Zoltán Gúth (* 1929)

Interjúadó: Gúth Zoltán

Születési éve: 1929

Az interjúkészítés helye és ideje: Tiszaújváros, 2013. április 29.

Interjúkészítő: Kovács Csaba

Terjedelem: 1:36:45

 

K. Cs.: Korábbi beszélgetéseinkkor szóba került az, hogy segített egyszer néhány fiatalnak átmenni az osztrák határon, mikor volt ez?

G. Z.: ’57., azt hiszem, március elején. Március elején.

K. Cs.: És hogy került kapcsolatba ezekkel a fiatalokkal, kik voltak ők?

G. Z.: Én mentem le a Dunántúlra, Hajmáskérre. Mentem volna. Volt még egy kis elszámolnivalóm ottan, pénz, tartoztak még pénzzel, és azért mentem volna. És Pusztaszabolcson vagy hol, a helyre pontosan nem is emlékszek, látom, ott vannak ilyen fiatal srácok, iszogatnak. Aztán így beszélgettek, és hallom, hogy miről beszélnek, tehát hogy hogy lesz, mint lesz a határnál, de elég hangosan beszéltek, hülyeség volt, volt bennük egy kis pia. Olyan tizenhét-tizennyolc éves gyerekek voltak, az egyik meg csak tizenhat volt.

K. Cs.: Hányan voltak ők?

G. Z.: Négyen. És akkor úgy beszélgettek, és akkor úgy Sztalinvárosról is beszélgettek. Mondom: „– Sztalinvárosból jöttek? – Igen, onnan. Mondom: – Az én öcsém is ott volt népi táncos. – Kicsoda? Mondom: – Gúth Béla. Hát azt mondja, ők együtt voltak népi táncosok vele! A Bélával. Az öcsém az húsz éves volt, akkor tizenkilenc. Mondom: És akkor ti hova készültök? Hallom, hogy valami… Igen, azt mondja, ők mennek ki nyugatra. – És így nekivágtok? Hát minden nélkül, térképetek van? – Nincs, hát majd ott lesz valami. Hát vannak sokan, akik mennek át. Azt mondtam: – Idefigyeljetek! Én eléggé ismerem a határrészt meg tudok is oroszul, úgyhogy bármi történik, akkor mehetünk – nekem a személyazonossági az nálam volt, benne a pecsét, szovjet pecsét.” ’56-ban is végig nálam volt az, az igazolvány. Benn volt a szovjet pecsét. A szovjeteknek dolgozok! És akkor úgy mentünk, hogy Pápa, le Sopronba.

K. Cs.: Ja, hogy nem is – egyből mentek is?

G. Z.: Persze, hát ők útban voltak.

K. Cs.: De hogy Zoli bácsinak nem volt dolga, azt mondta, hogy megy akkor velük azonnal?

G. Z.: Persze. Hát mondtam akkor, hogy én lekísérlek benneteket a határra, átmegyünk, és akkor én már gyüvök vissza. Hát én nem akartam kimenni, csak ez a négy srác, hát ezek totál tönkremennek.

K. Cs.: És egyébként miért mondta azt, hogy ismerte a határt, hát az osztrák határon járt valamikor?

G. Z.: Hát én a szovjeteknél dolgoztam.

K. Cs.: Hát Hajmáskéren, de az még…

G. Z.: Hajmáskéren. Mindig ott voltak a táblák, ott minden megvolt, mert állandóan oktatták őket, és néha én is beültem, azt hallgatóztam, de semmi probléma nem volt avval, hogy én ott ülök.

K. Cs.: Ja hogy arról tartottak oktatást, hogy hogy néz ki a határzár?

G. Z.: Arról is! Meg hogy melyik helyen mi történik meg stb., ott elemezték ezeket a dolgokat.

K. Cs.: Hogy megtanulta azt tulajdonképpen meg hallotta azt, hogy hogy néz ki egy határzár meg hogy..?

G. Z.: Persze, hát  le volt rajzolva, a vázlatok ott voltak, minden. Úgyhogy nekem ilyen szempontból volt előzetes konzultációm.

K. Cs.: És ez nem volt furcsa egyébként a szovjeteknek, hogy..?

G. Z.: Ők engem ugyanúgy kezeltek, mintha a sajátjuk lettem volna. Nem jártam sehova, én csak velük mentem valahova, mentük ételért valahova Hajmáskérre, Várpalotára vagy valahova, csak velük mentem. Nem is jártam másokkal.

K. Cs.: Értem. És visszatérve akkor a történethez, tehát már úton volt ez a kisebb csapat, akkor csatlakozott hozzájuk, és hova mentek innét Pusztaszabolcsról?

G. Z.: Sopronba.

K. Cs.: Sopronba?

G. Z.: Sopronba.

K. Cs.: Miért pont Sopronba mentek egyébként?

G. Z.: Hát Sopron, Rum arra van, arra volt nekem ismerős a határ meg ott van a legközelebb a vasúthoz, és én tudtam, hogy a vonatvezető, amikor legközelebb vannak a határhoz, ad egy rövid meg egy hosszabb füttyjelet, és akkor lelassít és lehet ugrálni lefele.

K. Cs.: Ja, hogy úgy gondolja, hogy ez tervszerű volt, hogy a mozdonyvezető ezt direkt csinálhatta?

G. Z.: Direkt. És én ezt tudtam.

K. Cs.: Miért, milyen közel van ott a határ a sínekhez.

G. Z.: Hát ott van, ahol egész közel van, van, ahol pár kilométer. Tehát akár nappal is lehet menni, hát akkor még nem volt határőrizet, úgy mint most, legföljebb a szovjetek voltak itt, ott, amott.

K. Cs.: ’57-ben nem állt még föl a határőrizet?

G. Z.: Itt-ott volt még csak, szóval akkor még nagyon szellős volt a határ.

K. Cs.: De ezt honnét tudja?

G. Z.: Hát öcséim is a jugó határon mentek át áprilisban.

K. Cs.: De az az öccse volt és a déli határnál.

G. Z.: Két öcsém. Ráadásul mind a kettő vitte a barátnőjét is, és az egyik lány, velem volt együtt villamoskalauz, egyébként én mutattam be az öcsémnek, aztán a felesége lett. A bátyja határőr főhadnagy volt, mentek le a határra, vitte át őket, a főhadnagy úr, de hát ő itt maradt, határőrnek.

K. Cs.: Hogy ez is ekkoriban volt, ’50..?

G. Z.: Igen, nagyjából egy időben, persze. Akkor még rengetegen mentek át, hát ők is márciusban mentek át, a fiúk, úgy március végén. Akkor még nem volt olyan erős a határ, mint most. Arról nem is beszélve, hogy a ruszkik általában ittasak voltak, mindegy, hogy hova kerültek. Sose tudta, hogy ha megy valaki, mikor lövi le.

K. Cs.: És egyébként miért gondolta, hogy segít nekik, ígértek valami pénzt vagy..?

G. Z.: A fenéket! Hát…

K. Cs.: Csak így brahiból?

G. Z.: Hát annyi pénzük volt, hogy a határ előtt megtudták váltani a vonatjegyet.

K. Cs.: De miért gondolta, hogy segít nekik?

G. Z.: Hát öcsémnek a barátai voltak, ismerték egymást, így beszélgettünk, és mondták: „A Bélát! Hát együtt táncoltak a tánccsoportban.” Meg megmondtam a Bélának a címét is, hogy ha esetleg kikerülnek, akkor kapcsolatot… Nekem megvolt a cím, nálam volt a nagybátyámnak a címe is, Kanadában, később öcsém is Brazilból átment Kanadába, az egyik.

K. Cs.: Ekkor az öccse hol tartózkodott éppen?

G. Z.: Mind a kettő hogyhívjákban volt, Brazilban.

K. Cs.: Ja, ekkor már ott voltak, tehát nagyon gyorsan el is jutottak oda? Tehát nem voltak közbülső állomások, ahol meg kellett állniuk?

G. Z.: Jaj nem, helyes, úgy van! Ők Jugóban voltak, onnan átmentek Spanyolországba, és onnan mentek ki Brazilba.

K. Cs.: Értem.

G. Z.: De nem olyan soká, és akkor ők megmondták a címet a táborba, ott a határon nekik, hogy melyik táborba viszik, hogy tudjanak üzenni, mert adtak nekem papírt, hogy ezt küldjem el a szüleiknek, hogy átmentek a határon, és akkor azt én postán elküldtem nekik Sztalinvárosba, a szüleiknek, hogy melyik táborban vannak.

K. Cs.: Értem. Azt akartam kérdezni, és akkor tehát elmentek Sopronba, és akkor ott mi történt?

G. Z.: Érdeklődtem a vasutasoknál, hogy melyik vonat megy erre meg arra meg stb., ilyen irányba. És kérdezte a vasutas, hogy: „Hát, hogy alakul ez a dolog? – a vasutasok nyíltan beszéltek erről, nem akárkivel!” Én meg mondtam, hogy ez a négy fiú menni akar oda. És akkor ő mondta, hogy akkor, amikor arra elhaladnak, azon a helyen, az olyan húsz kilométerre lehet Soprontól, akkor majd, amikor egy füttyjelet ad, egy rövidet meg egy hosszabbat, akkor már lassít. Akkor nem áll meg, tehát még megy, de ott már ugrálhatnak lefelé, és akkor…

K. Cs.: De nem tartottak attól a vasútnál, hogy Ön valami beépített ember, aki csak a vesztüket akarja?

G. Z.: Akkor még ilyesmiről nem volt szó. Akkor még ilyesmi… ez nem Sztalinváros, hogy megyek, azt feladok mindenkit, mert ő ott lakott, akik a határ közelébe mentek, azok… Hát jellemző, hogy mi hamar odaértünk, tehát még este előtt odaértünk, mondom, éjszakára nem indulunk el, annyi pénzünk volt, hogy – nekem is meg nekik is – szállodába mentünk. Hely már nem volt, de mondták, hogy az egész szállodában van még, ott két ágy van, két magyar katonatiszt van benne, de majd megmondjuk, hogy feküdjenek egy ágyba, két srác a másik ágyba meg van benn egy pótágy, úgyhogy ott elférünk. Na, le is mentünk, és akkor, mert éjszakára is nyitva volt, sokan voltak lent az étteremben, rengetegen, zsúfolva, még álltak is az emberek, teli volt minden asztal. Fölöltözve, készen. Mondom: „– Mire várnak? – Hát – azt mondja – majd ekkor, meg ekkor… Mi hova akarunk menni? Mondom: – Át. Azt mondja: – Vonattal? Mondom: – Igen. – Hát – azt mondja –, van egy vonat, ami minden nap kétszer is megy, és ilyen meg ilyen dolgok vannak, de ott majd megkérdezi. Legalább az állomás…” Vasutas volt, és azt mondja, ők meg várják a kocsit, mert körülbelül tizenegykor jön egy meg tizenkettőkor egy teherkocsi, avval körülbelül húszan-harmincan el tudunk menni. De gyerekekkel is voltak, mi meg fölmentünk lefeküdni, én nem fogok nekivágni az éjszakának, meg először is, sok pénzt kértek volna, fejenként ezer forintot. Akkor az pénz volt, volt, aki csak 2–300-at kapott egy hónapban. És akkor úgy vitték át az embereket, kocsival a határon, tehát akkor nem volt ott olyan szigorú ellenőrzés. És ott is volt a két katonatiszt, bementünk, volt egy kis pénzünk, ácsorogtunk ott a söntésnél, iszogattuk egy kis vörösbort, kicsit többet is, akkor nagyon ittam, és akkor fölmentünk. A katonatisztek semmit nem magyaráztak, tisztek, mi meg egy kicsit iszogattunk, hát elég jól el is aludtunk. Fölébredek, a katonák nincsenek ott, elmentek, de nézem a párnát, megemelem, egyik a pisztolyát bedugta a párna alá, mentek át. Ők akkor éjjel az egyik autóval szintén elmentek. A pisztolyok náluk voltak, és akkor az egyik a pisztolyát otthagyta a párna alatt. A srác mondja: „– Ó, ezt vigyük magunkkal! – De – mondom – hát idefigyelj, ha elkapnak, legföljebb téged visszaküldenek – mert sokat elkaptak azért. Nem csináltak semmit! Még a személyigazolványt is otthagyták náluk. Ott beszélgettünk egy jó párral egyik azt mondja: „Éngem már tegnap is elkaptak, most megint megyek.” Tehát ott hiába kapták el a határon, nem csinálhattak semmit, akkor még nem volt semmilyen törvény, semmilyen határellenőrzés, főleg a szovjetek ott, és nem magyarok, ugye. A szovjet mit fog csinálni vele? Két szovjet katona ott van a határon, és akkor elkapja az egyik magyart vagy akár öt-hat-tíz magyart, várjon, míg valamelyik fejbe vágja!? Vagy kísérje be? Neki ott kell maradnia. Meg hát mindenki vitt magával italt, azok meg ittak, mint a gödény. Némelyik úgy húzgálta a másikat, hogy meg ne találják részegen a tisztek, ha lesz ellenőrzés, de nem volt ellenőrzés semmilyen. Szóval akkor ilyen volt a határon a helyzet.

K. Cs.: De azt mondja, hogy nem is volt egyáltalán magyar határőrizeti kirendeltség..?

G. Z.: Nem, nem. Nem is tudok róla, hogy lett volna.

K. Cs.: …hanem csak szovjetek?

G. Z.: Hát mondom, ez a két katonatiszt is átment. Mert ha már a pisztolyt is otthagyta, akkor ő nem azért hagyta ott. Minek vigye magával?! Mondtam a fiúnak: „– Ha téged megfognak, úgyis megmotoznak, az egy, a másik, paterolnak vissza. A másik azt mondja: – Hát nincs ott semmi, még csak pofon se vágtak! Többen jöttünk ide, négyünket elkaptak, kettő meg elszaladt, átszaladt. És most azért megyek megint. Hát úgyis átmegyek. – És – mondom – ha megfognak, és pisztolyt találnak nálad, akkor neked véged van, mert akkor biztos, hogy elvisznek!” Na szóval, ilyen dolgok voltak ott. Akkor nagyon laza volt a határ.

