodaházban pedig egyedül voltam. Tehát egyedül kellett megcsinálni. Nyilván valamivel kevesebb volt ez a munka, de nem volt mennyiségét tekintve egyszerű az, amivel meg kellett birkózni.

Mégis mind a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban végzett munkámra, mind pedig arra, amit a Képviselői Irodaházban végeztem, nagyon-nagyon szívesen emlékszem vissza! Mert egyrészt mindig is szerettem a kihívásokat, mindig is szerettem az újszerű dolgokat, és ez a két helyen végzett munkám mindenféleképpen az volt. Egyrészt új volt azért, mert nem volt előzménye, tehát a Panaszirodához képest, azokat, akik jeleztek valamiféle problémát, válaszolni úgy, hogy őket ügyfeleknek tekintjük, ez egy új szemléletet követelt meg. Nagyon összetett tudást, hiszen a későbbiekben is, képviselőként is a Csehák Juditot mind szociális és egészségügyi problémákkal, mind pedig a kettő határterületén lévő problémákkal megkeresték. És ez azt jelenti, hogy ez egy nagyon összetett munka volt! Hiszen ha most azt mondanám, hogy kezdjünk szociális problémákat sorolni, kezdjünk sorolni egészségüggyel, az egészségügy működésével kapcsolatos vagy egészséggel, betegséggel kapcsolatos ügyeket, akkor egy végeláthatatlan lista lenne! Márpedig a lista, az tényleg az volt, és mégis mindenkinek nem semmitmondó, nem sematikus válaszokat kellett adni, hanem figyelve arra, hogy ő milyen élethelyzetben van, lehetséges megoldásokat kellett ajánlani. Ezt a munkát a Képviselői Irodaházban nagyon komolyan segítette az, hogy megvolt a megelőző két évnek a tapasztalata, és az is, hogy tudtam, hogy kik azok a nagyon megbízható kollégák különböző országos intézeteknél, önkormányzatoknál vagy minisztériumoknál, akiknek biztos szakmai tudásuk van, és egy adott problémára tudnak szakmai válaszokat adni.

Szóval nagyon-nagyon szívesen emlékszem ide, erre vissza! És hát akkor nekem nyilván az is egy új dolog volt, hogy a Csehák Judit egy rendkívül aktív országgyűlési képviselő volt, nagyon-nagyon nyitott ember, aki folyamatosan gondolkodott azon, hogy milyen módosító javaslatokat adhat be, milyen törvényeket kezdeményezhet. Tehát folyamatosan járta a választókörzetét, ami Veszprém megyében volt, tehát egyszerre volt lehetőség arra, hogy az ember személyesen megismerkedjen helyi ügyekkel, egyes emberek problémájával, a társadalmi csoportok élethelyzetével, és azzal, hogy az ezekből megszerzett tapasztalatokat hogyan lehet a törvényalkotásba bevinni.

Ez egy nagyon szép, és nagyon izgalmas munka volt! És hát meg kell, hogy mondjam neked, hogy nekem az életem nagyon nagy élménye volt az, hogy én ott lehettem a Parlamentben! Tehát én egészen egyszerűen megtanultam a Parlamentnek a történetét, és én most is (legutóbb egyébként tegnapelőtt, amikor voltam bent, a Parlamentben) ennek a szépségétől, minden részletének a szépségétől én mindig el vagyok varázsolva! Tehát hogy nekem az egy igazi presztízs volt! És mindig azt is éreztem, hogy milyen kár, hogy az apukám nem láthatta ezt, hogy az ő lánya hol dolgozik!

Szóval ez volt a Csehák Judit mellett végzett munkám, ami akár folytatódhatott volna, de 1995-ben egy fölkérést kaptam arra, hogy vállaljam el a Kisebbségi Hivatal elnöki posztját, és erre nekem nem volt könnyű választ adnom. Eleve az egy nagyon érdekes dolog, hogy akkor, abban az időszakban milyen folyamatok zajlottak a magyarországi kisebbségek életében. Tehát ugye épp hogy ez előtt került elfogadásra a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény. Első ízben került arra sor, hogy…

K.: Igen. Tehát egyáltalán foglalkozzanak a kisebbséggel.

V.: Hát igen. Hogy egyáltalában nyíltan beszélhessünk arról, hogy Magyarország területén különböző kisebbséghez tartozók élnek. Ez egyébként nagyon sokféle kihívást jelentett. Kihívást jelentett a kormányhivatalok életében, az önkormányzatok életében, de kihívást jelentett az adott kisebbségi csoportokhoz tartozók életében is, és a vezetőik életében is.

Erre csak, hogy egy-két dolgot hadd mondjak. Mert az, hogy a kormányhivataloknak az életében kihívást jelentett… Hát a kormányhivataloknak az a dolguk, hogy fölkészüljenek egy feladat megoldására. De most ezt így csak mondom. Közben nagyon fontosnak tartottam, amíg a hivatal elnöke voltam, hogy a kollegáknak, akik az Oktatási Minisztériumban dolgoznak, vagy akár a Földművelésügyi Minisztériumban dolgoznak, vagy más szaktárcáknál segítsünk abban, hogy megértsék, hogy milyen különbség van abban, hogyha mondjuk egy szociális szolgáltatást idős szlovák embereknek, idős román embereknek, vagy idős horvát embereknek szerveznek meg – tehát hogy az nem mindegy.

Tehát számomra azért ez nagyon fontos volt, hogy ez a különböző szaktárcáknak, kormányhivataloknak, önkormányzatoknak, különböző intézményeknek is kihívást jelentett, és nagyon fontosnak tartottuk, hogy segítsünk fölkészülni a feladataik ellátására.

K.: Tudsz egy konkrétumot mondani?

V.: Hát hogyne, persze! Sőt abban az időszakban meg is kérdezték tőlem, hogy én komolyan gondolom-e, hogy egy olyan hivatalnak, mint a Kisebbségi Hivatal, annak az a dolga, hogy ilyen képzéseket szervezzen a különböző szaktárcák képviselőinek. És hát a válaszom akkor is, és most is az volt, hogy igen, nagyon fontosnak tartom! Mert ha nem értik pontosan, hogy ebben az új helyzetben, amikor van kisebbségi törvény, hogyan kell végezni a munkájukat, akkor ezzel sérül a kisebbségek érdeke. És akkor inkább ezt a feladatot megtesszük, hogy kezdeményezzük, mintsem hogy sérüljön ez az érdek. Hát például ugye én megkerestem a szociális szaktárca képviselőjét, történetesen azokat a kollégákat, államtitkárokat vagy államtitkárt, akihez az idős-ellátás tartozott. Ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a kisebbségekhez tartozó idősek jó minőségű szociális ellátása általában ahhoz a szociális ellátórendszerhez, szociális munkatartalomhoz képest, amit egyébként megtanultak a különböző iskolákban, mást is igényel.

Tehát nagyon egyszerű példákat mondok. A kisebbségekhez tartozó idősek voltak azok, akik nagyon jól beszélték az anyanyelvet. Sőt, közöttük sokan voltak, akik csak az anyanyelvüket beszélték, hogy esetleg valamilyen agyi folyamat, agyi eseményt követően veszítették el a tanult nyelvet. És az ő esetükben a tanult nyelv, az a magyar volt. Tehát például volt arra példa, hogy mondjuk egy idős szlovák ember bekerült a kórházba, és felhívták a lányát, hogy jöjjön sürgősen, mert az édesapja félrebeszél! Természetesen levezetett kétszáz kilométert – hiszen nagyon sok esetben a magyarországi kisebbségek a határ mentén élnek –, és amikor ő megérkezett, akkor örömmel tapasztalta, hogy az édesapja, aki nyilván nem volt jó állapotban, de teljesen tudatánál volt, csak szlovákul beszélt! És ezt sajnos ott a fiatal orvos nem ismerte föl. De nemcsak erről van szó, hanem nagyon egyszerű: hogyha elkezdünk beszélni horvát idősekkel vagy sváb idősekkel, romákkal, és megkérdezzük tőlük, hogyha most itt lesz egy ebéd, és mondják meg, hogy mit ennének legszívesebben, nem ugyanazokat az ételeket fogják mondani, merthogy vannak olyan tradicionális, a családban megismert ételek, amik az egyiknél nagyon kedveltek, a másik pedig alig ismeri őket. Hát most azt gondolom, hogy nem kunszt, ha azt mondom, hogy idős görög ember, vagy azt mondom, hogy sváb, mást esznek.

