Judit Berki

2000-ben volt egy Roma Közösségi Ház pályázat, amit megpályáztuk. És abban volt egy olyan rész, hogy hétvégén mi is csinálunk hétvégi kollégiumszerű dolgot, de csak szombaton. És várjuk azokat a gyerekeket, akik valamilyen oknál fogva szeretnének vagy jobban tudni egy tantárgyból, vagy van lemaradásuk, és azt pótolni akarják. És hogy különböző programokat fogunk nekik majd még azon kívül szervezni. És így is történt, hogy ezt be tudtuk indítani. Nyertünk akkor nem egy nagy pénzt. Minden szombaton ki tudtunk nyitni. Béreltünk egy helyiséget, és a MÁV Rt.-től, és ott elkezdtünk dolgozni. K.: Itt, Bátonyterenyén? V.: Bátonyterenyén, de a másik a részen. A település másik részén. Tehát nem itt, a Kisterenyén, hanem a másik részen. És elkezdtünk dolgozni. Kiderült, hogy óriási igény van erre. Végül szombatonként már mindenütt tanítottunk. Nemcsak azokban a helyiségekben, amiket béreltünk, hanem már kinn a folyosón, az alsó szinten. Egyre csak bővültünk, bővültünk és bővültünk. Azt mondták, hogy nem lesz olyan tanár, aki majd szombaton el akar jönni tanítani. Aztán kiderült, hogy ha meg tudsz fizetni egy óradíjat, akkor eljönnek és dolgoznak a gyerekekkel. Sőt! Sokkal többet is beletesznek. Tehát nemcsak a negyvenöt percüket, hanem ennél sokkal többet is képesek beletenni. És ez valahogy így indult el. És sokáig ott voltunk, ebben az Ózdi út 9-ben, majd Bátonytenyere Város Önkormányzata odaadta nekünk a volt Munkaügyi Kirendeltség épületét, Bátonyban, tehát a település másik részén. Szintén az Ózdi úton, csak nem a 19-ben, hanem a 9-ben. Oda leköltöztünk. És azt belaktuk. Akkor jöttek az új tanoda-pályázatok, az uniós pályázatok, mindegyiken nyertünk. Majd jött az LHH-s tervezés. A Leghátrányosabb Helyzetű Kistérségeknek a tervezése, és abban mi vállaltunk egy tanoda-hálózat kialakítását. K.: Ebben a térségben. V.: Ebben a térségben. Így került bele Mátraverebély, ami egy gettótelepülés a gyerekek szempontjából. Így került bele Lucfalva, ami egy zsáktelepülés. És itt, még Kisterenyén is volt egy tanodánk följebb, ezen az úton, mert akkor még ugye Bátonyban volt a központ, és azt mondtuk, hogy azok a gyerekek, akik nem tudnak átutazni a kisterenyei részre, ne szálljanak buszra, sötét van, este van, itt is lesz egy tanodánk. Tehát négy tanodánk volt. […] Ebből a négy tanodából kétszázöt gyerekünk volt. Most három tanodát működtetünk, száztízen fölüli a létszámunk. Sokkal többet is föl tudnánk venni Mátraverebélyből, de nem bírjuk, merthogy nagyon minimális pénzzel gazdálkodunk. Ugye nem nyertünk már az elmúlt években egy pályázaton sem. Tehát ebben az új európai uniós időszakban egyszer sem nyertünk már pályázatot. A 3.3.5-ben, ami az LHH-s program után kiírásra került, mind a négy tanodánk tartaléklistára került. K.: És miből éltek? V.: Magánadományokból élünk. Illetve az elmúlt évben a minisztériumtól, az EMMI-től kaptunk még négy millió forintot a három tanodához. És most pedig, hogy volt ez a nagy tanodabotrány újra beadtuk a pályázatot. Ott sem kaptunk egyikre sem. Most pedig van egy áthidaló támogatásunk a minisztériumtól, kettő-kettő-kettő millió forint tanodánként. És most beadtuk újra