K. Cs.: És ott aludtak, iszogattak, fölkeltek, és utána?

G. Z.: Lementünk az állomásra, megkérdeztem, hogy mikor megy erre meg arra vonat, és hogy van-e ilyen vonat. És akkor mondta az egyik vasutas, hogy ez meg az a vonat, de úgy szétnézett, nincs senki a közelben, mondta, hogy ez van. „De – azt mondja – a jegyet azért váltsuk meg!”

K. Cs.: És merre ment az a vonat?

G. Z.: Meg tudnám mutatni a térképen.

K. Cs.: De Szombathely felé ment vagy merre?

G. Z.: Megmutatom.

K. Cs.: Szombathelyen..?

G. Z.: Szombathely, persze. Mert úgy mentünk, hogy Rum, Szombathely, azért kerestem Rumot.

K. Cs.: És mikor tájt indultak el?

G. Z.: Onnan?

K. Cs.: Onnan a szállásról.

G. Z.: Tíz óra fele.

K. Cs.: Akkor ment a vonat?

G. Z.: Igen, hát egy ment délelőtt, egy ment délután. Ment oda-vissza.

K. Cs.: Tehát akkor fölszálltak Szombathelyen…

G. Z.: Igen. Na, itt van a vasút, itt megy le a vasút egész Kőszeg fele, és itt van körülbelül egy két-három kilométerre a határ.

K. Cs.: Tehát van egy olyan szakasz…

G. Z.: De egészen közel is megy a határhoz, itt van.

K. Cs.: Értem. És akkor Szombathelyről ment..?

G. Z.: Innen megy a vonat, ide megy le Kőszeg fele, és itt van a határ.

K. Cs.: Tehát akkor Szombathely felől megy…

G. Z.: Igen. Igen.

K. Cs.: …délre egy picit.

G. Z.: Nem, északnak.

K. Cs.: Északnak?

G. Z.: Északnak.

K. Cs.: Értem. És hova ment ez a vonat egyébként?

G. Z.: Csak oda meg vissza.

K. Cs.: De mi volt egyébként a végcél?

G. Z.: Kőszeg meg vissza.

K. Cs.: Kőszeg meg..?

G. Z.: Kőszeg-Szombathely. Munkások is jártak avval meg mindenfélék.

K. Cs.: És akkor mi volt az a település, ahol legközelebb volt a határ?

G. Z.: Azt már nem tudom.

K. Cs.: Már nem?

G. Z.: Hát életemben nem jártam arra azelőtt.

K. Cs.: Azt a Rum nevű helységet miért említette?

G. Z.: Hát amikor mentünk, Rum, Szombathely.

K. Cs.: Ja, hogy átmentek azon a településen is.

G. Z.: Persze. Amúgy én életemben azóta se jártam ott meg azelőtt se.

K. Cs.: És a vonaton mi történt?

G. Z.: Semmi.

K. Cs.: Mennyit kellett utazniuk, mennyit kellett várniuk a jelre?

G. Z.: Tizenöt-húsz perc. Nem ment olyan gyorsan az a vonat, olyan kis csigavér volt, nem ment az gyorsan.

K. Cs.: És voltak katonák, voltak határőrök a vonaton?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Senki?

G. Z.: Senki. Nem volt akkor magyar határőrség, hát otthagyták a határt a magyarok!

K. Cs.: És akkor utaztak valamennyit…

G. Z.: Ez után ment a két öcsém a határon át.

K. Cs.: Tehát ez után, nem ez előtt?

G. Z.: Egy pár nappal utána.

K. Cs.: Csak ők másik határszakaszon.

G. Z.: Persze, egy másikon. Hát a lánynak a bátyja ott volt határőr-főhadnagy.

K. Cs.: Igen, ezt mondta.

G. Z.: És azt mondta, ha odaérnek, majd átviszi őket.

K. Cs.: Akkor visszatérve a határátlépéshez, ehhez az alkalomhoz. Tehát utaztak a vonaton, várták a jelet, és mi történt utána?

G. Z.: Mindenki ugrált lefele.

K. Cs.: Ön is?

G. Z.: Persze. Legalább húszan.

K. Cs.: Húszan leugrottak?

G. Z.: Legalább. Úgyhogy elözönlöttek, mint a sáskák. Legalább húszan voltak, ha nem többen. Hát nem számolgattam!

K. Cs.: Miért, mennyire lassított a vonat?

G. Z.: És akkor mondták, mert jött a kalauz, a jegyet kezelte, azt mondja: „– Nem kellett volna megváltani a jegyet! – Hát – mondtam – azt mondta a másik, hogy váltsam meg a jegyet, mert jöhet ellenőrzés vagy valami. Azt mondja: – Ellenőrzés! Kit ellenőriznek itt, ki mit ellenőriz!? Azt mondja: Nézze meg, mi lesz itt! Akkor szólt, mikor megálltuk: Na, most menjenek!”

K. Cs.: Mennyire lassított a vonat?

G. Z.: Lépésben mehetett csak, lépésben. Tehát nem állt meg! Lépésben ment. És mondom: „– Hát maguknak ez nem probléma? Nem lesz ebből semmi zűr? Azt mondja: – Itt!? Hát ki, mi!? Hát mi ezt naponta csináljuk!”

K. Cs.: Ez ennyire közismert, köztudott dolog volt, hogy ezt itt meglehet csinálni?

G. Z.: Persze. Hát ezek a fiúk is hallottak valamit Sztalinvárosban és azért jöttek erre. De amúgy majdnem mindenki átment a határon, és ha néha elkaptak... Aztán ott beszélgettünk fiúkkal lent, amikor lementünk inni, hogy őt már tegnap is elkapták. Azt mondja, behozták ide kocsival, négyüket, aztán a katonák mentek vissza, két ruszki. Odajöttek a ruszkik, és visszahozták őket. Akkor nem volt semmilyen ellenőrzés a határon! Gépkocsikkal mentek át! Azokkal jó pénzeket kerestek.

K. Cs.: És visszatérve oda, hogy leugrottak, mi történt akkor?

G. Z.: Hát ki elesett, ki nem. Szaladgált mindenki, és akkor mentünk át. Ott volt egy olyan kis patakszerűség, voltak rajta ilyen rozoga hídmaradványok stb., ott át lehetett menni. Nem volt az a patak nagy, át lehetett menni.

K. Cs.: Mennyit kellett gyalogolniuk?

G. Z.: Húsz percet, fél órát, hát siettünk. Volt, aki még gyerekkel, kisgyerekkel is volt, férj, asszony meg egy kisgyerek, még az kisgyerek volt. Volt, akik csomagokkal mentek, nálunk nem volt semmi, nálam volt egy tiszti táska, szovjet tiszti táska, térképtáska.

K. Cs.: És találkoztak egyébként valakivel útközben?

G. Z.: Akik mentek.

K. Cs.: Határőrökkel se?

G. Z.: Á, semmi. Nem volt határőrség.

K. Cs.: De azt mondta, hogy voltak azért szovjetek ott valamennyien.

G. Z.: Szovjetek, hát persze hogy voltak, de nem találkoztuk azokkal se.

K. Cs.: És együtt maradt ez a csapat, ami együtt ugrott le?

G. Z.: Hát velem együtt voltak.

K. Cs.: De nemcsak ez a négy fiú meg Ön, hanem akik együtt ugrottak még le.

G. Z.: Persze, hát egy irányba mentünk.

K. Cs.: És akkor egy csoportban mentek?

G. Z.: Szerintem már ott voltak is, akik ott voltak, mert mikor mi mentünk, a  többsége már leugrott, és akkor ott már, azok már mutatták, hogy merre kell menni, hova kell mennünk, gondolom, mert voltak ott olyanok. A másik oldalon meg voltak az osztrákok meg magyarok is.

K. Cs.: Hogy várták ezeket a..?

G. Z.: Persze, hát várták.

K. Cs.: És hol mentek át akkor a határnál, valami településnél vagy ez a..?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Hol lyukadtak ki?

G. Z.: A településen kívül, azt se tudom, hogy a másik oldalon milyen teleülés volt. Hát a településnél nem fognak ott lassítani, hogy az emberek lekászálódjanak, ott volt szovjet katonaság vagy valami.

K. Cs.: És mennyi idő… Tehát azt mondta, hogy gyalogoltak mennyit, húsz percet talán?

G. Z.: Nem tudom, tizenöt-húsz perc, hát siettünk, sokan szaladtak, akinél nem voltak nagy csomagok, azok szaladtak. Voltak fiatalok is, a többsége fiatal volt. Ezek meg egész fiatal gyerekek voltak, tizennyolc-tizenhét évesek.

K. Cs.: És honnét tudták, hogy átértek a határon?

G. Z.: Hát ott volt határ, az akkor nem volt.

K. Cs.: Mármint mire gondol?

G. Z.: Hát le volt szedve a drót mindenütt, ahol jártak át az emberek, azt már megcsinálták, ráléptek… Itt lehetett a határ. Meg ott voltak azok a fölszántott területek stb., de addigra már le volt rombolva minden. Hát az emberek lerombolták, akik mentek már előtte át. Már hónapok óta mentek ott át. November, december, január, ott mentek át egész télen. Mentek át emberek.

K. Cs.: Ja, tehát már nem működött az a rendszer, amire Ön mondta, hogy Hajmáskéren hallotta, hogy..?

G. Z.: Nem, hát az nem volt a magyar határon, az csak a szovjet határon volt, az rakétarendszer, az nem volt a magyar határon. Nem tudom ugyan, hogy a magyar határon volt-e, de a szovjetek csak a szovjet határral foglalkoztak, tehát Hajmáskéren nem foglalkoztak a többivel, az a magyarok dolga volt.

K. Cs.: De nem azt mondta, hogy Hajmáskéren hallott arról is, hogy az osztrák határon milyen..?

G. Z.: Hát azt csak úgy megemlítették, hogy mik szoktak előfordulni, mik történnek. Tehát hogy ha katona valaki esetleg ott van, akkor arra figyelni kell. Hogy lehet náluk fegyver, ’56 után volt, lehet náluk fegyver és megölhetik a katonát. Elő is fordult, előfordult, hogy lelőtték a katonát.

K. Cs.: Mármint a szovjet katonára gondol?

G. Z.: Persze. Én hallottam csak, nem tudok róla, de hallottam beszélgetést, hogy mondták, hogy pár nappal előtte megölte bizony, hát utóvégre vagy ő, vagy én.

K. Cs.: És mi történt, amikor átmentek ezen a lebontott határszakaszon?

G. Z.: Semmi, hát már ott várták az embereket általában.

K. Cs.: Magyarok, osztrákok, azt mondta?

G. Z.: Volt, aki magyarul beszélt, hát ott magyarok is élnek! Meg volt, aki németül. Beszélgettek, ellátták őket. Főleg igyekeztek segíteni annak a férfinak a gyerekkel meg a nővel? Én meg ott voltam, nem sokáig, és amikor ezek is elindultak, mondták, hogy merre akarnak, hova akarnak menni, mint akarnak menni.

K. Cs.: Hova akartak menni ezek a fiatalok?

G. Z.: Nyugatra.

K. Cs.: De volt valami konkrét tervük?

G. Z.: Semmi az égvilágon. Csak úgy nekivágtak a világnak. Mondom, annyi pénz volt a zsebükben, hogy éppen elég volt az odautazásra, de mondom, ott az étteremben már volt olyan, akit már előző nap is elkaptak. Azt azt mondja: „Megyek újra. Azt mondja: Átmegyek.” Hát nem csináltak, ha elkapták se.

K. Cs.: És miután átjutottak a határon..?

G. Z.: Hát emberek százezrei mentek el. Teherautóval vitték őket, még akkor is.

K. Cs.: Miután átmentek a határon, Ön mennyi ideig maradt ott?

G. Z.: Csak míg a srácokat fölpakolták egy kocsira, azt elvitték.

K. Cs.: Ja, ott voltak autók, amik..?

G. Z.: Jött autóbusz és akkor… Megmondták nekik, hogy várják ki, majd autóbusz jön, egy fél óra múlva jött az autóbusz, háromnegyed óra múlva. Fölszálltak vagy harminc-negyvenen, amennyi férőhely volt, és vitték őket el.

K. Cs.: És Ön akkor már föl sem szállt a buszra?

G. Z.: Nem, én mentem vissza.

K. Cs.: És ezekkel a fiatalokkal tartotta később a kapcsolatot, tudja mi lett velük?

G. Z.: Nem, hát nem is tarthattam volna, én nem adtam meg a címemet.

K. Cs.: És az öccse találkozott velük egyébként?

G. Z.: Nem tudok semmiről. Hát öcsém is olyan volt, hogy küldött leveleket stb-t, de ha én írtam nekik, semmi konkrétat sosem írt, nem válaszolt. A mi családunk, az nem volt olyan összetartó. Jellemző, hogy öcsém, mikor az anyja, az édesanyja meghalt, ő nekem csak féltestvérem, ugye, még akkor se jött haza a temetésre. Most se levelezek, nem. Néha fölhív telefonon, de nem foglalkozok vele.

K. Cs.: Visszatérve ide megint. Miért nem akart egyébként elmenni?

G. Z.: Hát már akkor a feleségem, a gyerekeim visszamentek a Szovjetunióba.

K. Cs.: Bocsánat, még mielőtt erről beszélnénk, hogy akik ott vártak a határt átlépőkre, azok ott adtak valamit enni, inni az embereknek vagy készültek ők valamilyen módon?