K.: Persze! Mást!

V.: Tehát próbáltunk ugye arról beszélni a szociális szaktárcával, hogy ennek a szociális munkának bizonyos részeiben más a tartalma, mások a módszerei. Másfél évbe került, míg az államtitkár leült velünk. Egyébként mondanom sem kell, hogy az ortodox újév napján sikerült leülnünk, januárban akkorra kaptuk a meghívást. Ott ült mellettem az Országos Szerb Önkormányzat elnöke, akinek majd leragadt a szeme, mert ugye kora hajnalig bulizott, és utána jött erre a minisztériumi megbeszélésre. Nagyon komoly eredmény volt az, amikor mondjuk Horvátzsidányban megnyílt az első horvát időseknek szóló nyugdíjas klub, ahol az adott kisebbséghez tartozó fiatalok és középkorúak látták el a szakfeladatokat, tehát ők voltak a szakmunkások, a szociális munkások vagy szociális gondozók, akik jól beszélték az anyanyelvet. Nem mellesleg egyébként ennek egy nagyon komoly identitásmegőrző szerepe is volt, hiszen az adott kisebbséghez tartozóknak kevésbé kellett elmagyarázni a hagyományokat, a szokásokat, ami mondjuk az idősgondozásban fontos. És még mindig ők voltak azok, akik azért inkább beszélték a nyelvet, vagy akik szívesen újratanulták a saját anyanyelvüket. De tényleg csak egy példa volt, hogy mennyire fontos volt, hogy ráirányítsuk a szaktárcáknak a figyelmét arra, hogy igenis vannak olyan hagyományok, vannak olyan szokások, vannak olyan anyanyelvi válságok, amiknek a figyelembevételével kell a munkájukat végezni. Tehát ez mondjuk a dolognak az egyik része, hogy ez kihívást jelentett azoknak, akiknek hogy úgy mondjam, feladatot jelentett hivatalból az, hogy van egy kisebbségi törvény, megjelentek a kisebbségi önkormányzatok, de kihívást jelentett maguknak a kisebbségeknek is.

Csak két nagyon egyszerű példát mondok, amikkel abban az időszakban gyakran találkoztam. Az egyik, az az, hogy ha több évtizeden keresztül te nem mondhatod ki, hogy te ki vagy tulajdonképpen, vagy több évtizeden keresztül beléd vésődik, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk, akkor nagyon nehéz, hogy akkor csiribi, csiribá, és holnaptól mindent lehet! Tehát nekem van olyan ismerősöm, egyébként a Kisebbségi Hivatalban dolgozott, aki elmesélte azt, hogy náluk otthon nem lehetett beszélni svábul. Az anyukája nem is értette később, hogy ő hogy tanulta meg a nyelvet. Tehát ugye az anyukája meg a rokonság, az idősebbek, amikor úgy összejöttek, meg nem akarták, hogy a gyerekek értsék, hogy miről van szó, akkor ők használták az anyanyelvüket, de a saját gyerekeik védelmére – és ez más kisebbségségeknél is hasonlóan zajlott – inkább mutatták azt, hogy ők magyarok. Tehát nyilvánvaló, olyan történelmi események után, olyan traumák után, mint amilyen volt a holokauszt, a kitelepítés…

K.: Persze!

V.: Ami hát a svábokat is érintette, a szlovákokat is érintette, a magyarokat is érintette! Tehát ez egy akkora trauma volt, hogy egész egyszerűen az embereknek a zsigereiben volt a félelem, és az, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk! És ezt követően ezt feloldani, és abban megerősíteni őket, hogy ezt bátran vállalják, vagy nézzük meg, hogy mik azok a veszteségek, amiket vissza lehet hozni, ez nem volt egyszerű!

De még egy másik példát is mondanék. Hogy nekem akkor, ebben az időszakban, az elhallgatás évtizedeiben az nagyon fontos volt, hogy amit lehetett, azt a kulturális egyesületek tették meg, meg a kutatók, hogy tudniillik kutatták a népdalkincset, a népmesegyűjtés zajlott ebben az időszakban. Tehát gyakorlatilag főleg néprajzi jellegű kutatások, információgyűjtés zajlott. Ennek egyébként volt közösség-megtartó szerepe is. Viszont nem zajlottak szociológiai kutatások. Tehát emlékszem – most egy kicsit viccesen fog hangzani, de így történt –, amikor az egyik kisebbségnek a vezetője azt mondta nekem, hogy „na jó! Jó! De hát hol van az én kisebbségem? Hol kell keresnem őket?” Én ezt soha nem fogom elfelejteni, amikor a szobámban ezt mondta. És akkor azon gondolkodtam, hogy persze! Tehát ő el tudja mondani a néprajzi részét annak az adott kisebbségnek, de azt, hogy milyen korösszetétel, milyen nyelvi identitású, milyen foglalkozások? Mi az, ami kötődik a kisebbségi hagyományokhoz foglalkozásban vagy bármiben, erről semmit nem tudott mondani. Meg persze nemcsak a kisebbségeket érintően nem voltak szociológiai kutatások, hanem egyáltalában. Szóval ez egy nagyon-nagyon izgalmas időszak volt!

Ennek a hivatalnak az volt a neve, hogy Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal. A törvény egyébként tizenhárom kisebbséget regisztrál. Az etnikai, az a magyarországi cigányság volt, és ami nagyon lényeges, hogy történetesen a zsidóság a kisebbségi törvény megalkotásának az időszakában azt kérte, hogy ők ne kerüljenek regisztrálásra. Na most teljesen jogos! Persze sokféle kisebbség van Magyarországon, tehát lehet valamilyen betegségcsoport, bármi… De ez kifejezetten a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal volt. De azért megjegyzem, hogy azért fontos a kérdés, mert én a magam részéről – nem mindenki értett ezzel egyet – azt képviseltem, hogy a más kisebbségek iránti szolidaritás, az nagyon fontos! Emlékszem, hogy csaknem kiverte a biztosítékot, amikor ’98-ban volt az első felvonulásuk a homoszexuálisoknak, leszbikusoknak, a Budapest Pride Day, és akkor felkértek engem arra, hogy ezt nyissam meg, és mondjak beszédet. Ha jól emlékszem, a Goethe Intézetben került erre sor, és hát akkor volt, aki azt mondta, hogy ezt nekem nem lenne szabad megtennem! És akkor én azt mindazonáltal elvállaltam, mert egyszerűen azt mondtam, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalnak mi a feladata, mi a küldetése. Nem ezt akarom felcserélni, egyáltalában, csak azt ki akarom fejezni, hogy kisebbségi helyzetbe kerülni sokféleképpen lehet! És olyan nincsen, hogy az egyik kisebbséggel szemben bírok érzékeny lenni, szolidáris lenni, a másikkal szemben meg nem! Tehát hogy én azt gondoltam, hogy egy következetes magatartás ezt lehetővé teszi. Tehát én azt hiszem, hogy valószínűleg valamilyen jobboldali csoporttól vagy szélsőjobboldali csoporttól talán annyi kritikát kaptam, hogy vajon ennyire képviselem-e a magyar családok érdekét is? Valami ilyet. De egyébként ezt az időszakot is úgy éltem, meg, hogy… ma már kétféleképpen értelmezem ezt: hogy nekem volt tekintélyem, és volt elismertségem, mind a közvélemény így viszonyult hozzám, mind pedig az államigazgatásban a kollégák, vagy a kisebbséghez tartozók. Hát ma már azt mondom, hogy nem tudom, merthogy attól, hogy gyakran adtam interjúkat, szerettek megkeresni, kíváncsiak voltak a véleményemre, ami nyilván nem egyszerűen az Orsós Éva véleménye volt, hanem a hivatal elnökének a véleménye. Ezt ma már nem feltétlenül tudom be kizárólag annak, hogy ez egy annyira…

K.: Pozitív?