az európai uniós pályázatokat. Ebből élünk. Van olyan, aki havi kétezer forinttal támogatja a gyerekek tanulását, tehát évi huszonnégy ezer forinttal támogat egy gyereket. Van olyan támogatónk, aki évi ötszáz ezer forintot ad. Egy magánadományozó. Van egy kft, aki általában évi két millió forinttal támogat minket. És tulajdonképpen ebből gazdálkodunk. Rengeteg önkéntes munka van benne. Nekem is, Szilárdnak is, mi is önkéntesben dolgozunk. Ma jön Léderer Tamás Budapestről, ő is önkéntesben dolgozik. Jön a Gondola Alapítvány minden pénteken, önkéntesben dolgozik. Tehát nagyon sok ember tesz bele önkéntes munkát. És most tulajdonképpen ez egy vízválasztó lesz. Ha most se fogunk nyerni ebben a tanoda-pályázatban, ami most lesz, akkor el kell azon gondolkodni, hogy mit fogunk tudni csinálni. Fél kettő körül majd jönnek a gyerekek, és itt estig gyerek van. És minden tanodában így van. Tehát nem arról van szó, hogy itt nincsen gyerek, itt arról van szó, hogy folyamatosan gyerek van. És állandóan ki kell találni, hogy hogyan, miből fogsz mindent előteremteni, hogyan fogod csinálni.

Azért, mert jó tanuló voltam az iskolában, kaptam ösztöndíjat. Azért, hogy oda eljárok a gimnáziumi előkészítőre. Nem sok pénz volt ez, minimális, de az nekünk akkor sokat segített. És eljártam egy évig erre az előkészítőre, és felvettek oda, a Madách Gimnáziumba. Odajártam. És képzeld el, hogy negyvenkettes osztálylétszámban ketten voltunk cigányok, a Kunsági István és én. Én azt gondolom, hogy ott kaptam mindenféle olyan pluszokat még, amik nagyon tudtak nekem segíteni. Én jó osztályközösségbe kerültem. És az, hogy ki a cigány, vagy ki a nem cigány, huszadrangú kérdés volt. Tehát azzal nem foglalkozott ott senki. […] Azt gondolom, hogy maga az iskola egy nagyon meghatározó az ember életében. Az, hogy milyenek az osztálytársaid, hogy milyen tanáraid vannak. Hogy hogyan gondolkodnak, akár gyerekenként rólad. […] És eljártak hozzánk az osztálytársaim. Imádták a mamának a vajas kenyerét, meg az almáját. Nem volt olyan, hogy „én nem megyek hozzátok”. Én ugyanúgy elmentem a Jancsóékhoz. Tehát része voltam az osztályközösségnek. És azt látom, hogy a mai gyerekek egy része teljesen kiszorul ezekből. Teljesen. Tehát hogy annyira bezártak ezek a jobb módú családok. És annyira nincsen átjárási lehetőség. Pedig meg vagyok arról győződve – én ugye az integrált oktatás híve vagyok, pont emiatt –, hogy semmi nem olyan hatékony, mint hogyha egymástól tanulunk. Mint hogyha egymástól tanulunk, és egymástól lesünk el dolgokat. Én beiratkoztam a Szabó Ervin Könyvtárba, és rendszeresen hordtuk a könyveket. És édesanyámnak fölírtam, hogy mit szeretnék az antikváriumból, mert új könyvről szó se lehetett, de föl lehetett írni listákat, hogy mit szeretném, hogyha megvennének a szülinapomra, vagy karácsonyra, és mindig megvették. És rengeteget olvastam. De talán pont azért, merthogy maga a kortárscsoportban is benne volt ez. Benne volt ez, hogy azért jöttünk, hogy tanuljunk. Azért jöttünk, hogy tudjuk. Azért jöttünk, hogy tudjunk egymásnak segíteni. És ezt a képességet szerintem meg tudtam tartani. És én ezt nagyon fontos dolognak tartom az életemben.