G. Z.: Biztosan, mert mindnél volt valami csomag, mindnél volt valami. Volta ott vagy húszan.

K. Cs.: És ezekkel az emberekkel..?

G. Z.: Nagyjából tudták szerintem, hogy mikor jön a vonat, és kimentek.

K. Cs.: És akik átmentek a határon, nekik ott elmondták, hogy mi fog később történni? Tehát, hogy..?

G. Z.: Semmi. Ott nem volt ilyesmiről semmi szó. Arra idő se volt meg lehetőség se, meg akkor ez nem volt fontos. Akkor ez nem volt fontos. Vasfüggöny, átmentek, kész.

K. Cs.: És nem mondták Önnek, hogy ne menjen vissza, nem próbálták meg magukkal vinni?

G. Z.: Hát ők azt hitték, én ottmaradok.

K. Cs.: Az ismerősök azt hitték?

G. Z.: Nem voltak ismerősök, ezek a gyerekek, nem voltak ismerősök.

K. Cs.: Hát de akkor megismerte már őket, gondolom.

G. Z.: Igen. Hát mondták, hogy én visszamegyek, miért megyek vissza? Hát megmondtam. Hát nekem semmi okom nem volt elmenni.

K. Cs.: De akkor föl se merült Önben, hogy marad?

G. Z.: Isten ments! Én ki akartam menni a Szovjetunióba. Feleség, két gyerek. Én nem tudtam, hogy nem fognak engedni, akkor még reméltem, hogy engednek. De aztán mondta nekem Andropov, hogy elintézi nekem, hogy visszajöjjenek, habár az se könnyű, azt mondja, hogy visszajöjjenek, de énnekem nem adnak semmi engedélyt, mert a magyar állam feleséget kienged oda, de onnan ide nőt… Hát itt van egy mérnök, itt a feleségével, a felesége leningrádi, ott is ismerkedtek meg. Két évbe telt, mire a házasság után, ő már itt élt, ki tudta hozni a lányt ide.

K. Cs.: Ki ez a mérnök, mi a neve?

G. Z.: Nem tudom, tudtam azelőtt, de…

K. Cs.: Mindegy, jó.

G. Z.: …már elfelejtettem. Itt laknak két lépcsőházzal arrább. És azt mondja, van olyan egyezmény, hogy férfit innen ki nem engednek, de ő elintézi nekem, hogy ide visszajöjjenek. Hát írtam neki, hogy ez a helyzet, nem engednek, ő nem jön. Írta a levelet, hogy nem madár, hogy repkedjen előre-hátra, kész, jó.

K. Cs.: Mármint a felesége?

G. Z.: Igen. Én átmentem.

K. Cs.: Bocsánat, mielőtt még erről beszélnénk, azt akartam kérdezni, hogy akik ott Önökkel, azt mondta, hogy lehettek vagy húszan is akár, akik Önökkel így együtt leugrottak, azok zömmel, mondta, hogy zömmel fiatalok voltak, de mind fiúk, férfiak?

G. Z.: Nem, vegyesen.

K. Cs.: Mondott egy gyereket, asszonyt.

G. Z.: Voltak kisebb-nagyobb gyerekek is, volt egy férfi a feleségével, a kisgyereket is vitték, egyik a sajátját, bepólyálva.

K. Cs.: Volt olyan, aki megsérült egyébként, amikor leugrottak?

G. Z.: Biztosan, volt, aki hasra vágódott. Nem volt az olyan nagy töltés, de olyan kavicsok, minden, kő, meg hát, ahogy ugrik lefele, olyankor mindenki izgul. Csetlenek-botlanak, de mindenki szaladt, sietett, szaladt, főleg a fiatalok. Azok egyből spuri. Akiknek ott volt kofferjaik, azokat ledobálták vagy leadogatták nekik, mentek a vonat mellett. De hát ez lezajlott két perc alatt.

K. Cs.: És akkor senki nem figyelt erre föl, senkinek nem volt ez..?

G. Z.: Akkor nem foglalkoztak ilyesmivel. Százezrek mentek el az országból, és tízezreket kaptak e la határon. Senkinek nem lett akkor semmi baja ebből. Mondom, az a fiú is mondta, hogy tegnap is visszahozták, hát majd megint átmegy.

K. Cs.: És visszafelé milyen volt az útja?

G. Z.: Semmi. Gyalogoltak egy jó csomót.

K. Cs.: Tehát ugyanúgy visszament a drótakadályon?

G. Z.: Nem volt az drótakadály.

K. Cs.: Azt mondta, hogy át volt vágva néhol.

G. Z.: Minden Nemcsak átvágva, ott le is volt döngölve, le volt rakva, hát ott már hónapok óta mentek át az emberek.

K. Cs.: Tehát visszament ugyanott szinte, ahol átment?

G. Z.: Persze.

K. Cs.: Emlékezett az útra talán?

G. Z.: Hát ott voltunk ötven méterre a határtól.

K. Cs.: Egyedül ment vissza?

G. Z.: Egyedül. Hát a többiek nem azért mentek, hogy visszamenjenek. Egyébként gondoltam, hogy kint maradok, de mondom, ha én kinn maradok, ha nem is engednek éngem ki a Szovjetunióba, de ott valamiképpen csak hírt kell, hogy adjak magamról. Ha megtudják, hogy nyugatra disszidált az apjuk, így is: fasiszta az apád! – mondták a fiamnak az iskolában is. Gúth, német név, az apád egy fasiszta volt!

K. Cs.: Ja, ezt Önnek mondták?

G. Z.: A fiamnak Szibériában.

K. Cs.: De hát az már jóval később lehetett, hát a fia mikor született!

G. Z.: Persze, később. Hát, amikor én eljöttem, akkor született. Még két hónappal később, ahogy én hazajöttem, két hónappal később született.

K. Cs.: Hát még ’54-ben született, ekkor még nem volt iskolás azért.

G. Z.: De az iskolában mondták neki.

K. Cs.: Ja, hát később igen.

G. Z.: Persze, sok problémája volt e miatt, hogy fasiszta az apád, ugye, Gúth.

K. Cs.: És ezért nem akart maradni, hogy..?

G. Z.: Hát persze! Hát most kire számíthatnak, és ha ráadásul a fasiszta apád még nyugatra is disszidált. Szóval nekem már a család miatt, a gyerekek miatt se szabad volt elmennem.

K. Cs.: Mert úgy gondolta, hogy akkor nem tud velük később még kapcsolatot tartani se?

G. Z.: Ha tartok kapcsolatot, abból csak nekik bajuk lesz. Hát Szibériában az ilyen az nagyon szigorú ítélet alá esett. „Az apád egy hazaáruló, egy fasiszta!” Így is, úgy is sokszor megkapta, hogy fasiszta. A lányom is mondta, hogy Zolcsi, mármint a fiam, sokszor panaszkodott, hogy lefasisztázták megint az iskolában. Tehát én erre gondoltam, hogy nekem mindenképpen vissza kell mennem, mert nekem nincs semmi keresnivalóm itt.

K. Cs.: Arra nem gondolt, hogy ahogy Ön egyesítette a családját, ’56-ban hozta át őket, ugye, ha jól emlékszem…

G. Z.: ’56-ban.

K. Cs.: …hogy akkor ugyanúgy nyugaton is tudta volna egyesíteni a családját, és hogy esetleg engedjék ki őket.

G. Z.: Ki engedte volna ki a Szovjetunióból!? Ki engedte volna ki? A Szovjetunióból nem engedtek senkit sehová. Így is aztán öt-hat év múlva írja a feleségem, hogy: „Hát, itt egyre rosszabb a helyzet, úgy gondolom, hogy mégiscsak jobb lenne, ha visszamennék hozzád.” Mondom: „Szerencsétlen, eltelt öt év! Hivatalból elválasztottak. Írt neked a magyar belügyminisztérium, ügyvédek által intéztem a dolgot itt. A szovjet belügyminisztériumot megkértem, az is írt neked, hogy menj, mert öt éven belül, hogyha nem jössz, akkor hivatalból elválasztanak.” Behívtak, húsz forint okmánybélyeg, beütötték a pecsétet, megvan a papír, el voltunk választva. „Elintéztem nektek mindent, küldtem a meghívóleveleket, azokat is küldtem, mégse jöttél. Most akarsz jönni, hát ki fog téged ideengedni?! Amikor jöhettél volna, nem jöttél, ki fog téged engedni?” Akkor már Andropov se volt, akkor már kint volt, ugye, Andropov, ő lett a főtitkár.

K. Cs.: És visszatérve még oda, hogy…

G. Z.: Így aztán… így elváltunk.

K. Cs.: Visszatérve még oda, hogy ment visszafelé. Akkor már nem járt vonat, ugye, tehát visszament a…

G. Z.: Az állomásra.

K. Cs.: …a vasútig, és akkor besétált?

G. Z.: Igen.

K. Cs.: De oda, ahonnét indultak vagy valami következő állomásra?

G. Z.: Nem, ahonnan indultunk.

K. Cs.: Vissza Szombathelyre?

G. Z.: Persze. Gyalog.

K. Cs.: Mennyit gyalogolt?

G. Z.: Este volt, mire odaértem. Már sötét volt, mire odaértem. Hát hányszor előfordult régen, rossz volt itt közlekedés, nem olyan, mint most, ennek mennyi ideje lehet, olyan harminc éve. Nyéktől idáig jöttem gyalog, télen, január 1-én. Nyéktől idáig gyalog jöttem.

K. Cs.: És nem volt furcsa, hogy Ön a vasút mellett gyalogol?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Nem találkozott senkivel vagy vonta kérdőre senki ezért?

G. Z.: Nem. Hát ki foglalkozott akkor ilyesmivel!? Megy valaki, megy, hát kész. Akkor más világ volt.

G. Z.: És a vasúton nem találkozott olyannal, aki tudhatta, hogy átment vagy be se ment a vasúthoz?

G. Z.: Dehogynem. Hát miért ne mentem volna be. Hát ki foglalkozott akkor evvel, kinek volt érdeke? Hát mindenki örült volna, hogy aki csak tud, menjen át. Akkor nem olyan világ volt, mint most. Akkor mindenki örült, hogyha a másik átment. Mondom, a két katonatiszt is, biztos, hogy elmentek, mert az egyik a pisztolyát otthagyta a párna alatt. 7.65-ös volt.

K. Cs.: Mi volt az a hely, ahol megszálltak egyébként, valami vendéglő vagy valami fogadó.

G. Z.: Szálloda, étterem. Szálloda, alul meg étterem volt. Tömve volt minden, hát mondom, mi is hatan voltunk abban a szobában, lent meg asztalok tömve, álltak, nem volt hely leülni, de aztán jött az autóbusz, és vitték el az embereket.

K. Cs.: És később egyébként, tehát ott akkor visszament a vasúthoz, és akkor ment haza?

G. Z.: Persze, megvettem a jegyet, és jöttem haza.

K. Cs.: Ennyi volt az egész, tehát egy napos túra volt az egész út?

G. Z.: Ennyi volt az egész.

K. Cs.: De miért gondolta egyébként, hogy segít nekik?

G. Z.: Más dolgom se volt. Meg gondoltam, hogy megnézem, mi van, hogy van.

K. Cs.: Gondolta, hogy lehet, hogy egyszer majd még átmegy vagy micsoda?

G. Z.: Persze. Az is eszembe jutott, mikor odaát voltam, akkor is gondoltam, hogy itt maradjak vagy ne menjek? Aztán csak meggondoltam, hogy nem lehet itt maradni. Mi lesz a gyerekekkel?! Ismertem a szovjet rendszert, tudtam, hogy ha ott megtudják, hogy az apjuk nemhogy Gúth, egy német fasiszta, hanem ráadásul még hazaáruló is, hát disszidált, az apátok egy disszidens! A Szovjetunióban ez… szóval elképesztő, azt csak az tudja, aki ott volt, hogy ott milyen rezsim volt. Aztán amikor jött a lányom tizenhét évesen először ide látogatóba, akkor mondta, hogy, mutattam neki a levelet: „– Hát igen – azt mondja –, de tudd meg, hogy amikor mi oda kimentünk, kaptunk kétszobás lakást, ezer rubelt – egyévi kereset – bútorra, mindenre, konyhafelszerelésre, és amikor megkapta a levelet, meghívót meg mindent, hogy jöhet vissza, a párt beszélte rá, hogy ne jöjjön. – Hogy menne egy fasiszta országba, ahol ’56-ban is, ugye, mi volt!” Azt mondja, a párt beszélte rá, hogy ne jöjjön ide. Megtanítottam őt is festeni, vitt rengeteg vadonatúj festőszerszámot, másnak se volt ott olyan festőecsete, mint amilyet én adtam oda neki! Kétheti keresetem volt, meg hengereket stb-ket, mindenfélét. Úgy festő lett, odakint. Jól is keresett.

K. Cs.: És amikor Szombathelyre visszaért, akkor hova ment? Jött vissza Pestre?

G. Z.: Pestre.

K. Cs.: És erről így beszélt..? Igen!

G. Z.: És elhelyezkedtem dolgozni, egy vállalatnál, ahol két nap múlva agyő, mentem a Szovjetunióba. Mondom, addig kell menni, amíg esetleg lehet.

K. Cs.: És mesélt erről valakinek egyébként, hogy átment az osztrák határon?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Nem, senkinek nem említette?