V.: Igen. Mert hát nyilvánvaló, hogy nem tudok eltekinteni attól, hogy milyen változások zajlottak le azóta, és nagyon sokat gondolkodom azon, hogy ’95 és ’98 között nagyon nehéz helyzeteket is én úgy éltem meg, hogy sokkal több emberi tisztességgel, tartással lehetett képviselni vagy ügyeket megvívni. Csak például arra gondolok, hogy akkor történt az első középtávú intézkedési program elkészítése és elfogadása a romák élethelyzetének javítása érdekében. Nem volt könnyű folyamat! Egyáltalában nem volt könnyű folyamat, mert igen, volt nagyon komoly ellenállás is! Mégis azt gondolom, hogyha elkezdjük mérlegelni, hogy miből volt a több, akkor azt mondom, hogy a támogatásból, a megértésből volt a több.

K.: Most politikai szinten? Vagy egy társadalmi?

V.: Mind a kettő! Mert mind a kettő nagyon fontos volt! Én ugye azt gondolom, hogy a politikai támogatás iszonyú fontos! Tehát az, hogy a politika legfelsőbb szintjéről milyen üzenetek érkeznek, ez kulcsfontosságú! És akkor, abban az időszakban is voltak olyanok, akik megengedtek maguknak időről időre egy-egy megjegyzést, egy-egy kommentet, de mindig volt valamilyen következménye annak! Tehát mindig kellett korrigálni, mindig kellett elnézést kérni! És most pedig sajnos azt gondolom, hogy ennek az ellenkezője zajlik, és ma az a minta, hogy lehet kirekesztőnek lenni, lehet blöffölni, lehet hazugságokat mondani!

K.: Igen.

V.: És méghozzá olyan szintről, ahol én azt gondolom, hogy tisztában kellene lenni, hogy minden szónak más a súlya, minthogyha a portás mondaná. Tehát nekem az is fontos, félreértés ne essék, hogy a portás mit mond, merthogy őneki is van egy olyan köre, amit a véleményével, a kijelentéseivel képes befolyásolni. De hogyha a politika legmagasabb szintjéről tapasztalják meg az emberek, hogy szabad ilyet mondani, szabad ilyet csinálni – ugye – akkor onnantól kezdve ez egy mérték lesz. Én pedig azt gondolom, hogy… És ezt tanultam is. Olyan emberekkel dolgoztam együtt, ahol nagyon fontos volt, hogy az a poszt, az a pozíció, az az állás, amit mi betöltünk, az egy szolgálat. És szolgálni nem a saját érdekemet kell elsődlegesen, hanem a legjobb tudásommal, a képességeimmel, a készségeim birtokában azoknak az érdekét, akiknek az ügyeit közvetlenül vagy közvetve ránk bízták. És ez egy nagyon nagy felelősség volt! És mindegy, hogy milyen területen dolgoztam, utólag arra jöttem rá, hogy kimondva, kimondatlanul én mindig olyan munkaterületeken dolgoztam vagy állásokat töltöttem be, ahol ez fontos volt, és én ezt követtem. Mindig olyan munkaterületeken dolgoztam, ahol azoknak az érdekét szolgáltam – legjobb tudásommal, képességeimmel, a készségeim birtokában –, akiknek az ügyeit közvetlenül vagy közvetve rám bízták.

K.: Ezt az időszakot sikeresnek minősítenéd?

V.: Ó! Hát ez azon is múlik, hogy ki mit ért a sikeren. Mert ez egy nagyon lényeges dolog. Mert tudod, éppen most éltem át…

K.: Igen. Hát szerintem is.

V.: Hát nézd, én éppen most éltem át azt, amikor mondjuk az öcsém rákbeteg lett. És ahhoz képest, hogy még apukánk tizenegy hónap alatt halt meg tüdőrákban ugye negyven évvel ezelőtt, ahhoz képest az a tény, hogy az én öcsém ezzel a betegséggel kilenc évig tudott élni, ezt én sikernek tekintem! Mert ugye, ha valakinek van egy tizenhárom éves gyereke, és még tud élni ezzel a betegséggel kilenc évig, és meg tudja neki adni ezt az élményt, hogy van egy apja, volt egy apja, ezt én nagyon fontosnak tartom! Na most bocsánat, hogy egy ilyen személyes példát mondtam, csak direkt ezt mondtam személyes példának, mert ugye ezt én minden másban is így gondolom. Tehát hogy ez nagyon lényeges dolog, hogy ki mit tekint sikernek. Hogyha akkor, egy adott történelmi szituációban, adott körülmények között, adott törvényi keretek között, adott intézményi struktúrában, adott munkatársi gárdával te kapsz egy feladatot, akkor nagyon lényeges az, hogy te képes legyél fölmérni, és helyesen értékelni ezt a szituációt, és a lehető legjobban felhasználni az erőforrásokat annak érdekében, hogy a rád bízott feladatokat sikeresen végezd el. És én ebből a szempontból azt gondolom, hogy ez az időszak egy alapvetően jó és sikeres időszak volt. Ha én most visszatekintek, és azt nézem meg, hogy ma mi a helyzet Magyarországon, mondjuk történetesen a romák életminősége területén, akkor azt mondom, hogy ez egy kudarc! Ugye?

K.: Igen.

V.: De az, hogy abban a három évben mi történt, és hogy az elmúlt húsz év, vagy az azóta eltelt tizenhét évben mi történt, ahhoz annak a három évnek van köze, de nem gondolom azt, hogy az a három év volt az, ami kifordíthatta volna a Földet a sarkaiból – vagy a sarkából, nem tudom, hány van neki. És azt sem gondolom, hogy arra a három évre mindaz, ami ránk rakódott, az nem befolyásolta mindazt, ami most van. Tehát hogyha én visszagondolok, akkor először is személyesen az én életemben az a három év volt az életem – nyugodtan mondhatom – legsikeresebb időszaka! Mert én soha életemben annyit nem tanultam, annyi új kihívással nem találkoztam, annyi kiváló szakértővel az oktatás területén, a külügyi munka területén, a legkülönbözőbb területeken mint ott, abban az időszakban. Amit nagyon szerettem, hogy nagyon sok nagyon elkötelezett tisztességes emberrel találkoztam! Tehát mondjuk azért akkor, abban az időszakban dolgozott egy Furmann Imre, aki országgyűlési képviselő volt.

K.: Igen.

V.: És egy olyan jogvédő irodát hozott létre, ami akkor, abban az időszakban egyszerűen nyújtott közvetlen segítséget egy-egy embernek, de ugyanakkor olyan általánosítható tapasztalatokat is hozott, ami szintén képes volt a törvényalkotást befolyásolni, vagy a jogalkotást, vagy a jog gyakorlásnak a folyamatát segíteni. Halmai Gábor alkotmányjogász, akivel dolgoztunk együtt az esélyegyenlőségi törvény megalkotásában. És nagyon sok nagyon pozitív példát tudok mondani. És a módszertanát kidolgoztuk, a fiatal hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok ösztöndíj-támogatásának. És számos dolgot tudnék mondani. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy akkor, abban az időszakban lényeges volt, hogy az államigazgatásban dolgozók ezekre a feladatokra fölkészüljenek, és ehhez segítséget kapjanak!