G. Z.: Senkinek. Hát itt mindenért elítélték később az embert. Hát éngem is, amikor a Szovjetunióba mentem át, elmondtam mindent, ott jött egy ezredes meg egy őrnagy, akik kihallgattak éngem szovjet részről. És mondták, hogy, távirat, telefon mindjárt, ugye katonasági stb., egy óra múlva minden választ megkaptak. „Igen – azt mondja –, ott van a család, gyerekek stb., minden ott van túl, tudnak róla – a katonaság.” Mindjárt intézkedtek, hogy tényleg igazat-e mondok. Azt mondják: „Uram! Van egy ilyen és ilyen törvény, amely értelmében mi kötelesek vagyunk minden magyar állampolgárt, ha bűnös, ha nem, ha bűncselekmény miatt menekült el Magyarországról, ha nem, visszaadni.” És ez az ezredes még le is kísért a határig, majdnem a határig, olyan bozótos rész volt ott, kétméteres akácos, minden, és akkor úgy átölelt, összecsókolt. Azt mondja: „Uram! Elvtárs, ugye tovaris (elvtárs – orosz)! Nagyon sajnáljuk magát, magának nagyon rossz dolga lesz, ha visszakerül Magyarországra.” Már akkor éngem vártak a határon egy dzsippel, sofőr, főhadnagy meg egy százados: „Na a jó kurva édesanyádat! Majd most megtudod, hogy milyen az a magyar határ! Majd most megkapod te, érjünk csak be Sátoraljaújhelyre! – evvel kezdték.”

K. Cs.: Hol ment át egyébként?

G. Z.: Ha most eszembe jutna!

K. Cs.: Valami beregi részt említett.

G. Z.: Beregdaróc.

K. Cs.: És miért pont ott akart átmenni?

G. Z.: Beregdaróc? Kétszer is mentem én át.

K. Cs.: Igen, igen, mondta, ezt említette korábban is, de hogy..?

G. Z.: Mert aztán én, amikor ez megtörtént, leültem a büntetést, írtam Dobinak. Jött egy papír, egy sárga, vékony kis karton, nyílt levelezőlap, ráírva, hogy adjam be a kérvényt ide és ide és ide. Röhej, nem! És akkor javasolni fogja, hogy engedjenek ki.

K. Cs.: Mennyit ült ekkor?

G. Z.: Fél évet.

K. Cs.: És miért pont Beregdarócnál akart átmenni, erre mondta, erre a határszakaszra mondta akkor, hogy ismeri talán, Hajmáskérről?

G. Z.: Nem, hát az egész szovjet határ egyforma, egyforma volt.

K. Cs.: Csak mondta, hogy…

G. Z.: Kirgizisztán, Távol-Kelet, mindenhol, a Szovjetunióban minden egyforma volt.

K. Cs.: Csak mondta, hogy ezt a határszakaszt ismerte, hogy hogy van felépítve a szovjet határszakasz.

G. Z.: Persze! De az egész szovjet határ úgy volt felépítve.

K. Cs.: De hogy akkor ezekkel tudta elkerülni azt, hogy elkapják Önt?

G. Z.: Persze, hát más, ha éngem elfognak és más, ha én magam jelentkezem, ugye. Persze nem tudom, a kiskatonát aztán meg-e dicsérték a dolgokért!

K. Cs.: Miért, mi történt ott pontosan? Átment a határjelző..?

G. Z.: Persze, a dróton…

K. Cs.: Igen?

G. Z.: …aztán vagy ötven-hatvan métert mentem, és hangokat, beszédet hallottam, még vagy harminc méter, lassan mentem, és akkor elkezdtem kiabálni, oroszul, és akkor figyeltek föl rám. Akkor tudták meg, hogy én egyáltalán határsértő vagyok. Na szóval akkor olyan világ volt, nem lehet a maihoz hasonlítani semmilyen körülmények között se, semmihez. Akkor nem volt törvény, nem volt igazságosság, nem volt semmi!

K. Cs.: És mennyi idő telt el, míg az osztrák határtól visszajött és átment itt? Arra emlékszik nagyjából?

G. Z.: Este lett, mire beértem, sötétedett.

K. Cs.: Nem, nem. Hanem hogy átment az osztrák határon, visszament Budapestre, és utána hány, egy-két hónap vagy néhány hét telt el?

G. Z.: Á, néhány nap.

K. Cs.: Néhány nap?!

G. Z.: Összesen három vagy négy nap. Elhelyezkedtem dolgozni, két napot dolgoztam, harmadnap már be se mentem dolgozni. Otthagytam a munkásszállón minden cuccomat, bundát, mindent otthagytam, irány a határ.

K. Cs.: De miért, motoszkált a fejében, hogy ha ott olyan könnyen átmentem, akkor itt is könnyű lesz vagy micsoda? Hogy milyen apropóból gondolta, hogy átmegy a szovjet határon rögtön néhány nappal rá?

G. Z.: Nem engednek, a család miatt nem maradtam nyugaton, akkor a családhoz kell, hogy menjek. Ha itt nem adnak papírt, akkor átmegyek, és gondoltam, hogy mint először, úgy most se adnak át Magyarországnak. De hát akkor már, ugye, volt olyan egyezmény, hogy a magyarokat átadják.

K. Cs.: Amikor így átment, az nem motoszkált a fejében, hogy esetleg a szovjet határon is olyan könnyű lesz átmenni, mint az osztrák-magyaron?

G. Z.: Eszembe se jutott. Eszembe se jutott. Gondoltam magamban, hogy ha el is ítélnek, na, kapok egy fél évet vagy egy évet, kész, tiltott határátlépésért, de vissza nem adnak. Nem hittem volna. De visszaadtak. Na akkor ezután, amikor szabadultam, akkor írtam Dobinak. Kaptam egy olyan kis sárga…

K. Cs.: Igen, mondta az előbb.

G. Z.: …levelezőlapot.

K. Cs.: És beadta egyébként újra?

G. Z.: Be.

K. Cs.: De akkor nem kapta meg?

G. Z.: Nem, nem kaptam meg. Megint átmentem.

K. Cs.: Ha jól emlékszem, az már később volt.

G. Z.: Később volt.

K. Cs.: Az már ’60, ’60 körül.

G. Z.: ’60 körül. Ez ’59. ’60, azt hiszem így, áprilisában szabadultam vagy valahogy így.

K. Cs.: ’61, nem?

G. Z.: Vagy ’61? Megvannak a papírok.

K. Cs.: És akkor merre ment át?

G. Z.: Akkor Szlovákián keresztül mentem át.

K. Cs.: Merrefelé?

G. Z.: Azt hiszem, Zemplénagárd.

K. Cs.: Nem Király..?

G. Z.: Zemplénagárd-Királyhelmec. Az már szlovák, Královský Chlmec.

K. Cs.: Tehát Szlovákiába átment..?

G. Z.: Igen.

K. Cs.: …magyar útlevéllel.

G. Z.: Dehogy útlevéllel!

K. Cs.: Oda se útlevéllel ment?

G. Z.: Hát nem volt nekem útlevelem, nem is kaphattam volna!

K. Cs.: A magyar-csehszlovák határon is átment csak úgy?

G. Z.: Persze:

K. Cs.: De ott hogy tudott átmenni ’60-ban.

G. Z.: Simán.

K. Cs.: ’60-ban?

G. Z.: ’60-ban.

K. Cs.: Hogyan?

G. Z.: Hát még a határőr is látott, mentem a búzatáblák között. Legalább húsz centivel magasabb volt a szlovák búzatábla ó, mint a mienk. Ott volt egy kis út, azon az úton mentem, amarrébb ment a két határőr.

K. Cs.: De nem volt semmi..? De hát volt akkor…

G. Z.: Elegáns ruha, ami a fényképen van, abban a szürke ruhában, napszemüveg stb., mentem.

K. Cs.: De hát volt akkor határőrizet, hogy tudta kikerülni?

G. Z.: Volt!

K. Cs.: De hogy tudta azt kijátszani?

G. Z.: Hát sehogy. Hát én olyan elegáns voltam, hogy meg se mertek volna szólítani, a határőrök. Azt hitték, valami agronómus vagy valami ott terepszemlén van a határban.

K. Cs.: Tehát átment a magyar-csehszlovák határon és akkor utána meg a csehszlovák-szovjeten akart átmenni?

G. Z.: Igen. Persze.

K: Cs.: És mit mondott mi volt, Királyhelmeccel szemben, csehszlovák oldalon, Zemplén..?

G. Z.: Zemplénagárd.

K. Cs.: Agárd. És ott miért nem jutott át Királyhelmecre?

G. Z.: Elmentem én egész a szovjet határig.

K. Cs.: És ott mi történt?

G. Z.: Ugyanaz, mint amott. Határőr stb., ez, az, amaz. Nem lehet. Telefonáltak, kijöttek a cseh határőrizeti szervek…

K. Cs.: Ott is önként föladta magát?

G. Z.: Persze. De ők nem fogtak el. Én nem léptem át a határt, a határon voltam. Telefonáltak a cseheknek, foglakozzanak velem azok. Na, hat hetet ültem a kassai börtönben.

K. Cs.: Ott kihallgatták többször is?

G. Z.: Persze, ó még éjjel is.

K. Cs.: Mivel gyanúsították?

G. Z.: Hát hogy mit csináltam ’56-ban, merre jártam ’56-ban.

K. Cs.: Ott, Kassán ezt kérdezgették?

G. Z.: Persze. Merre mit történt stb. Betették egy magyar kispapnak az öccsét, Pannonhalmán volt pap a bátyja, ő Szlovákiában élt, a nevét el is felejtettem, és, tudtam, hogy spicli, menti a bőrét, mert őneki voltak itt ügyei Magyarországon, ott le volt tartóztatva, és jó pontot akart szerezni, mert amikor éngem kihallgattak, olyan dolgokat kérdeztek, amiről úgy beszélgettünk, és csak ő tudhatta. Na, csak a lényeg az, hogy, ő amúgy agronómus volt, az a szlovák, de magyar volt, és itt volt ’56-ban Magyarországon, majd innen ment át, és akkor elfogták. Na csak, merre voltam Pesten, merre mit csináltam stb., stb., stb. Na mivel aztán csak lenyomozták, hogy a szovjeteknek is dolgoztam, szóval minden papírt megkaptak, akkor átadtak a magyaroknak.

K. Cs.: És mivel gyanúsították egyébként, első meg második alkalommal is? Ugyanazzal?

G. Z.: Nem, hogy én nyugatra rádióztam, ezt már az agronómus mesélte be nekik, hogy én elmeséltem nekik, hogy a kertünkben, apámékhoz mentek Vecsésre, ásni föl a kertet, hogy hol vannak elásva a rádiók. Ő magyarázta, hogy én rádiós voltam, és evvel segítettem a fölkelőket, meg később nyugatra evvel rádióztam, meg hallgattuk a nyugati híreket, és ott van apámnál elásva a rádió, fölásták a fél kertet. Persze nem volt igaz. Úgyhogy ott éngem mindenképpen úgy kezeltek, mint egy ’56-ost, aki azért megy Szlovákián keresztül valahova, mert valami hogyhívjákom van, valami problémám a múltammal.

K. Cs.: És volt valami, amivel konkrétan, tehát mivel gyanúsították?

G. Z.: Semmivel. Amit ez bemesélt nekik. Őt azért tették oda, hogy én meséljek neki.

K. Cs.: És ha kihallgatták, akkor az milyen nyelven történt?

G. Z.: Tolmáccsal.

K. Cs.: Magyar tolmáccsal?

G. Z.: Magyar tolmáccsal.

K. Cs.: Akkor voltak ott magyarországiak? Vagy csak később adták át nekik? Tehát akkor áthívtak valaki magyarországit, hogy részt vegyen a kihallgatáson?

G. Z.: Nem. Nem, nem, nem. Senkit. Letelt a hat hét, tovább nem tarthattak, átadtak a magyaroknak, lehoztak a határra, és átadtak a magyaroknak.

K. Cs.: És akkor a magyarok mit csináltak Önnel?

G. Z.: Arról jobb nem beszélni.

K. Cs.: Mégis? Megverték?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Szidták?

G. Z.: Ott volt egy olyan kályha, előtte egy szék, na, üljek ide a székhez. Na, ha akkor az behúz egyet, hátul a kályha. Mondtam nekik: „Nos – mondom –, uraim! – sohase mondtam senkinek, hogy elvtárs. Ha egy ujjal hozzám nyúlnak, én addig ütöm bármelyiküket, amíg én meg nem halok!” Volt ott egy főhadnagy meg egy őrmester, ezt mondtam nekik. „Ha egy ujjal hozzám nyúlnak, én addig fogom ütni magukat, amíg meg nem halok!”

K. Cs.: Ja, ez az egyik kihallgatás volt?

G. Z.: Igen. Ráadásul a főhadnagy ott aztán nekivetkőzött, meg nekem is mondja, hogy vetkőzzek le, le kellett venni ingig mindent. Azt mondja, maga egy jóképű gyerek, és milyen jó mellkasa van, biztos, hogy jól sportol. Azt mondja, ő is sportolt Aradon, mert ő román, de átjött Magyarországra, és itt helyezkedett el. Na, mondom, a jó édesanyádat, egyszer kerülj a kezem közé olyan szituációban, hogy nekem módom lesz téged megfojtani! Na hát voltak ilyen dolgok. Úgyhogy én – a szlovák börtönben se fizikailag problémám, a szovjeteknél se soha, a lágerben volt. A lágerben ott volt, hogy, azt hiszem, belorusz volt, de a börtönben nem.

K. Cs.: Ekkor is Sátoraljaújhelyre került?

G. Z.: Hol is voltam akkor én? Miskolc, Kassáról Miskolcra adtak át, és a magyarok Miskolcra hoztak.

K. Cs.: És mennyi ideig volt ott, utána átvitték máshova talán?

G. Z.: Persze.

K. Cs.: Mennyit kapott ekkor?

G. Z.: Egy évet. Mondták, hogy fellebbezem meg, ez mégse igazságos, az őrmester mondta nekem. Azt mondja, hogy ilyet tenni! A Szovjetunióba ez az ember a családjához akar menni és akkor ilyet csinálni! Azt mondja, hogy fellebbezzem meg. Én! Nem fellebbezek, minek? A családom nem akar idejönni, még nem tudtam, hogy miről van szó, sejtettem, hogy itt valami bűzlik. A feleségem ilyesmit soha nem mondott volna nekem, de mondták fellebbezzem meg, mondtam nem fellebbezek, pedig elengedték volna a felét, lejjebb vették volna. Nem fellebbeztem meg, le vagytok szarva!

K. Cs.: És hol töltötte le a büntetését?

G. Z.: Hát voltam a… Miskolcról elvittek aztán Sátoraljaújhelyre, ott a varrodában dolgoztam hat hetet, hat hét után a kosárfonóban, üvegeket fontunk, kosarakat csináltunk stb. Mind megtanultam. Azt utána meg Kecskeméti volt a parancsnok, százados, annak a lakását festettem. Akkor az egyik őrmesternőnek a lakását festettem a városban. Hát, telt az idő. Utána elvittek Pestre a gyűjtőbe, Kéri Kálmán mellett voltam egy darabig, ott bélyegeket kellett szortírozni, nagy bélyeggyűjtő voltam, most is van a fiamnál egy pár ezer bélyeg, gyönyörű bélyegsorozataim voltak, pazarok. És akkor utána szabadlábra helyezték a tököli műbútorüzem vezetőjét, és akkor volt a várrekonstrukció, és a várba kelletett tíz darab tálalóasztal. Háromajtós egy, 200 személyre van benne, poharak, tányérok, kistányér, nagytányér, evőeszközök, 200 személyesek, fölül kisebb szekrények rajta és mind fehér. És akkor a hadügyminiszter, Oláh, a hadügyminiszter kérte, hogy egy embert hozzanak ide, aki pár nap múlva szabaduló helyét át tudja venni, már rá egy hétre már el kell kezdeni ezeket a bútorokat megcsinálni.

K. Cs.: És akkor idekerült?

G. Z.: És tudták, hogy én jó festő vagyok, le voltam ellenőrizve. Hát nekem, aki később miniszter lett, Bondor, igazgatóm volt, akart engem vinni a minisztériumba.  Mondom, ilyen múlttal!? Avval én ne törődjek, ő elintézi. Nem mentem. Unokahúgom lett nála aztán titkárnő, Bondornál, ő nekem igazgatóm volt. És ugye kértek ajánlatokat, és ő ajánlott engem, hármunkat kértek oda, egy hétig csináltunk próbamunkát, és akkor kezdték hozni az asztalokat a várból. Nem asztalokat, a szekrényeket. És akkor jött hadügyminiszter meg a többiek, és akkor úgy beszélgettünk, megnézték a munkánkat. Azt mondja: „– Ezt ki csinálta? – Mondták, hogy én. – Ezt? – Azt is. – Na, aki ezt csinálta, az marad itt.” Bemutattak neki stb., nem tudta, hogy én vagyok. Azt mondja: „– Elvtárs, mennyi ideje van még? – Ennyi meg ennyi. – Na idefigyeljen, ahogy ezzel kész vannak, szabadlábra kerül.”

K. Cs.: Ez hol volt, ez már..?

G. Z.: Tökölön.

K. Cs.: Tökölön? Akkor megcsinálta, és utána mehetett?

G. Z.: Életükben nem láttak még olyan munkát, amikor az első kész volt, az első kettő, mert nagy teherkocsikkal vitték el a várba, akkor ő is jött megnézni. Még kezet is fogott velem, adott egy csomag cigarettát. „– Ez gyönyörű! Ilyennek gondoltam. Azt mondja: Ez olyan, mint a tükör! – olyan is volt.” Gyönyörű volt. Igaz, hogy a zománcból túlhasználatom volt, mert kétszer zománcoztam. És persze olyan segítőket kaptam, akik hát olyat még nem láttak, hogy egy festő hogy hogy dolgozik. Reggel segédmunkásokat, egy segédmunkást, aki pumpálja a permetezőt a levegőbe, hogy levigye a port, a lakkállvány… Ismerik a lakkállványokat? Amibe beleteszik az ajtólapokat, lakkállvány.

K. Cs.: Igen.

G. Z.: Köröskörül drót, függöny, hátul furnér, hogy amikor kész van egy lap, akkor szépen, óvatosan és a függöny mindig nedves legyen, behúzni, és betenni, minden ajtónál. „Hát – azt mondja –, én ezt a Szovjetunióban tanultam. Így – azt mondja – ők még nem láttak dolgozni festőket!” Az olyan lett mint a tükör, minden ajtó! Nem engedtem, senkit nem engedtem hozzányúlni, megcsináltam, hat hét alatt kész volt. szabadlábra is helyeztek.

K. Cs.: Mennyi lett volna még hátra egyébként?

G. Z.: Három hónap.

K. Cs.: Akkor elengedtek másfél hónapot legalább?

G. Z.: Három hónapot engedtek el.

K. Cs.: Három hónapot elengedtek?! Azt akartam kérdezni, hogy…

G. Z.: És mikor engedtek el, utolsó előtti nap behívott az oper, ugye, az oper konugosnik. Mi az magyarul?

K. Cs.: Micsoda?

G. Z.: Operatív tiszt. Kikkel társalgok, kikkel beszélek, kikkel ismerkedtem meg, miről beszélnek velem, van-e valami mondanivalóm rájuk? Nem-e akarok valami jó pontot szerezni magamnak? Azt mondja: „– Mert el tudjuk ám intézni. – ő már tudta, hogy én két nap múlva szabadulok, már intézték, ugye, a papírt. Hát én olyan pipa lettem, mondom: – Idefigyeljen főhadnagy úr! Ön ismeri a múltamat, és ezt föltételezi rólam, hogy én spicli leszek!? Én a maga munkáját végezzem el!? Mi vagyok én nyomozó vagy rendőr vagy spicli?! Hát mit képzelt maga énrólam! – elkezdtem hangosan beszélni, vagy öten hatan jöttek is közel. – Azt hallottam, hogy így beolvastál neki, és mit szólt. Mondom: – Hát semmit, mit szólhatott volna? – Az pedig egy irtó gazember – azt mondja – ez egy olyan szadista gazember. Mondom: – Ha az, egy csapásra leütöttem volna!”

K. Cs.: Azt akartam még kérdezni, visszatérve az első határátlépéshez…

G. Z.: Na, még befejezem a történetet. És akkor jöttek a katonák, tisztek, hadnagyok, főhadnagyok, mindjárt nekiállt az első gurtninak, ugye, nehezek voltak ezek, fölső része levéve, ugye, egy háromajtós kisszekrény-sort, megint a nagyszekrény-sort, és vették lefele, a gurtnikat alá, mindent, megfogták és tették föl. Föltették a kocsira, hjaj, azon a gyönyörű fehér ajtón a tenyere, a lenyomata! Nem nagyon, de hát utcáról jöttek be, ugye, meg mindenhonnan jöttek stb. Meglátta a miniszter, te Atyaisten, de balhét kivert! „– A jó kurva anyátokat! – pedig mindnek volt fehér kesztyűje. Azt mondja: Fehér kesztyűben, abban. Hol a kesztyű? – Itt van. – Ebben rakjátok! Hát mi ez?! Most mit lehet evvel csinálni?! Mondom: – Hát, megpróbálok valamit.” Volt ottan nekem hígítóm, kis vatta, megfogtam a vattát, egy gézbe beletettem, és egy kis hígítóval letroffoltam, dörzsölni nem szabad, mert akkor meglátszik a folt. És amikor kész volt, akkor egy kis vizes ronggyal áthúztam, frissen. És mondtam, hogy: „Na most erre nagyon vigyázzanak, mert ezt huszonnégy órán belül nem szabad megfogni!” Hát olyanok voltak azok az ajtók, hogy azon minden nyom meglátszott. Jaj, de begurult. Azt mondja: „Ilyen munkát, ezt csinálni! – ordított velük, mint a veszett.”

K. Cs.: Visszatérve akkor most az elsőhöz, az a kérdés…

G. Z.: Na, csak az, hogy ahogy kész lett, szabadlábra helyeztek. Két nap múlva szabadultam, és ez a piszok szemét még azt akarta, hogy én, hogy beszervez majd éngem. Látom, ott van a papírom, dosszié, minden, csak alá kell írni, III/3. Hát piszkos… Na, mondtam neki, hogy: „ Ezt föltételezi énrólam!? Hát annyi emberismerete lehetne, hogy ilyen múlttal nem fogok beállni spicliskedni.”

K. Cs.: És mivel vádolták először egyébként, mikor először átment a határon? Mi volt a vád?

G. Z.: Tiltott határátlépés.

K. Cs.: És másodszor meg ugyanez?

G. Z.: Ugyanez.

K. Cs.: És miért kapott többet?

G. Z.: Mert már ismétlő vagyok, visszaeső. Először kémkedéssel vádoltak bennünket, de aztán attól elálltak.

K. Cs.: Miért bennünket, többen voltak?

G. Z.: Persze, hárman voltunk először.

K. Cs.: Ja, de ez még az, amikor Szibériába került.

G. Z.: Igen.

K. Cs.: És ekkor, amikor a forradalom után próbált kétszer átmenni, akkor meg tiltott határátlépés?

G. Z.: Igen. Mondta is az ezredes, hogy: „Tovaris (elvtárs – orosz), mi magát nagyon-nagyon sajnáljuk, mert teljesen igaza van. Nagyon is megértsük, de a törvény, az törvény, ez van. Mi ebben sajnos segíteni nem tudunk. Szíves-örömest megtennénk, de segíteni nem tudunk.”

K. Cs.: Tehát arra számított, hogy átmegy a határon, ott vagy leültetik vagy nem, és akkor el tud menni Szibériába.

G. Z.: Ő azt mondta nekem, jól beszélek oroszul, ha már nem neki szólok, akkor mentem volna el. Igen, és a nyomokból megtudja, és a két kiskatonával mi lett volna! Egy, a másik: azt mondja, ha fölültem volna a vonatra, rubelt tudtam volna szerezni, fölülök a vonatra, és elmegyek Lembergig, kapok jegyet. Ott tilos volt ilyen utazgatás, de esetleg Lembergig lehetett, onnan pedig vehetek jegyet akárhova és elmegyek. Ha már ott vagyok, nem adnak vissza. Hát, eső után köpönyeg.

K. Cs.: De arra gondolt, hogy kap valami börtönbüntetést, és akkor majd onnét elmegy, ha leülte?

G. Z.: Persze. Mondom, legfeljebb elítélnek határátlépésért, aztán a felit elengedik, és akkor kész.

K. Cs.: Tudott erről a felesége?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Nem tudta, hogy át akar menni?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Azt se tudta, hogy kétszer próbálkozott és lekapcsolták?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Nem írta meg neki?

G. Z.: Ha én megírom, és az valakinek a kezibe kerül, az a levél, tíz évet kapott volna.

K. Cs.: Értem.

G. Z.: Ott más világ volt. Ott egyszerű dolgokért tíz-húsz éveket adtak. Egy srác egy kétkilós kenyeret ellopott, tíz évet kapott, tizennyolc évesen.

K. Cs.: Ez mikor volt?

G. Z.: ’48.

K. Cs.: Most megint visszaugrottunk korábbra, mint amikor először…

G. Z.: Tíz évet kapott! Két kiló kenyérért.

K. Cs.: Mert hogy először…

G. Z.: Ott iszonyú, hogy mi volt. Az a helyzet, hogy minden hónapban 10 ezreket kelletett elítélni, hogy a szabadulók helyett a munkaerőt pótolják.

K. Cs.: Ja, de hogy ez a ’40-es évek végén volt?

G. Z.: Igen.

K. Cs.: Csak hogy ne ugráljunk ennyire az időben.

G. Z.: Igen, a ’40-es évek végén volt.

K. Cs.: És visszatérve még, még két-három dolgot akartam kérdezni. Az egyik az, hogy abból, hogy kétszer át próbált menni a határon, és mindkétszer el is ítélték ez miatt, mert tulajdonképpen lebukott, jelentkezett önként, ahogy mondta, abból volt valami kára később? Tehát hogy milyen kihatással volt ez életére?

G. Z.: Hát az, hogy visszaeső politikai bűnözőként voltam nyilvántartva.

K. Cs.: Visszaeső politikai bűnöző? És ez miben, tehát milyen kára származott ebből? Tehát mi..?

G. Z.: Hát, néha a fejemhez vágták. A VB titkár az nyilvánosan is. Egyszer meghívtak éngem tanácsi díszgyűlésre, itt a városban, és kiadtak három aranyjelvényt a város fejlesztéséért. Egyiket kapta a vezérigazgató, Huszár, a másikat én, a kettes számút, meg is van. Azt oda is adtam a múltkor, nem?

K. Cs.: Nem.

G. Z.: A hármas számút meg a VB titkár. Többet nem is adtak ki. Föl volt háborodva, hogy egy piszkos politikai bűnözőnek adják a kettes számút, ő csak a hármas számút kapja! Aztán, ahogy oszlott a nép, jaj, de pipa voltam, én voltam egyedül munkás az egész gyűlésen, más nem is volt meghívva, voltunk vagy húszan. És akkor a folyosón ott mentünk közel egymáshoz, odament hozzá a Huszár, új munkaruhában volt Huszár, egy kék munkaruhában. Én kedveltem amúgy Huszárt, ő is engem, sokszor beszélgettünk úgy négyszemközt, még a titkárnőt is kiküldte. Ő ismerte úgy nagyjából a történetemet, és akkor úgy beszélgettünk. És azt mondta, neki, hogy: „Idefigyeljen! Annak az embernek a kisujja alatt a köröm öve többet ér, mint a maga pártkönyve.” Atyaisten, ezt mondani előttem! Hát akkor ez, ’62.