De ahogyan említettem az előbb, hogy valaki mondta, hogy „hol van az én kisebbségem?” És akkor egyszerűen jött az, hogy tényleg, hát nem ismerjük a kisebbségek szociológiai jellemzőit! És akkor elindítottunk egy úgynevezett, talán úgy hívtuk, hogy kisebbségkutató műhely. És ebből lett egyébként a Tudományos Akadémián egy Kisebbségkutató Intézet. Tehát összejöttek, és jól látszott, hogy volt kéthavonta egy ilyen műhelymunka. Tényleg, egy műhelymunka volt, és akkor egyre többen, egyre többen jöttek el, mert azt érezték, hogy ott meg lehet tudni valamit, ott meg lehet tanulni valamit! Erre is megkérdezték, hogy „tényleg? És egy Kisebbségi Hivatalnak ezzel kell foglalkoznia?” És azt kell, hogy mondjam, hogy igen, most is úgy gondolom, hogy jól tettük, mert ez mutatta meg azokat a hiányosságokat, amik azt igényelték, hogy intézmények jöjjenek létre, szolgáltatások, új szakmák stb.

K.: Én csak tátom a számat! És az jut eszembe, hogy hogy tudtad ezt összeegyeztetni a családoddal? De egyáltalán mikor volt neked időd hazajönni?

V.: Egyrészt azt gondolom, hogy nagyon nehezen tudtam összeegyeztetni.

K.: Gondolom, ez nagyon sok sikeres, pozícióban lévő nőnek konfliktust jelent.

V.: Hát így gondolom, hogy nagy valószínűséggel, amikor a házasságom sérült, az erre az időszakra vezethető vissza. Tehát nyilvánvaló ez a…

K.: De ez már a második házasságod. És erről még nem is beszéltél.

V.: Igen, ez a második házasságom. Igen.

K.: Ő Hegyesi Gábor, szociológus.

V.: Hegyesi Gábor, igen. Közgazdász, szociális munkás. Én a Gábort gyakorlatilag egy tanáromon keresztül, a Talyigás Katin keresztül ismertem meg. Katit ismerem ’86 óta, tanárom volt. Ő mindig lelkesen mesélt a Hegyesi Gáborról, akiről lövésem nem volt, hogy kicsoda, és aztán később kiderült, hogy a Gábornak is lelkesen mesélt az ő kiváló tanítványáról – ez meg, én voltam. És aztán egy kutatásban találkoztunk a Gáborral. És akkor ez egy ilyen első látásra szerelem volt. És egy attól kezdve nagyon nehéz élethelyzet. A Gábor megismert engem, de négy hét múlva megnősült. És nem engem vett el feleségül! És nyilván ez egy nagyon nehéz élethelyzet volt, mert, hogy én meg éppen váltam tíz év után. Nyilvánvaló, ez egy nagyon nehéz időszak volt! Mindenesetre az, amikor én a Kisebbségi Hivatal elnöke lettem, az már a mi megismerkedésünket követően hét évvel volt, és akkor én már két éve… Mondjuk, én inkább úgy mondanám, hogy még csak két éve voltam a Gábornak a felesége. Mert mire ő elvált, és elrendezte az ő életét, addigra ’93 lett, tehát ehhez öt év kellett.

’95 az én életemben egy nagyon fontos időszak volt. Ugye ez az én életutamból kiderült, hogy nekem nem volt olyan nagyon egyszerű az, hogy így bizonyos iskolai végzettséghez jussak, legyen elég magabiztosságom abban, hogy elhiggyem azt, hogy én bizonyos dolgokra képes vagyok. És ez sem volt egyszerű, hogy én elhiggyem magamnak, hogy én bírok egy hivatalt vezetni. Ugye ez azért nagyon fontos tényező volt, ezt meséltem, hogy fölmerült az, hogy „egy ilyen hivatalt ne vezessen valaki, aki cigány származású!” És akkor tulajdonképpen ez volt az, amikor én úgy éreztem, hogy nekem ezt meg kell tennem! És én nagyon sokat dolgoztam azon, hogy én ezt a munkát jól végezzem! És így van, ahogyan mondod, hogy bizony ez nem kevés időt, energiát igényelt tőlem! Sokszor nem ment konfliktus nélkül, mert azért a nagypolitikában dolgozik az ember! És az sem volt egyszerű, hogy én közigazgatási államtitkár voltam tulajdonképpen, tehát címzetes államtitkár, a közigazgatási államtitkári testületnek voltam a tagja. Tehát az én dolgom az volt, hogy egy politikailag nagyon érzékeny területen államigazgatási feladatot lássak el, tehát szakmai munkát lássak el. De állandóan ott voltam ennek a határán, a politika és a szakmai munka határán, és ez állandó, állandó készültséget jelentett! És én iszonyú komolyan vettem ezt a feladatot! Kiváló szakemberekkel dolgoztam együtt, akiket részben én válogattam, részben pedig a hivatalban nagyon kiváló kollégákkal ismerkedtem meg, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni. Mindig hálásan, szeretettel gondolok vissza például a helyettesemre, a Heinek Ottóra, aki a német kisebbséghez tartozott, vagy Kaltenbach Jenőre, aki az ombudsman volt. És ebben a hivatalban nekem volt egy kiváló kabinetiroda-vezetőm, akit azt hiszem, hogy az egészségbiztosítótól, tehát az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól csábítottam el, aki jogász volt, a Polgár Anna. Vagy a Varjú Gabi, akit a Fővárosi Önkormányzatnál ismertem meg, és kiváló osztályvezető lett a Cigányügyi Főosztályon. De tudnám sorolni még, hogy hány kiváló emberrel dolgoztam ott együtt!

K.: Jó! Aha!

V.: De tényleg nagyon fontos volt! Mert ha belegondolsz, hogy minden egyes kisebbségnek más a története, és ha elmész az egyikhez vagy a másikhoz, akkor kevés az, hogyha a másik történetét egyébként, vagy nyelvét jól beszéled, csak sajnos éppen azt nem. Tehát hogy ebből mind-mind fel kellett készülni! És azért tizenhárom kisebbség, plusz még egy sor egyéb dolog, hiszen két nagy közalapítványt vezettem, ezeknek ötszáz millió forintos éves gazdálkodásuk volt. Nagyon sok munka volt abban az időszakban! Tehát nem volt könnyű összeegyeztetni, de volt néhány segítőm ebben az időszakban. Tehát például életemben először történt meg, hogy volt egy asszony, aki egy héten kétszer jött, és a gyerekeknek mindig volt meleg ebéd. Vagy kitakarított, egy kicsit rendet rakott a lakásban. Pedig soha ilyen az én életemben nem volt, de ezt a munkát így tudtam megcsinálni.

K.: Igen. És miért lett vége? Hogy lett vége?

V.: Hát azért, mert kormányváltás volt, és amikor kormányváltás van, akkor ez így szokott történni. Mondjuk azt én nem értem, hogy annak miért úgy kell történnie, hogy egy telefonon tudod meg, vagy a postakönyvben van benne, hogy melyik nap a te felmentésed időszaka. Tehát ezt azt gondolom, hogy sem akkor nem tudták intelligensen csinálni, hát azóta meg aztán… Erről már ne is beszéljünk! Tehát hogy ez nagyon durva, hogy mit tudom én, egyszer a minisztériumból úgy küldték el az aktámat, hogy „menjen Isten hírével!” Utána egy postakönyvből tudom meg, hogy melyik az utolsó munkanapom. Tök lényegtelen, hogy kinek adom át, meg hogy átadom-e a dolgaimat. Szóval én a munkámat felelősen végeztem, és azt, aki meg tőlem átvesz valamit, azt én nem elgáncsolni szeretném, hanem odaadni neki azt, amit én tudok, és utána természetesen az ő felelőssége vagy felelőtlensége, hogy azzal mit kezd.

K.: Aha! És akkor hova kerültél? Akkor jött a Szerencsejáték Zrt.? Még nem?