K. Cs.: Az összefüggésbe hozható azzal, hogy Önt ilyen politikai, visszaeső politikaiként tartották nyilván, hogy tulajdonképpen Pesten dolgozott egészen addig, de vidékre helyezték? Ez összefüggésbe hozható ezzel?

G. Z.: Hát mikor utoljára szabadlábra helyeztek, utána nem sokkal lehelyeztek éngem ide.

K. Cs.: Mármint Tiszaújvárosba. Akkor Szederkény.

G. Z.: Szederkénybe, igen.

K. Cs.: Tiszaszederkény.

G. Z.: Mondtam nekik, de hát én nem akarok, én pesti vagyok, mondom, én soha életemben nem jártam azon a vidéken. Nem baj, majd így, úgy, amúgy, majd neked ott lesz jó.

K. Cs.: De akkor ezt össze lehet kapcsolni Ön szerint, ezt a két dolgot? Tehát hogy tulajdonképpen nem akarták Pesten tudni?

G. Z.: Valaki leszólt valahonnan, és… Na, hát úgy kerültem ide.

K. Cs.: Később próbált visszaköltözni egyébként Pestre? Tehát lett volna később lehetősége, még így ’89 előtt?

G. Z.: Nem is próbálkoztam.

K. Cs.: Nem is próbálta meg?

G. Z.: Nem. Jártam iskolába, azt akartam egyetemre, de elutasítottak, se szó, semmi, csak úgy egyszerűen nem megfelelő. Utána már nem érdekelt. Amikor meg már rehabilitáltak, ’92-ben, akkor mehettem volna. Pénzem is volt, a lakást is el tudtam volna cserélni. Aztán mikor a feleségem meghalt, na, mondom, itt már nekem nincs mit keresnem…

K. Cs.: Mármint a magyar felesége.

G. Z.: Persze. …a gyerekek akkor már Pesten voltak. A lányom férje mindig külföldön dolgozott, a feleségem meghalt, nem volt hova tegye a két gyereket, sokszor itt voltak nálam egész heteket. Azt mondta: „Apukám, ha te innen elmész, öngyilkos leszek! Senkim a környéken nincs, a férjem mindig külföldön van, mit fogok csinálni!? Itt van a ház, már ráköltöttünk annyit – sok milliókat, akkor.” Az két és fél milliót ért akkor, mi meg ráköltöttünk ötöt. És akkor így maradtam itt. A pénz szépen elment jobbra-balra, a gyerekeknek sokat adtam. Így lett mindegyikből valami.

K. Cs.: Arról, hogy át akart menni kétszer is a szovjet határon, arról tudott valaki? Mondta, hogy az öccsének, a testvérének, a szüleinek? Tehát tulajdonképpen, mikor hátrahagyta ezt az egészet..?

G. Z.: Én a szüleimmel nem foglalkoztam, ugye nekem nevelőanyám volt, megvoltunk, apám ilyesmivel nem foglalkozott, ráadásul, míg Szibériában voltam, ő szombatista lett. Ott is hagytam őket, nagyon hamar elmentem munkásszállóra lakni Pesten. Úgyhogy nem volt közöttük olyan jó viszony, hogy bármiről is beszélgetünk volna.

K. Cs.: És a testvére..?

G. Z.: Jellemző, hogy apámat én soha nem tegeztem. Ötven éves voltam, mikor egyszer eljött hozzánk vendégségbe, én mentem le értük kocsival, lehoztam, és mondtam: „– Apám! Milyennek nevelt maga bennünket, milyen embernek? Ötven éves vagyok és nem tegezem az apámat! A bátyja idősebb és azt tegezem. – Hát fiam, tegeződjünk. Mondom: – Apám, ötven év után ez már nem megy. Nem így kellett volna nevelni a gyerekeit, szerteszét vagyunk a világban, mert ha otthon…” Mentem egy ismerős csajjal, egy sztalinvárosi mérnöknek volt a felesége, lementünk, Pestre eljött, én is lekísértem, és apámékhoz mentünk, ott alszunk, vittem gyulai kolbászt, szalámit, ezt, azt, amazt stb., vacsorára. Reggel apám, nem, este, mikor megvacsoráztunk, kijött, maradt még ott ez, az, amaz a tányérokon, megfogta a tányért: „Disznóhús!” – a szombatisták nem esznek. Ledobta, összetörte, azért, mert most már megvan becstelenítve ez a tányér, szentségtelenítve. De pipa lettem. Ilyen volt az apám.

K. Cs.: És a testvéreitől elköszönt valamelyiktől, mikor úgy gondolta, hogy hát akkor most hátat fordítok Magyarországnak, lehet, hogy életem végéig nem jövök vissza, akkor elköszönt valakitől? Testvéreitől? Nem? Tőlük se? Azt akartam még kérdezni, hogy mondta, hogy ez a négy fiatal, akiket átkísért az osztrák határon, ezek az egyik öccsének, Bélának az ismerősei voltak, mert együtt táncoltak. Két testvérét is mondta, ugye, hogy átment. Jugoszláviába ment mind a kettő?

G. Z.: Jugoszláviába.

K. Cs.: Egyszerre is mentek talán?

G. Z.: Egyszerre. Hát az idősebbik öcsémnek a menyasszonya is ment vele meg hát Bélával is ment a menyasszonya, és annak a bátyja határőr főhadnagy volt.

K. Cs.: Melyiknek a bátyja, az idősebbik öccsének?

G. Z.: Az idősebbik öcsémnek. A menyasszonyának a bátyja, Klári, Klárinak a bátyja. Az határőr főhadnagy volt, és az vitte el őket a határig, és az vitte át őket.

K. Cs.: Hogy azért mentek a jugoszláv határ felé, mert ott át tudtak..?

G. Z.: Persze.

K. Cs.: És ők mikor, mikortájt mentek át?

G. Z.: Pontosan nem tudom a dátumot, de tavasszal.

K. Cs.: Akkor próbálkozott Ön a szovjet határon valamikor? Vagy még előtte mentek át ők?

G. Z.: Előtte mentek át valamennyivel, arra pontosan nem emlékszem, hogy mentek, mert annyira éngem a dátumok nem érdekeltek soha.

K,. Cs.: És velük így tudott kapcsolaton teremtani, miután már elmentek innét Magyarországról. Ő meg el akart venni a lányt feleségül, de kelletett neki papírok, és innen küldtük ki, a szüleim küldték ki neki a papírt Jugóba. Ott vette el feleségül.

K. Cs.: És akkor Jugoszláviából mentek tovább? Mit is, azt hiszem Spanyolországot mondta. G. Z.: Sokan Brazilba.

K. Cs.: A másik meg Kanadába ment, ha jól emlékszem?

G. Z.: Nem, mind a kettő Brazilba ment, ’64-ben ment át az idősebbik Kanadába, mert ott volt  a nagybátyám, és az adott papírt nekik, hogy odajöhetnek.

K. Cs.:  Ők jelezték valakinek, hogy el akarnak menni? Tehát mondták valakinek, megbeszélték ezt valakivel?

G. Z.: Hát a szülőkkel megbeszéltek mindent meg én is tudtam.

K. Cs.: És a szülők azok mit szóltak?

G. Z.: Hát én adtam nekik egy csizmát, vadonatúj csizmákat adtam, szovjet katonacsizmákat meg két bundát.

K. Cs.: Miért gondolta úgy, hogy szükségük lesz rá?

G. Z.: Hát éjjel mennek, meg aztán ki tudja, hogy hol, milyen csatakos helyen kell menni, minden nyavalya meg hát…

K. Cs.: Önnek honnét volt ilyen, még Hajmáskérről?

G. Z.: Hát én a szovjeteknek dolgoztam, nekem volt hat-hét pár csizma is, a katonák eladták az új csizmákat fillérekért.

K. Cs.: Ja, Hajmáskéren..?

G. Z.: 300 forintért kaptam egy pár új csizmát, katonacsizmát. A pincében még most is ott van egy tiszti csizma soha senki a lábán nem volt, szovjet tiszti csizma, az a lakkos, fényes, ott van még a pincében már ötven éve legalább. Már tönkre is ment biztos.

K. Cs.: Pénzt vagy valutát azt tudott nekik adni?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: És a szülők azok mit szóltak hozzá, hogy elmennek?

G. Z.: Pénzről nem volt szó, hát pénzük egyrészt volt, öcsém jól keresett, kétszer annyit keresett, mint én.

K. Cs.: Miért, mit dolgozott az öccse ekkor?

G. Z.: Rádiószonda-szerelő volt.

K. Cs.: Értem.

G. Z.: Az egyik leghíresebb pesti gyárban. Tizenkettő-ötven órabére volt.

K. Cs.: És a másik öccse?

G. Z.: Az tanult, aztán már elhelyezkedett dolgozni, a Csepel Kerékpáralkatrész raktárában volt eladó.

K. Cs.: És a szülők azok mit szóltak ahhoz, hogy elmentek a gyerekek?

G. Z.: Semmit.

K. Cs.: Semmit? Ők tudtak nekik adni valamit, pénzt vagy valamit?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Nem?

G. Z.: Nem tudtak. Hát ők anyagilag nagyon rosszul álltak, hát apám le volt százalékolva idegösszeroppanás miatt. Még nem volt hatvan éves se.

K. Cs.: És miért ment el egyébként a két öccse, mi motiválta őket abban, hogy elmenjenek?

G. Z.: Hát ők abszolút kommunizmusellenesek voltak. Nekik az a rendszer, amiben itt éltek, én azt a rendszert nem ismertem, én nem voltam itt a Rákosi rendszer alatt, ők viszont itt voltak. Az hogy apám is szombatista lett, hát otthon is eléggé zűrös volt az élet, ugye.

K. Cs.: Milyen?

G. Z.: Zűrös. Hát oda nem lehetett egy barátot meghívni, nem lehetett egy pohár bort meginni, mert alkohol, nem lehetett disznóhúst enni meg ilyesmiket. Hát apám egy teljesen… egy nagyon rendes ember volt, egy nagyon nagyszerű ember volt apám, de így tönkremenni egy embernek! Behülyíteni így egy vallással! Aztán később rájött, hogy itt probléma van, mert pontosan szombaton egyszer ment Pestre a templomba, és pontosan a Michnai, a főpásztor nem jött el, mert beteg. Hát a mise után, az igehirdetés után anyám elment meglátogatni, szombaton. Nagy vendégvárás, sütés-főzés, szakácsnője volt, szobalánya volt a fő-főpapnak, ugye, hát ő a szombatisták pápája Magyarországon, csak megél a szombatistákból, tíz százalékot, ugye, le kell adni.

K. Cs.: És mi történt?

G. Z.: És akkor nagy kacsasütés, minden, szombaton, hát pénteken meg kell főzni mindent, szombaton nem főznek a zsidók se, és akkor látta ős is, és mondta nekem, hogy mi van. Én egy szót se szóltam. Attól kezdve olyan búskomor lett, és látta, hogy ő át lett verve, hogy itten probléma van, és ott a helyi szombatistákhoz még eljárogatott, eljárogatott, de már Pestre többet nem ment be. Mikor látta, hogy pont az, aki prédikál, vizet és bort iszik, ugye, szombaton sütés-főzés, vendégvárás, sül a kacsa, sül minden. Na szóval, volt ilyen, és attól kezdve kezdett ő megváltozni, de hát akkor már késő volt, már akkor a család szétment, minden, elment, tönkrement. Ő elmaradt, elaludt a Bibliára borulva, éjjel fölkelek valamiért, fölkeltem, hogy feküdjön már le, a szemüveg ott rajta, alszik a Biblián. Hát ő totál, csak a Biblia… nekem hatalmas könyvtáram volt, mind elégették, tehát tüzeltek vele.

K. Cs.: Visszatérve a két öccséhez még néhány perc erejéig. A határőrnek, aki ugye az egyik öccse menyasszonyának a bátyja volt…

G. Z.: Klári bátyja volt.

K. Cs.: …ő segített másokat is át?

G. Z.: Nem tudom.

K. Cs.:  Vagy csak őket?

G. Z.: Nem tudom, én nem is ismertem, sose láttam.

K. Cs.: És őket milyen módon? Tehát átvezette őket a határon vagy megmutatta, hogy merre menjenek? A zöldhatáron mentek egyáltalán át?

G. Z.: Persze.

K. Cs.: És mondta nekik, hogy..?

G. Z.: Nem tudom, hogy hol mentek át vagy mint mentek át. Ők nem is írták, én nem is kérdeztem, nem is beszéltünk erről.

K. Cs.: És volt még egyébként ott, aki ekkor átment vagy egyedül csak négyen mentek át, vagy ilyen nagyobb..?

G. Z.: Nem tudom, fogalmam sincs. Erről mi soha nem beszéltünk, soha nem írtak, írni pláne nem volt ildomos ilyen dolgokról.

K. Cs.: És egyébként melyik részén mentek át a déli határnak, hol szolgált ez a határőr?

G. Z.: Valahol délen, tudtam valamikor, de már nem emlékszek rá.

K. Cs.: Azt említette…

G. Z.: Hidas, vagy mit tudom én, hol volt! Nem Hidas, valami ismert név volt pedig. Jánosvalami, nem tudom. Egy nem nagy város, kisváros, ahol ő lakott.

K. Cs.: Barcs talán?

G. Z.: Nem. Nem, nem, nem. És szóval ő intézte a kimenetelüket, azért is mentek arra. Hát akkor még a határok nagyon szellősek voltak, határőrség sehol, a magyar határőrök kilencven százaléka is inkább nem látott semmit. Akkor, ugye, még mindenki a „ruszkik haza!”, „kommunisták ki!”, és akik voltak is így a határban, azok már nem azok voltak, mint a régiek. Hát túl voltak egy traumán, ugye? Most kezdjenek megint egy ilyen elnyomó rendszert támogatni? Akkor az volt, igyekezett mindenki segíteni.