V.: Nem, nem! Hát ez ’98 volt. Semmi! Nem volt állásom! Viszont akkor megvolt az a jó dolog, hogy júniusban felmentettek, de a munkaviszonyom csak hat hónappal később szűnt meg, december 16-án. Azt gondoltam, hogy ó, hát addig én simán találok egy állást. Tehát azt gondoltam, hogy szuper, itt a nyár, és aztán szeptembertől elhelyezkedem. Aztán néztem, hogy se szeptember, se október, se november. És aztán szembesültem azzal, hogy nem kaptam állást. Munkáim voltak, mert sok helyre hívtak önkénteskedni, de állásom nem volt, tehát akkor a saját betéti társaságomat létrehoztam. Kaptam is egyébként megbízást, mert az Európa Tanács fölkért szakértői munkára, tehát mit tudom én, volt akkor körülbelül fél év vagy háromnegyed év, és havonta utaztam Strasbourgba, és nagyon izgalmas, jó szakmai munkákban vettem részt. Vagy itt, Magyarországon is kaptam megbízásokat. Például az Európai Unió delegációvezetője fölkért egy elég jelentős tanulmány elkészítésére, és ebbe ráadásul másokat is be tudtam vonni, tehát hogy körülbelül négy-öt emberrel tudtam együttműködni. És ezt a munkát egyébként végeztem körülbelül a következő év elejéig, de állásom nem volt. És ugye akkor én még ahhoz nem szoktam hozzá, amihez aztán később hozzászoktam, hogy a saját betéti társaságodban dolgozzál, mert azért ez egy elég kiszolgáltatott időszak. És akkor áprilisban, tehát ez 1999, a VII. kerület polgármestere, Szabó Zoltán, aki MSZP-s országgyűlési képviselő volt, meghívott engem egy szakértői munkára, mert hiszen a VII. kerületben is egy elég jelentős létszámú roma lakosság dolgozik. Aztán később kiderült, hogy valamit értek az idősügyhöz is, tehát gyakorlatilag ’99 áprilisától 2002 júniusáig, a kormányváltás időszakáig én a VII. kerületben a polgármester tanácsadójaként dolgoztam. És meg kell, hogy mondjam, hogy egy elég izgalmas munka volt.

Az is izgalmas volt, egyébként meg kell, hogy mondjam neked, hogy dolgoztál első számú, nagyon magas beosztásban lévő kormánytisztviselőként, hiszen a Kisebbségi Hivatal elnöke és a miniszterelnök, a Horn Gyula között csak egy politikai államtitkár volt, egyébként közvetlenül a miniszterelnökhöz tartoztam. És akkor utána pedig dolgozol egy önkormányzatban tanácsadóként három másik kollégával egy szobában, ami sötét stb. stb. Én azt gondolom, hogy talán az nekem nagyon jó volt, hogy ezek között a körülmények között is nagyon sokan szerettek velem dolgozni! Merthogy soha nem voltam egy tipikus államtitkár asszonyság – ezt egyébként többször meg is kaptam. Amikor először Kontra György nyelvész ezt mondta nekem… Hát akkor a szívemhez kaptam, amikor azt mondta: „Hát maga nem egy igazi államtitkár!” És akkor gondoltam, hogy Úristen! Milyen negatív dolog következik! És azt mondta, hogy „ha nem haragszik meg azért, mert ugye én mindig azt tapasztalom, hogyha az emberek magának beszélnek valamiről, magát ez érdekli”. Úgyhogy akkor megértettem, hogy ja, hogy ez egyébként ez nekem alapvetően egy pozitív dolog. És örültem neki, mert egyébként tényleg ráadásul így is volt, hogyha valamit csináltam, akkor nem falból csináltam! És mindegy, hogy hol voltam: ha általános iskolában tanítottam, akkor ott vették észre a szülők, ha államtitkár voltam, akkor ott vették észre a munkatársak, hogy „hát jó! Figyelj ide! Álljunk már oda, segítsünk neki, mert ez komolyan gondolja!” És azért ez egy alapvetően jó dolog volt! És hogy azt látták, hogy én is ott vagyok mellettük, tehát hogy ez egy csapatmunka tud lenni.

És akkor utána, 2002 után Csehák Judit hívott engem a minisztériumba, mert akkor a Judit ismételten szociális és egészségügyi miniszter lett a Medgyessy-kormányban. De akkor ennek az volt az előzménye, hogy Judit alapvetően azt gondolta, hogy a kormányváltással engem egészen biztosan a kisebbségi ügyekre fognak fölkérni, hiszen ő is ismerte azt a munkát, amit ’95 és ’98 között végeztem. De tulajdonképpen ’98 és 2002 között is dolgoztam. A férjem javaslatára, ő adott ötvenezer forintot, hogy létrehozzunk egy alapítványt, amit a Marschall Miklós hozott létre, ez volt a Mediátor Alapítvány. És ez a Mediátor Alapítvány ’98 és 2002 között nagyon izgalmas és jó projekteket csinált, például a Roma Kerekasztalnak a Kanadai Nagykövetséggel, ami arról szólt, hogy minden második hónapban meghívtuk azokat, akik valamilyen ügyben támogatták a romákat vagy a romák közösségeit. És ez úgy zajlott, hogy szinkrontolmácsolást biztosítottunk magyarul, angolul, és nagykövetségek, külföldi pénzadományozók jöttek el, és nagyon-nagyon szigorúan mindig olyan előadások hangzottak el röviden, húsz–huszonöt percben, általában két előadás, ami kutatásokon alapult. Tehát nem blöffök hangzottak el, nem vélekedések hangzottak el, hanem mondjuk Kemény István, Havas Gábor, Radó Péter, Furmann Imre egy-egy kutatás alapján, teamek alapján mutatták be, hogy a romák helyzetét különböző területeken a kutatások milyennek mutatják, és hogy őszerintük mire lenne szükség. Vagy bemutattak projekteket, ami működő projekt volt, és ezzel fölhívták a figyelmet arra, hogy lám, lám, ugyanazt a projektet hárman is támogatjuk! Lám, lám, vannak olyan területek, ahová meg senki nem ad támogatást! Viszont hogyha oda nem adnak támogatást, akkor ezek a nagyon jó eredmények el fognak halni. És hát nagyon sok támogató ott ismerkedett meg egymással, mondjuk olyanok is, akik ugyanazt a projektet támogatták.

Tehát nagyon jó folyamatok voltak. Akkor csináltuk az első olyan projektet, ami idős romáknak szólt, hogy nézzük meg, hogy vajon nekik van-e szükségük szociális szolgáltatásokra. Nagyon izgalmas. Ezt pedig az IOM – International Organization for Migration támogatta. Nagyon izgalmas volt.

És aztán jött ez a 2002, amikor a Csehák Judit azt gondolta, hogy engem fölösleges megszólítani, mert engem biztos, hogy az egészségügyi ügyekben, de leginkább „na, majd most a romaügyekben ez meg az megtörténik!”, és akkor engem elvisznek. És akkor az igazság az volt, hogy erről szó nem volt! És amikor egy kicsit mélyebben utánanézett annak, hogy vajon ennek mi az oka – mert akarta egyrészt tudni, meg azt akarta tudni, hogy van-e arra esély, hogyha más nem, akkor én vele dolgozzak, mert ugye ő ezt szívesen tette volna –, és akkor kiderült, hogy engem azért nem választottak 2002-ben ezekre a posztokra, mert ránézésre, még szebben mondva, pofára nem voltam eléggé cigány kinézetű!

K.: Igen. Hát…

V.: Tehát ’98-ban az volt velem a probléma, hogy talán nem kéne betöltenem egy magas államigazgatási posztot, mert az apukám cigány volt, majd pedig kiderült, hogy 2002-ben az a probléma velem, hogy ránézésre nem vagyok cigány! Tehát ha belegondolunk, hogy miről szólt ennek az időszaknak a cigánypolitikája, akkor azt kell hogy mondjam, hogy abszurd!

K.: Igen.

V.: És vérlázító! Egyébként az a vicc a dologban, hogy akkor a romaügyeket a Teleki Lacira bízták, és hát nagyon sokan ugye azt nem tudják, hogy a Teleki Lacit Orsós Lászlónak anyakönyvezték, ő így született, és egyébként az ő nagyapja meg az én nagyapám édestestvérek voltak. Tehát én ezért mondom, hogy nonszensz, ami történt a politikában!