K. Cs.: És azt látta egyébként..?

G. Z.: A határőrök tucatjával mentek át nyugatra.

K. Cs.: Arról tud valamit, az öccséék meséltek valamit arról később, hogy ott csak a katonák segítettek vagy helyi lakosok is vitték át úgy az embereke, mint az osztrák részen?

G. Z.: Nem. Erről mi soha nem beszéltünk, nem is leveleztünk soha. Amikor már kezdett írogatni, akkor már így elég jól ment neki Brazilban, jó szakmája volt mind a két gyereknek, arról írogatott, de úgy saját magukról szinte soha. Úgyhogy nem nagyon tudtunk róla. Később meg a másik öcsém már, amikor elment, ’64-ben átment Brazilból Kanadába, akkor még jobban kevesebbet írt, sokszor három-négy levelet írtam, mire egyre kaptam egy választ, egy képeslapot, egy pár szóval és kész. Szóval közöttünk ez szépen megszűnt. Van néhány levelük, a legtöbbet már kiselejteztem, mi a fenének, és felesleges dolgok vannak benne: most idemegyek repülővel, odamegyek repülővel, idemegyek, odamegyek, amoda megyek. Hát volt, hogy ötven-hatvan alkalmazottja volt neki, világszabadalma volt, kapott érte akkor, amikor ott az órabér egy dollár volt, kapott 40 ezer dollárt, akkor intézte el nekünk a kiutazást meg mindent, az belekerült neki 10 ezer dollárjába, vett 9-10 ezerért egy szuper luxusautót, már akkor volt benne televízió meg minden.

K. Cs.: Azt akartam…

G. Z.: Na, aztán csak a lényeg az, hogy soha ő nekem egy fillért nem küldött, egyik se, nemhogy küldött volna repülőjegyet, mert az öcsém az küldött kettőnknek repülőjegyet, de a fiamnak nem akart. Hát, mondom, akkor én nem megyek, én vagyok kíváncsi a te Kanadádra egy, a másik, a fiam miatt kimegyek, mondom. Aztán csak nem… nem vártam meg a jegyet, hanem vettem 500 dollárt feketén meg volt ezer dollár, hogy kettőnknek be tudtam 500-500 dollárt váltani, és a nagykövet asszony mondta, hogy: „– Hát csak száz dollárja van beírva, hogy annyi a pénze. Mondom: – Száz? – És meg is van ez? – Hát – mondom – tessék, itt van. És – mondom – itt van még 500, amit most vettem kint a folyosón, itt árulják a dollárt feketén.” 1.500 dollár, akkor az jó pénz volt.

K. Cs.: Mikor mentek el Kanadába egyébként?

G. Z.: ’92.

K. Cs.: Még az öccsei, amikor ugye átmentek Jugoszláviába és onnét meg tovább, akkor előtte itt már volt valami úti céljuk, tudták, hogy hova akarnak menni? Gondolkodtak már rajta?

G. Z.: Nem. Nem. Csak el innen.

K. Cs.: És akkor azt tudja, hogy ez hol dőlt el, hogy hova mennek?

G. Z.: Nem. Hát ott, ugye, amikor odakerültek Jugóba, ott kezdték el szortírozni, hova lehet menni, és akkor el kellett mondani, hogy ide meg ide akarunk menni, és mondták, hogy lehet menni Spanyolországba, hát Jugóból is mentek 10 ezrivel emberek, hát Jugó nem volt erre berendezkedve, és akkor ők Spanyolországba kerültek, de már Jugóban elvette feleségül a lányt.

K. Cs.: A Klárit?

G. Z.: Igen. Úgy küldtük ki neki oda, mert írt levelet, levelezés volt a szüleimmel…

K. Cs.: Már írt Jugoszláviából írt a szüleinek?

G. Z.: Persze. És elküldték a személyazonossági igazolványt meg minden papírt, meg a születési anyakönyvi kivonat, és akkor levette felségül, és úgy mentek Spanyolországba, majd onnan Brazilba.

K. Cs.: Ön ekkor már börtönben ült, ugye, jól emlékszem?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Még nem?

G. Z.: Utána.

K. Cs.: Csak mert mondta, hogy nagyon kevés volt az időbeli különbség a között, hogy elmentek meg hogy Ön átment a, próbált átmenni a Szovjetunióba.

G. Z.: Hát én…

K. Cs.: Igen, mondta, hogy mind a kettő tél vége, tavasszal volt.

G. Z.: Így van. Hát megvannak a pontos dátumok, nekem erről papírjaim vannak, a börtönről.

K. Cs.: És sokáig voltak Jugoszláviában egyébként?

G. Z.: Nem sokáig.

K. Cs.: És Spanyolországban?

G. Z.: Ott se, olyan pár hónapot.

K. Cs.: És akkor ott döntötték el, hogy..?

G. Z.: Ezekről én nem sokat tudok, mert megszakadt a levelezés, ugye. Később meg ilyesmikről nem is írtak.

K. Cs.: Mikor szakadt meg?

G. Z.: Hát, amikor kimentek Jugóba, attól kezdve megszakadt.

K. Cs.: Mondta, hogy onnét még írtak.

G. Z.: A szüleimnek, nekem nem. Hát nekem a címem is változó volt, mert én változó munkahelyen dolgoztam szerte az országban, hol Pécs, hol Győr, hol Budapest, hol Sztalinváros, szóval az Országos Szakipari Vállalat.

K. Cs.: És akkor mikortól vette föl velük a kapcsolatot rendszeresen?

G. Z.: Rendszeres kapcsolat nem volt soha.

K. Cs.: De mikortól írt?

G. Z.: Volt, hogy egy-két képeslapot küldött évente, de amúgy nem nagyon.

K. Cs.: De hogy mikor váltott először velük levelet?

G. Z.: Hát, nem tudom.

K. Cs.: De a szüleivel rendszeres volt azért?

G. Z.: Hát gondlom, hogy havonta egyszer egy levelet küldtek vagy kéthavonta egy levelet.

K. Cs.: És akkor Brazíliában, tehát Spanyolországból mentek Brazíliába, azt választották, gondolom, hogy oda lehet menni…

G. Z.: Igen.

K. Cs.: Ott mit gondoltak, hogy mit tudnak csinálni?

G. Z.: Fogalmam sincs.

K. Cs.: Nem?

G. Z.: Én az indítékairól semmit nem tudok. A mi családunk az ilyen. Most se tudok róluk semmit, öcsém itt volt kétszer, az idősebbik, a másik csak egyszer, a születésnapomra, még az édesanyja temetésére se jött el. Ez egy ilyen család. Korhadunk, pusztulunk, de még vagyunk.

K. Cs.: És az öccsei egyébként beszéltek valamilyen nyelvet, idegen nyelvet?

G. Z.: Semmilyet.

K. Cs.: Semmilyet?

G. Z.: Hát csak oroszt tanultak itt. Ott megtanultak portugálul, később öcsém ’64-ben átment Kanadába, ott megtanult angolul.

K. Cs.: Miért ment át egyébként?

G. Z.: Hát a nagybátyám ott élt, ő egy atomkutató intézetnél volt művezető, ő itt is a Tungsramnál volt művezető, itt, hát elektromossági volt. Egyébként neki villamossági szaküzlete volt itt, csak elvették, elállamosították.

K. Cs.: És a nagybátyja mikor disszidált egyébként?

G. Z.: ’57 szilveszterén.

K. Cs.: Ja ő is..?

G. Z.: ’56 szilveszterén.

K. Cs.: Tehát akkor néhány hónappal előtte.

G. Z.: Akkor több rokonom elment.

K. Cs.: Akkor néhány hónappal előbb, mint az öccsei tulajdonképpen.

G. Z.: Persze, de ő Kanadába ment egyenesen. Nekem vannak újságból kivágott, elküldött képek, ahol ott van a nagybátyám, amikor kitüntetést kapott Kanadában ilyen atomkutatási intézetnél.

K. Cs.: Értem.

G. Z.: És ő adott papírt, hogy vállalja a felelősséget értük egy évig stb., minden, anyagilag is. És akkor ott tanultak egy évig, nem is dolgoztak, csak nyelvet tanultak, iskolába kelletett járniuk. A felesége kapott 500, ő pedig 700 dollárt, hogy tanuljon.

K. Cs.: Azt akartam még kérdezni, hogy tegnap szóba került, hogy volt Brazíliában meg Kanadában, de aztán most, mielőtt bejöttünk, hogy mondta, hogy a brazil út az csak terv volt. Mi történt, miért nem ment el végül Brazíliába?

G. Z.: Mert a nevelőanyám megkért, hogy ők ketten mennek, a Béluskának nagy kiadásai lesznek, én már maradjak itthon.

K. Cs.: Béluska az egyik öccse?

G. Z.: Az ő édes gyereke, az az egy közös gyerek van apámmal.

K. Cs.: Mert az egyik az féltestvére, a féltestvére ment el meg az egyik vér szerinti öccse.

G. Z.: Igen.

K. Cs.: A vér szerinti öccsét hogy hívják?

G. Z.: Lajos.

K. Cs.: És melyik ment át Kanadába?

G. Z.: Lajos.

K. Cs.: És melyik ment át Kanadába?

G. Z.: Lajos.

K. Cs.: Ő volt az, aki mérnök volt tulajdonképpen?

G. Z.: Nem volt mérnök.

K. Cs.: Vagy valami gépész?

G. Z.: Rádiószonda-szerelő volt.

K. Cs.: Igen, igen.

G. Z.: Ő a hadseregnél is rádiós volt.

K. Cs.: És a féltestvére ő mivel foglalkozott Kanadában egyébként vagy Brazíliában?

G. Z.: Villanyszereléssel. Villanyszereléssel.

K. Cs.: És a testvére, aki átment Kanadába?

G. Z.: Ő meg hegesztéssel foglalkozott, mert ő kitanulta a hegesztőszakmát a bátyámnál, a bátyám az Április 4-nél volt vezetőszerelő, és őmellette megtanulta a hegesztőszakmát Sztalinvárosban. És kitűnő hegesztő lett, hát itt is hozza azokat a darabokat, amiket hideg hegesztéssel csinált például. Vannak fényképeim, mutattam a fényképeket?

K. Cs.: Nem, nem, majd megnézzük később.

G. Z.: Öttonnás fogaskerekek, ahogy ki vannak kopva, a javítását, ugye ahhoz kell elektrokemence meg stb., ő hidegen csinálja őket. Hát például két hónapra vitték el Malajziába, külön repülővel viszik a szerszámokat, mindent, a segítőket, hat-nyolc emberrel dolgozik, nem többel. Régen volt sok embere neki, mert vannak ezek a fadolgok, egy pár itt nekem is van, mert kiselejtezték, küldött vagy húszkilós csomagot csupa ilyen díszfákból, bálvánfa meg ilyesmiből készült dolgok, és ott nyolc indián dolgozott neki, három műszakban, nyolc-nyolc-nyolc, Manausban, oda csak repülővel lehetett menni vagy hajóval, az Amazonason, de aztán mindent abbahagyott, mert… Jó volt minden, jó volt, jó volt, csak amikor fizetés után az indiánok berúgtak, elmentek. Szóval nem voltak megbízhatók így a dolgok. Aztán később ezt abba is hagyta, mert mindenképpen lekötötte őt ez a munka. A Mojave sivatagban csináltak egy háromhektáros kertet, egy Léhaszerű kertet. Úgy, hogy öcsém vállalta, hogy ő ott vizet talál, elment, van ilyen bigyója neki, avval foglakozott, és Brazilban is avval foglalkozott. Csak az volt a probléma, hogy még húsz kilométerrel távolabb is betört a sós víz, az öntözésre nem alkalmas, csak szökőkútnak, aztán abba is hagyta. Ott is volt vagy tizenhárom-tizennégy embere artézi kútfúrásra, voltak berendezései. Hát volt, amikor az én fizetésem, 4 ezer forint volt, és őneki volt 120 millió forint értékű csak berendezése, tehát ő hamar fölért ott. És akkor csinált egy világszabadalmat, vasúti sínek hegesztését hidegen, tehát olyan technológiát dolgozott ki, hogy… szóval nem tudom pontosan, de… Akkor Rio de Janeiróban éltek.

K. Cs.: Hol?

G. Z.: Rio de Janeiro, majd később elköltöztek Salvadorba, Bahia, most ott lakik Slavadorban, nem az ország, a város, Salvador, mert van ország is Salvador…

K. Cs.: El Salvador, igen.

G. Z.: Salvador a fölszabadító, Salvador. És Salvador egy város is Brazíliában, és akkor ő most ott él, Bahia Brazília a címe.

K. Cs.: Bahia?

G. Z.: Bahia, hát az a megye. A város Salvador, nagy város. Sao Paulo a legnagyobb magyarlakta város a világon, 600 ezer magyar lakosa volt húsz évvel ezelőtt, meg magyar leszármazott.

K. Cs.: És visszatérve ahhoz, hogy végül is miért hiúsult meg ez a brazíliai útja Önnek?

G. Z.: Hát azt mondta, hogy sok kiadása lenne, ne menjek én, maradjak itthon. Már miden papírom kész volt, ráköltöttem egy havi fizetést, kelletett hét fénykép, vízum, háromszor kellett innen fölmennem Pestre, hát kocsival jártam, ugye, föl. Már benne volt egy havi fizetésembe, már minden megvolt, vízum megvolt, minden, és akkor nem mentem el, itt maradtam.

K. Cs.: Egyébként az öccsei mikor… hazajöttek ’89 előtt is?

G. Z.: Nevelőanyám azt gondolta, hogy ha én elmondom, hogy én itt, hogy élek, én nem éltem rosszul soha, az hogy politikailag mi volt, az egy, de anyagilag én mindig jól éltem, én nagyon jól kerestem itt, én elsőrendű szakmunkás voltam. Minősített lakásokat csináltam Pesten. Kaptam annyi, dupla fizetést kaptam, volt olyan, hogy tizenkettő-tizenhárom forint órabért kaptam, amikor más kapott ötöt-hatot, tehát én meg voltam fizetve. Volt olyan hónap itt, hogy a fusimunkákkal együtt, hányszor följelentettek, de hát mindig a főnököknek csináltam a lakásait, egy telefon, már le is állították. Például, amikor vettem a kocsit, ’71-ben, 24 ezer 600-ért jegyeztem, most is ott van az a könyv, abban benne van minden, mindenről írva van benne, még az is, hogy a Pennyben mit vettem. Minden írok mindég, vannak egész könyvek teliírva, elrakva. Hát szokás, apám is ezt csinálta, nagyapám is azt csinálta. A cséplési jegyzőkönyvek ott vannak évtizedekig a padláson Gyulán. És akkor 24 ezer 600 forint volt a tiszta, a tiszta nettó jövedelmem, augusztus hónapban, abban az évben vettem, Ladát befizettem, nem abból, hát raktam össze pénzt. A lakást berendeztem, garázst vettem, kocsit vettem, Zsigát, a második Zsiga az enyim volt a városban, ’74-ben.

K. Cs.: De hogy kapcsolódik ez ehhez az úthoz, hogy a nevelőanyja miért..?

G. Z.: Hogy én esetleg mondanám, hogy én itt, hogy élek, hogy akkor esetleg ők visszajönnének.

K. Cs.: És nem akarta, hogy visszajöjjenek?

G. Z.: Ő? Nem hát!

K. Cs.: Mikor jöttek egyébként először haza a..?

G. Z.: Aztán már szerette volna, ha visszajönnek, mert hogy így-úgy, egyre ritkábban, egy hónapban egyszer elmentem hozzájuk, kész. Kocsival. Bevásároltam mindent, kaját, mindent, én a gyerekekkel mentem, a feleségem nem jött el. A kocsiba beültünk, elmentünk, egy este ott voltunk, másnap este hazajöttünk, de minden, egy heti pénzem elment mindig a bevásárlásra. Ők akármit, ugye, nem ettek, mert szombatisták voltak, mindent bevásároltam, amit ehetnek-ihatnak, hogy maradjon is ott nekik meg hogy mi is ott vagyunk négyen-öten, és… Hát ez nem sok minden volt, szerettem hazamenni, de nem, szóval apám az a vallása miatt tönkretette a családot meg tönkretette saját magát, a nevelőanyámat is. Amikor már késő volt, aztán a nevelőanyám nagyon beteg lett, akkor mondta, hogy a kórházból ne apa vigye haza, hanem én hozzam ide Tiszaújvárosba, és hogy gyönnének ide stb., minden, így mondták meg csak mondta a nevelőanyám, hogy itt jobb lenne. Meg még mondta sutyiban, hogy: „Ha mennél… – mert vágtam én disznót, minden évben. Vettem hol Sajóörösön, hol Palkonyán, mindig vettem disznót, levágtunk egy 120-150 kilós disznót, én megszoktam a disznóvágásokat, és akkor: Hogy ha legközelebb vágtunk, akkor egy kis hurkát, kolbászt hozhatnék, csak apa ne tudja!” Nem szeretett ott, és akkor azt mondja nekem, hogy ha ő jobban lesz, akkor ne oda, én hozzam őket ide. És itt szétnéztem lakásokat, mindent. Ugyanolyan lakásban, amilyenben én laktam, négyen laktak benne, intéztem volna egy emelettel följebb nekik, első emeleten voltam én és a második emeleten el tudtam intézni. 40 ezret kellett volna kifizetni, tanácsi lakás, akkor az pénz volt, egyévi kereset volt, nekem, másnak kétévi keresete volt meg a lelépés, ugye, olyan feketén, de el tudtam volna intézni, és jöttek, néztek, méricskélték, ez van, meg hát ez a bútor, meg hát az a bútor, meg stb. Meg hát ha Béluskáék hazajönnek, akkor már volt neki is egy gyerek, akkor hol aludnának, hol lennének, mert hát mindjárt lakásuk nem lenne. Nem akartam neki mondani, akkor a Béla jól élt, már volt egy világszabadalma is, hogy pontosan Béluska fog neked ide hazajönni, hát ilyen lakásba bele se menne, ötszobás, összkomfortos, kétfürdőszobás lakása volt. Egy fekete csaj volt meg egy muláta, félvér volt az alkalmazott, takarítónő, öt szoba összkomfort. Még csak nem is fürödhettek abban a fürdőszobában, ahol ők fürdenek! Nekik külön fürdőszobájuk volt.

K. Cs.: És melyik öccse volt az, aki..?

G. Z.: Béla.

K. Cs.: Ő foglalkozott kútfúrással?

G. Z.: Igen, Béla.

K. Cs.: És a másik meg..?

G. Z.: Minálunk kútfúrással én is foglalkoztam.

K. Cs.: Igen, azt mondta.

G. Z.: A nagyapám is fúrt artézi kutakat, ahhoz mindenki értett.

K. Cs.: A másik meg rádiós..?

G. Z.: Villamossági dolgokkal.

K. Cs.: Vagy villamossági dolgokkal.

G. Z.: Voltak a rádiószondák, ezek a vitték föl meg a Szputnyikokhoz mindent, azokhoz is készítettek dolgokat. Tizenkettőhatvan volt az órabére, úgyhogy az akkor nagyon jó fizetés volt, nekem hat-hatötven.

K. Cs.: És szóba került az, hogy hazajön majd esetleg az öccse, mikor látogattak haza ők először egyébként?

G. Z.: Brazilból?

K. Cs.: Igen.

G. Z.: Most, a születésnapomra, a nyolcvanadikra, három éve.

K. Cs.: És először?

G. Z.: Soha. Még az anyja temetésére se jött haza.

K. Cs.: Tehát elmentek ’57-ben, és a rendszerváltás után jöttek először haza?

G. Z.: Igen.

K. Cs.: Hányban?

G. Z.: Nem a rendszerváltás után, három éve!

K. Cs.: 2010-ben jöttek?

G. Z.: Igen.

K. Cs.: Mind a ketten?

G. Z.: Amikor nyolcvan éves voltam, ’9-ben.

K. Cs.: Mind a ketten?

G. Z.: Nem, öcsém az előtte jött, arra el se jött.

K. Cs.: Tessék?

G. Z.: El se jött öcsém, Kanadából, Lajos nem jött el.

K. Cs.: Tehát csak a Béla jött haza 2009-ben.

G. Z.: Béla, meg a Bélának a lánya, Kanadában volt férjnél, ő mérnök az IBM-nél és a férje is IBM-es mérnök. Ők Kanadában élnek.

K. Cs.: És 2009-ben jöttek haza?

G. Z.: Igen, a férje az angol, Angliából ment át Kanadába.

K. Cs.: Még annyit kérdeznék, hogy…

G. Z.: És akkor az Kanadából eljött Spanyolba, ott találkoztak öcsémék, és együtt jöttek ide Magyarországra, úgyhogy a gyerekek itt voltak látogatóba.

K. Cs.: Még két kérdésem lenne, az egyik az, hogy ott ők akkor nem magyar nőt vettek el, egyikőjük se, ugye?

G. Z.: Innen vitték ki a menyasszonyaikat!

K. Cs.: Mind a ketten?

G. Z.: Persze, hát az egyik egy kalauznő volt, én mutattam be öcsémnek a kalauznőt is. Csinos nő volt.

K. Cs.: Ő volt a Klári?

G. Z.: Nem, nem. A Klári… az is kalauznő volt, csak az buszon volt kalauz Sztalinvárosban, ő meg Pesten volt kalauz. Mondom, én mutattam be nekik a lányokat.

K. Cs.: Értem.

G. Z.: Szép lányok voltak.

K. Cs.: És akkor gyerekeik azok születtek?

G. Z.: Persze. A Bélának három lánya van, az egyik most volt ötvenéves, most ötvenhárom, a másik negyvenhárom, a másik harminchárom, tízévenként volt egy-egy lány.

K. Cs.: És a Lajosnak, őneki van gyereke?

G. Z.: Egy fia meg egy lánya. Meg már két unokája is, de azok már egyetemisták.

K. Cs.: És még egy kérdésem lenne, hogy mivel a két öccse disszidált, ebből volt valami problémája a szüleiknek vagy Önnek? Tehát a hatóságok nem..?

G. Z.: Hogy nekik volt-e, azt én nem tudom, de nekem semmi.

K. Cs.: Tehát a szülők nem mondták, hogy esetleg zaklatták őket vagy házkutatások, hogy vannak-e levelek..?

G. Z.: Én a szüleimmel egy hónapban egyszer ha találkoztam. Ilyesmiről soha nem beszéltünk, meg apám, már a beállítottságánál fogva is, ilyennel nem foglalkozott.

K. Cs.: És Önnek nem vágták a fejéhez, hogy az öccsei elmentek?

G. Z.: nem.

K. Cs.: Akár a börtönben, akár, amikor kihallgatták?

G. Z.: Nem. Nem, soha.

K. Cs.: Akár munkahelyen? Vagy nem érezte ennek hátrányát?

G. Z.: Nem.

K. Cs.: Semmilyen módon nem tudatták Önnel, hogy..?

G. Z.: Hát annyi, hogy még művezető se lehettem, de az Szibéria miatt. Hát nekem a főnököm egy analfabéta volt. Akkor lehettem művezető, amikor már kezdődött a ’70-es évek végén az puhább dolog, akkor lehettem művezető itt, majd később részlegvezető. De dolgoztam. Hát mint művezető is, én dolgoztam, jött is a vezetőség lent, mondta az igazgató is, hogy: „– Gúth elvtárs! – én nekik mindig szaktársat mondtam, sohase mondtam, hogy igazgató elvtárs. Igazgató szaktárs, hát ha már építőipar, ahol vagyok, akkor szaktárs vagyok. Soha nem mondtam senkinek, hogy elvtárs, még tévedésből se! Csak az, hogy velem soha nem lehetett bemenni egy étterembe vagy leülni valahova. Mondom: – Uram! Hát én munkahelyen nem étteremben akarok ülni! Egyébként nyugodtan menjen be az étterembe. – akkor még a Gyöngyi volt itt a másodosztályú étterem. Bementünk, jött mindjárt a pincér, hozta az asztalterítőt, rá a székre, ahogy én leülök. Azt mondja: – Hát itt maga már ismerős. Mondom: – Hát én néha bejövök ide, nem nappal inni vagy valami, hanem ha van valami vagy beszélni valakivel valamit, akkor idejövök. Hát jöjjenek be ellenőrizni vagy valami! És akkor azt mondja: – Hát azért mégis egy főnök egy festékes emberrel. Mondom: És ha cilinder meg frakk lenne rajtam, akkor az más lenne?!” Én nem, én lekezeltem őket nagyon. Hogy ők engem… eleinte, de aztán nem, aztán rájöttek, hogy… meg az volt a helyzet, hogy én a csoportommal az országban a legjobbak között voltam, és a legjobb fizetéssel is voltam. Jó, azért én kegyetlenül megköveteltem a minőséget.

K. Cs.: Értem.

G. Z.: Meg is mondta egyik gyűlésen az egyik nagy fejes, hogy ott se kapnak csak 300 forintot, míg mások kaptak 500-at meg ezret. Hogy én iparművészi munkaként végzem az iparos munkát. Mondom: „Uram! Dolgozni csak – hogy is mondtam? – csak rendesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Ennyit tudok József Attilától, többet nem. Nem ismertem József Attilát, ma se ismerem.

K. Cs.: Még egy kérdésem lenne mielőtt befejeznénk, hogy az unokaöccséinek meg unokahúgainak, akik odakint élnek, magyar mind a két szülője, a gyerekek megtanultak magyarul, beszélnek magyarul jól? Tehát a Bélának meg a Lajosnak..?

G. Z.: Az egyiknek a legidősebb lánya, az jól beszél magyarul és tán még olvas is. A másik már elég jól beszél, van is, beszélgettünk, van videó meg minden nekem, meg hogyhívják is, cd stb. van, egész órák, rengeteg fénykép, de olvasni már nem olyan jól olvas. A harmadik egyáltalán nem tud már magyarul, öcsém harmadik gyereke.

K. Cs.: És Lajosnak a..?

G. Z.: Ott a gyerekek elég jól beszélnek magyarul, de olvasni már elég gyengén.

K. Cs.: És az unokák?

G. Z.: Semmit, egy szót se.

K. Cs.: Értem. Jó, azt hiszem, most más nem jut eszembe. Akkor köszönöm…

G. Z.: Öcsém írta nekem, hogy menjek ki Kanadába, hogy ha ki akarok menni, akkor majd, akkor már ő is, ugye, föl volt emelkedve, megbecsülték nagyon jól, hát a legfizetettebb emberek között volt. Az ő munkáját elfogadták, csak őt, mint embert semmibe nem nézték. Mint szakmunkást hát persze jól megfizették. Hát amikor én kinn voltam, akkor harminc dollár órabére volt, később meg negyvennégy. Na jó, abból mondjuk tizennégyet levontak erre-arra, amarra. Most kap 4 ezer nyugdíjat, nem tudom, most mennyit, de három éve annyit kapott, 4 ezer dollár nyugdíjat.

K. Cs.: Jó, jó, köszönöm szépen.