Tehát 2002-ben engem akkor a Csehák Judit felhívott. Egyébként egyik pillanatról a másikra történt ez a dolog. Sőt! A Judit fölkért, és két nappal később Bécsben a csatlakozó országok minisztereinek a találkozóján a Csehák Juditot én képviseltem, tehát nekem kellett elmennem tárgyalásra. Ami mondjuk elképesztő volt, hiszen volt két napom arra, hogy a szociális szakterületnek az angol kifejezéseit megtanuljam és fölkészüljek, de meg kell, hogy mondjam, hogy én kaptam a legnagyobb tapsot! Persze, mert ügyesen a végére maradtam, és akkor én már el tudtam mondani, hogy mi mindent nem mondtak el, és én most már csak azt fogom elmondani. Szóval nagyon-nagyon jól sikerült! De ilyen egyik napról a másikra történt ez.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, biztos rémesen hangzik, hogy énnekem akkor nem voltak olyan aspirációim, hogy én államtitkár legyek, mert nagyon nehezen, de az alatt a négy év alatt, ’98 és 2002 között én megszoktam a civil életet, hogy én egy alapítványban dolgozom. Igaz, hogy pénzt nem kerestem ott, de hogyha az ember ki tudja alakítani azt, hogy egy alapítványban dolgozzon, ami működik, és vannak projektpénzek, akkor azt a szabadságot, ami egyszerűen nyilván kiszolgáltatottsággal is járt, de valahogyan azt az életformát megszoktam. És én tisztában voltam azzal, hogy az az időszak, a ’95-től ’98-ig, ami nagyon sikeres időszak volt – ugye azt mondtam, hogy én ezt így láttam –, de az milyen elképesztő munkamennyiséggel járt, és milyen nagyon nagy felelősséggel! Nem voltam abban biztos, hogy 2002-t és a következő mondjuk, négy évben én feltétlenül ezt szeretném csinálni, de annak örültem, hogy ezek a változások, politikai változások megtörténtek. És hát rengeteget vártam attól az időszaktól, de rögtön az elején azért én azt láttam, 2002 és 2003 között, hogy más kormányzati struktúra hatékonyabban működhetett volna, tehát hogy valószínű, hogy bátrabban kellett volna hozzányúlni a kormányzati struktúrához és a szaktárca szerkezetéhez is. Hiszen megint létrejött egy Szociális és Egészségügyi Minisztérium, amit egyébként szakmailag meg lehet indokolni, hiszen nagyon sok olyan ügy van, ami a kettőnek a határán van. Csakhogy egyszerűen már akkor, 2002-ben én, aki a szociális területen dolgoztam, és alapvetően két nagy feladat tartozott hozzám, de én állandóan azt éreztem, hogy az egészségügy, az túl súlyos, és egészen egyszerűen most nincsen arra jóformán lehetőség, hogy azokat az ügyeket vessük fel a miniszteri értekezleten és máshol, ami viszont a szociális területet feszítette. És hát teljesen értem, mert hiszen már akkor lehetett érzékelni azokat a nagyon komoly problémákat, amik az egészségügyi területet meghatározták.

Én akkor két területet kaptam. Én azt gondolom, hogy valószínűleg azért, merthogy a Csehák Judit azt akarta, hogy tényleg egy olyan területen tudjak dolgozni, ahol én jól érzem magamat, ahol a legtöbb tudásom van, ahol igazán elkötelezett vagyok. Az egyik, az az idősügy volt, és a másik pedig a hátrányos helyzetű csoportok hozzáférése a szociális szolgáltatásokhoz.

Rövid ideig voltam helyettes államtitkár, mert alapvetően másfél év után kértem a felmentésemet. De ezalatt létrejött az Idősügyi Tanács. Az Idősügyi Tanács olyan fontos projekteket indított el, hogy nagy örömmel hallom azt, hogy még most is úgy beszélnek ezekről, mintha tegnap jöttek volna létre, pedig akkor jöttek létre. Tehát hogy rövid időn belül sikerült olyan projekteket elindítani, amik képesek voltak gyökeret verni. Tehát az egész Idősbarát Díj, Idősbarát Önkormányzati Cím stb., ezek mind akkor, ahhoz időhöz tartozik. Az ISZER-program (integrált szociális és egészségügyi rendszer), a szociális és egészségügyi ellátás határán lévő területeknek a kidolgozása, kinek mi a felelőssége, hol vannak a kompetenciahatárok, ez mind abban az időszakban jött létre. Maga az Idősügyi Tanács működési modellje is akkor alakult ki, aminek ugye az volt a lényege, hogy akkor az Idősügyi Tanács, az működött, méghozzá úgy működött, hogy annak a főszereplői az idősszervezetek vezetői voltak, akik mögött jelentős szervezetek voltak, de minimum volt mögöttük idős, és volt mögöttük idősszervezet. Azután ott voltak rendszeresen a kulcs szaktárcák képviselői, minimum helyettes államtitkári, de leginkább államtitkári, és nemegyszer miniszteri besorolású ember ott ült, és voltak mindenki által tisztelt szakértők.

Számomra nagyon fontos volt, hogy akkor nem volt ilyen, hogy baloldal meg jobboldal, tehát a polgári köröket képviselő Aszódi Pál, majd később, az ő halálát követően Zsákné Marika szintén ott ült ezen az értekezleten, de ott volt Kozma Imre atya, az evangélikusoknak a képviselője, Iván professzor, akiről akkor is lehetett tudni, hogy nem egy baloldali liberális ember, de ott volt a helye. Ha pályázatot nyújtott be, és az a pályázat jó volt, kapott támogatási forrást. Tehát ez azért nekem egy elég fontos időszak volt!

Míg én működtettem, az is nagyon fontos volt, hogy… Tehát ennek az Idősügyi Tanácsnak a vezetője a miniszterelnök volt, aki egy évben legalább háromszor ott volt az Idősügyi Tanács ülésén. A miniszter volt az, akit felhatalmazott a miniszterelnök ennek a vezetésére, és én pedig hogy úgy mondjam, az operatív feladatokat láttam el.

A másik terület is nagyon izgalmas volt! Hát például akkor indítottuk el azt a kutatást, amit a Babusik Feri csinált, és aminek az volt a lényege, hogy az egészségügyben dolgozók előítélete hogyan befolyásolja a romáknak nyújtott szolgáltatásokat. És én már nem voltam ott, amikor botrány lett ebből, de mondjuk egyszerűen azért lett botrány, mert enyhén szólva rosszul kommunikálták. Mert senki nem az orvosokat meg az egészségügyben dolgozókat akarta megköpködni – mert ugyebár kiderült, hogy bizony vannak ilyen előítéletek, és ezek befolyásolják az ellátás minőségét –, hanem a cél az volt, hogy döntsük el, hogy akarjuk látni a valóságot, vagy nem akarjuk látni a valóságot! De ha látjuk, hogy ez van, ez teszi lehetővé azt is, hogy milyen képzést, tréninget, bármit lehessen adni az ezen a területeken dolgozóknak, annak érdekében, hogy a feladatukat kevesebb…

K.: Előítélettel…

V.: Meg kevesebb teherrel! Mert sok esetben ez nekik is terhet jelentett. Hát hogy jobb minőségben tudják ellátni mindenki számára ezt a feladatot. Tehát ez körülbelül másfél évig tartott, és akkor én egyszerűen azt éreztem, hogy túl sok munka, és azt a felelősséget, amit én szívesen gyakorolnék, azt én nem tudom gyakorolni! Tehát olyan áttétek voltak, hogy szoktam mondani, hogy a portásnak is nagyobb hatása volt a folyamatokra, mint mondjuk nekem helyettes államtitkárként. Tehát hogy mondjuk az, hogy én hoztam egy döntést felelősen, és kiderül, hogy két-három hónap múlva is ott kereng valahol az államigazgatás útvesztőin, és semmi nem történt benne! Szóval ez nekem… ez nekem nagy… Tehát én azt mondtam a Csehák Juditnak, hogy én tudok sokat dolgozni, meg szeretnék is, csak ilyen gyenge hatásfokkal nem szeretnék, és hogy szeretném, hogyha fölmentene. Megkérdezett engem arról, hogy kaptam-e jobb állásajánlatot. Mondtam, hogy „nem, Judit! De mielőtt te idehívtál engem, engem hívott a Székely Gábor, hogy szívesen látna a Szerencsejáték Zrt. humán ügyvezető igazgatójaként. És az derült ki, hogy eltelt több mint egy év, és a Gábor ezt a pozíciót nem töltötte be, és most is azt mondja, hogyha gondolom, akkor szívesen lát.” És akkor a Csehák Judit azt mondta, hogy csak azt kéri, hogy ne a jövő hónapban álljak fel, hanem a rákövetkezendő hónapban, merthogy ő is be fogja nyújtani a lemondását a Medgyessy Péternek.

De így hát akkor én gyakorlatilag 2003 augusztusának a legvégén a Szerencsejáték Zrt.-hez kerültem. Hát, ami nagyon komoly kihívást jelentett, hiszen én soha nem dolgoztam egy profitorientált vállalatnál. És nagyon jó érzés, hogy nyilván itt is azt kell, hogy mondjam, hogy kiváló kollégákkal dolgoztam együtt, egy nagy, huszonnyolc-harmincfős humán igazgatóságon, három osztályvezetővel, és nagyon sokat tanultam tőlük, és nagyon sokat tanultam más nagyvállalatok humán munkatársaitól. Én viszonylag gyorsan helyet kaptam a vállalati szférában. Tehát ami nekem a legnagyobb segítséget jelentette, az a Hungarian Business Leaders Forum, a HBLF, ahol hát a legnagyobb Magyarországon működő cégek dolgoznak együtt, különböző területeken. Ennek azóta is Czakó Borbála a vezetője. És ebben a szervezetben tulajdonképpen egymástól nagyon sok mindent tanultunk. És nyilván nekem az fontos, hogy én tanulok másoktól, de ami nekem nagyon jólesett, hogy sok esetben respektálták azt a tudást, hozzáállást, amit meg én tudtam bevinni ebbe a szervezetbe. Tehát egyrészt a női csoportban dolgoztam, másrészt pedig én magam kezdeményeztem egy munkacsoportot, ez pedig a munkahelyi egészségmegőrzéssel volt összefüggésben, mert nyilván sok ok miatt, de nekem az, hogy a munkavállaló milyen egészségi állapottal végzi a munkáját, és hogy a munkáltató mit tesz annak érdekében, hogy ő képes legyen megőrizni, vagy minél jobban helyreállítani az egészségét, ez nagyon fontos volt! És hát nagyon-nagyon jó embereket ismertem itt meg. Tényleg olyanokat, akiktől jó volt tanulni! Tehát most is nagyon hálás vagyok azért, hogy a Székely Gábor hívott engem, és odavitt, pedig hát neki sem kis kihívást jelentettem én! De még most is beszélő viszonyban vagyunk ennyi év után! Tehát nagyon jó dolog, hogy erre volt lehetőségem! Sőt! Neki köszönhetem, hogy majdnem ötvenévesen megtanultam gépkocsit vezetni! Mert kiderült, hogy én lennék a cégben az egyetlen olyan vezető, aki nem tud gépkocsit vezetni. És fogalmam nincsen, egyszer csak azt mondtam neki, hogy majd én megtanulok vezetni! De amikor kijöttem a szobából, akkor ott így elbeszélgettem magammal, hogy „hülye vagy te, Orsós Éva? Hát mit mondtál? Hát tudod, ha mondasz valamit, akkor azt meg is kell csinálni!” És hát én teljesen pánikba estem, hogy most mi lesz! És aztán mondta a fodrászom, hogy „te csak ne pánikolj! Az én fiamat is most tanította meg a Koczó Gábor. Az egy kiváló oktató!” Átballagtam a Gáborhoz, aki ott, nem messze dolgozott, ott volt neki az irodája, és akkor hát így megtanultam vezetni.

De egyáltalán az, hogy Szerencsejáték, az egy nagyon jó, nagyon jó közösség! És nagyon sok nagyon jó élményt éltem meg! És ott más vezetők is voltak, akikkel jó volt együtt dolgozni, akiktől sokat tanultam! Igen.

K.: Igen. Azt a múltkor elmondtad, hogy milyen csúfos módon váltak ott meg sokaktól!

V.: Igen, sokaktól. Tehát az nem csak az én privilégiumom volt, és nemcsak a Szerencsejátéknál történt meg az emberek kisöprése, hanem más állami, meg egyéb munkahelyeken is. Igen.

K.: Igen, igen. Még én egyet tudok rólad, amiről beszélni kéne! Az Életet az éveknek. Ugye?

V.: Ó! Hát feltétlenül! 2003-ban történt, amikor megkeresett engem Krizsán Sándor, aki már akkor is közel volt a nyolcvanhoz, és ő ennek a szervezetnek, ennek az országos idősszervezetnek az elnöke volt akkor, és azt mondta el, hogy ez a szervezet elnököt keres. És hogy elég fontos lenne, hogy olyan embert találjanak, akiről tudják, hogy elkötelezett az idősek iránt, az idősek élethelyzetének a javítása érdekében, hogy olyan elnököt találjanak, aki több évig képes ezt a feladatot ellátni, minimum öt-hat, hét évig képes azt a feladatot ellátni. És akiben megbíznak. Szóval mondott néhány ilyen dolgot. És akkor egyszer csak rájöttem, hogy ő úgy gondolja, hogy ezek rám illenek. Őszintén szólva, nagyon jólesett ez a megkeresés, hiszen ez arról szólt, hogy volt az életemben másfél év, 2002 és 2003 ősze között, amikor a miniszterelnök Tanácsadó Testületét vezettem, és ennek tagja volt akkor az Életet az éveknek elnöke is. És ez azt jelenti, hogy ott, abban a szervezetben úgy ismertek meg engem és a munkámat, hogy alkalmasnak tartottak arra, hogy én ennek a szervezetnek az elnöke legyek. És hát nyilvánvaló, hogyha neked azt mondják, hogy te olyan vagy, akit mi el tudunk képzelni egy ilyen nagy múltú szervezet élén, akkor ez jólesik az embernek. De azért is nagyon jólesett, mert én ugyan éppen akkor mentem el a Szerencsejáték Zrt.-be dolgozni, de hát azért azt nem mondanám, hogy nem fájt a szakmai munkáért a szívem, amit én otthagytam. Aztán persze rájöttem arra, hogy a Szerencsejáték Zrt.-ben is emberek dolgoznak, és egyébként számos olyan problémával küzdenek, amihez bizony a korábbi időszak tapasztalatára nagyon nagy szükségem volt, de az akkor egy olyan helyzet volt, hogy én azt tudtam, hogy valamit otthagytam, amit egyébként én szerettem. És akkor így mégiscsak valahogyan a fél lábammal vissza tudtam menni oda.

K.: Visszamentél! Igen.

V.: És akkor bementem a Székely Gáborhoz, és megkérdeztem, hogy ehhez mit szól. És hát azt mondta, hogy „ide figyelj, ha akarsz nagyon sokat dolgozni ingyen!” Mondom: „Miért, Te is ezt csinálod! Hány társadalmi szervezetben dolgozol?” És akkor így megállapodtunk arról, hogyha én úgy gondolom, akkor vállaljam el. Megmondta, hogy mi az, amire a munkámnál figyeljek oda, hogy nyilván az ne sérüljön, ezeket megbeszéltük, és hát azóta eltelt tizenhárom év, és azt hiszem, éppen jövő héten lesz tizenhárom éve, hogy ennek a szervezetnek az elnöke vagyok. Nem kis kihívást jelentett nekem sem a szervezet megújítása, de nem kis kihívást jelentett az elnökségnek, a megyei elnököknek, mikor találkoztak egy elég fiatal elnökkel! Hiszen én akkor még ötvenéves sem voltam, és gyakorlatilag ez volt az első olyan szervezet, aminek nem nyugdíjas volt az elnöke. De én ma azt gondolom, hogy ami nagyon jó, az történt akkor, az az, hogy egy nagyon friss tudást, kapcsolatrendszert, szemléletet tudtam behozni ebbe a szervezetbe. És én azt gondolom, hogyha ez a szervezet, ha jól működik, az egyrészt összefüggésben van azzal, hogy az alapítók, akármilyen hihetetlen, huszonhét évvel ezelőtt kristálytisztán jó célokat fogalmaztak meg, amik ma is aktuálisak!

És hát a másik, hogy én pedig be tudtam vinni azt a szemléletet – ami azt gondolom, hogy nagyon lényeges –, hogy függetlenül attól, hogy ez egy nonprofit szervezet, a gazdálkodás, a szervezés, a képzés, a megújítás, a csapatépítés, ez nagyon fontos itt is! És hát az is nagyon lényeges volt, hogy én akkor arra hívtam föl a figyelmet, hogy a tagság az nem állandó. Hanem a mi tagságunk, az folyamatosan cserélődik, és vannak generációs cserélődések is. Tehát például azt jelenti, hogy aki mondjuk hatvanévesen az alapítás időszakában ebben a szervezetben megjelent, az mára már nyolcvanhét éves. Ugye? De nekünk van olyan volt elnökségi tagunk, aki hál’ Istennek ma is él, sajnos már nem aktív tagja a szervezetnek, aki mondjuk januárban lett kilencvenhat éves! És hát Varga Feri még pár évvel ezelőtt, hogyha bejött az irodámba, akkor napsütést hozott az irodába! Mert a derűjével, az emberi tisztességével, a humorával mindig, mindig megváltoztatta a belső hangulatot! Akármilyen feszültség volt, ha ő megjelent, akkor minden elcsendesült!

K.: Annyira szép ez a történet! De azért a lányod menedzseléséről egy pár mondatot még jó lenne, ha mondanál!

V.: Hát először is, ami nekem tényleg nagyon-nagyon fontos, hogy az Ági még viszonylag kisgyerek volt, amikor – és ezt a történetet egyébként alapvetően tőle tudom – kapott tőlem egy ének-zenekönyvet, és ezt én a Gandhi Gimnáziumtól kaptam – talán a Bogdán Jánostól, vagy talán a Derdák Tibitől kaptam –, és ebben beás dalok voltak. És akkor ezeket az Ági elkezdte nézegetni. És nyilván az én származásom és az én családom, ez a családtörténet, ez neki fontos volt, tehát nyilván ezt az énekkönyvet is, én azt gondolom, hogy másképpen vette a kezébe, mint bárki más a kezébe vehette volna. És az Ágiról pici gyerekkora óta lehetett tudni, érezni, hogy ő nagyon tehetséges! Nagyon szeretett szerepelni, énekelni. Bár ő sokszor elmondja, hogy ő nem erre a pályára készült, én meg azt szoktam elmondani, hogy de hála a jó Istennek, ezen a pályán van. És nekem meg sok örömöm van abból, legfőképpen amikor a színpadon van, és énekel! Mert azért hát ezt nyilván mindenki tudja, aki csak egy icipicit is ezeknek a művészpályáknak a közelében van, ha meg nem, akkor is el bírja képzelni, hogy míg sor kerül arra, hogy valaki ott áll a színpadon, és bemutat valami igazán nagyszerű produkciót – ez legyen egy ének, legyen egy vers, legyen egy színdarabban való közreműködés –, a mögött nagyon sok munka van! Nagyon sok munka van!

Meg kell, hogy mondjam, nem tudom, hogy ki hogyan gondolja, lehet, hogy vannak mázlista művészmamák, de ez nem egy egyszerű dolog! Tehát nem egyszerű egy állandóan feszültségekkel, sokféle folyamatban benne lévő, alkotó folyamatban benne lévő emberrel együtt élni, és nagyon nagy felelősség! Tehát ugye az én életemben amúgy is állandóan ez a felelősség, ez nagyon erősen jelen volt, és én mindig azt éreztem, hogy egy olyan tehetséges ember szülőjének lenni, mint amilyen az én lányom, az nagyon nagy felelősség! Tehát én nem tudom, hogy őt hogy kell nevelni! Tehát tényleg nem tudom, hogy hogy kell nevelni egy tehetséges gyereket, hogy kell-e másképpen? Én egy kicsit úgy éreztem, hogy igen. És nem biztos – félreértés ne essék –, hogy én ezt jól csináltam, vagy ma jól csinálom. Én mindig azt gondoltam, hogy arra kell odafigyelni, hogy nagyon erőteljes hullámok ne legyenek ebben az életben, de nem azt éreztem, hogy korlátok közé kell fogni, vagy mit tudom én, milyen tanácsokkal kellene ellátnom. Bár, ha az Ágit megkérdeznéd, biztos, hogy azt mondaná, hogy túl sok tanácsot is adtam!

De a lényeg az, hogy alapvetően úgy kerültem bele az ő munkájába, hogy mivel a művészek jellemzően nincsenek arra fölkészülve, hogy szerződést kell kötni, számlázni kell, jogszabályok – nem tudom én, mi a fenék –, hogyan képviseljék az érdeküket, én ezt a feladatot óhatatlanul átvettem. Ha valami jött, megnéztem, elolvastam. Mondtam, hogy „ez így biztos nem jó!” Vagy „persze, ezt Ági, aláírhatod!” Most már ott tartunk, hogy az Áginak egy évben van – mit tudom én – több mint száz fellépése! Tehát akkor képzeld el, hogy több mint száz szerződés! És a zenésztársak stb. Tehát, akkor kialakult az, hogy ugye ezt egyszerűen csinálni kell! A zenészekkel egyeztetni kell! Szerződések, postázni, számlázni, a könyvelővel kapcsolatot tartani stb. És közben az is kiderült, hogy ez igazából jól akkor tud működni, hogyha ez képes egy koncertirodává alakulni. Mert azért az, hogy egy művész önmagát eltartsa, az nem mondom azt, hogy lehetetlen, de én ma azt látom, hogy jobban tudunk úgy gazdálkodni, működni, kiszolgálni a megrendelőket, hogyha koncertirodaként működünk. És nagyon kiváló művészekkel dolgoztunk és dolgozunk együtt. Ebből a szempontból mindig nagyon lényeges az, hogy az Ági mit mond, mert jellemzően az Ági volt az, vagy az Ági az, aki azt mondja, hogy találkozzam vele, vagy szerinte őt menedzseljük. Minimum neki valamit mondania kell. Tehát olyat biztos, hogy nem menedzselünk, akire ő azt mondja, hogy nem. És nagyon lényeges, hogy minden művész és minden koncert, együttes, produkciók, az képes egymás tekintélyét és hatását erősíteni. Mert ugye itt nem lehet rivalizálás. Mert egy koncertirodának az a dolga, hogy kiajánlja ezeket a produkciókat. Hogyha van olyan, amit nem tudsz kiajánlani, akkor az el fog menni. Ha az egyik úgy érzi, hogy de őrá nincsen elég figyelem, akkor is, miközben én pontosan tudom, hogy folyamatosan mindegyik kiajánlása érdekében tettünk. De néha nagyon nehéz elfogadtatni, hogy egyébként az egy kiváló produkció, és hallgassák meg, vagy nézzék meg. De amikor ez sikerül, és hát sok sikerélményünk van, akkor meg kell, hogy mondjam, hogy egészen fantasztikus az élmény!

K.: Szerintem ez így nagyon szép és kerek. De ha te úgy érzed…

V.: Nem. Szerintem, majd ha te végighallgatod, és valahol azt érzed, hogy ott valami nem egyértelmű vagy valami nagyon hiányzik, akkor még beszélünk.

K.: Köszönöm szépen.

V.: Én is köszönöm.

–        VÉGE –